A Sólyom és a Tél katonája (The Falcon and the Winter Soldier), showrunner: Malcolm Spellman, rendező: Kari Skogland; szereplők: Anthony Mackie, Sebastian Stan, Wyatt Russell, Erin Kellyman, Emily VanCamp, Daniel Brühl, Adepero Oduye, Florence Kasumba, Danny Ramirez, Carl Lumbly, Clé Bennett, Georges St-Pierre, Don Cheadle, Julia Louis-Dreyfus; szuperhősös politikai kémthriller, 6 részes minisorozat, 48-60 perc, 2021
A Kapitány küldetése
A WandaVízió a vírus miatt kialakult sietősen kusza lezárása ellenére is elég jó rajtja volt a Disney+-os MCU-nak, pláne a fősodor közel másféléves szünete után. Az eredeti indítónak szánt címet jobban érintette a járvány, de aligha fakad ebből semmilyensége. Persze tegyük hozzá, nehéz is lett volna felérni eddigi címszereplője nélkül a történet ezen ágához, ráadásul két általánosan szeretett film után. A Sólyom és a Tél katonája viszont sajnos leginkább egy válasz arra: miért mellékszereplő egy mellékszereplő?
Alapvetően jó a koncepció, hogy az eddig a mozifilmekben csak szárnysegédként, vagy csapattagként megjelent figurák megkapják a maguk rivaldafényét streamingen, pláne mivel ezeket alapjáraton mind minisorozatnak tervezik (a Loki antológiajellegéből adódóan folytatódhat, legalábbis alkotóik szerint tudna működni), ezért az adott történetük annyira le is zárul, mint egy filmnél. A csúcspontok nem a következő évad előtti felfokozott hónapokra vagy évre teszik próbára türelmünket, hanem simán stáblistás jelenetként működnek. Van egy annyira kerek ívünk, hogy egésznek érezzük az adott szériát, az meg igazából oly mindegy, hogy épp majd IMAX-ben folytatódik 2 és félórában adott karakter sztorija, vagy egy következő, valószínűleg szintén kerekre írt 6-8 részben. A Marvel a moziba behozta a TV-s cliffhangert és most a TV-be teszi át a klasszikus mozisan nyitva hagyott történeteket.
Viszont hogy a koncepció tényleg működjön, ahhoz nem árt jól megválasztani hőseinket és színészeinket. Olsen és Bettany számtalanszor bizonyította már MCU-n kívül (hisz azon belül a sorozatig nem igen tudták), hogy bőven van bennük potenciál, a kémiájukra pedig simán lehetett építeni egy közös kalandot. Ugyanez viszont már kissé neccesebb volt Anhony Mackie és Sebastian Stan esetében. Míg Bettany egy szinkronhangból vált aztán fizikai szereplővé, addig Olsen egy gonoszként bevezetett szerepből mutatott olyan ívet, amitől bár összességében az Ultron kora szenved (telítettség), külön-külön nézve látható volt, hogy őket nem csak úgy berakták a sztoriba valakik mellé (jó, Wandát Pietro mellé, de közülük is ő dominált), ergo meg tudtak állni önerősen. Buckyt és Samet viszont egyértelműen valaki mellé helyezték, és annyira szorosan össze is kötötték, hogy csak hármasban adták ki az egészet, ők többnyire tényleg segítő jóbarátok voltak csupán, nem olyanok, akik a tömegben nem tudnak azonosulni, mert sok a szereplő és érezhetően kevesebb idő jut rájuk.
Illetve ez Buckyra még nem is feltétlen igaz, hisz az Első bosszúálló után lényegében ő már volt (al)címszereplő és közel főgonosz, jóformán két film épült rá, amihez Sebastian Stan maga is kellően elégnek bizonyult. Sam viszont végig vagy Steve árnyékát, vagy csak egy humorforrást a Hangyában testesített meg, és maga Mackie se volt az a karizmatikus színészóriás, akire kapásból mindenki építene. Persze a Disney megteheti… meg is tette, és olyan is. Egyszerűen hiába van családi szál, hiába van vívódás a pajzs és Steve hagyatékából, Sam szimplán így is kissé érdektelen. A család behozása kicsit olyan, mint Sólyomszemnél, de Renner megint olyan, aki el tud majd vinni a hátán egy címszerepet és megvolt a kellő drámai értelme is a Végjátékban. De itt nem.
Így aztán Samnek marad a Buckyval való közösködés, az már jobban működik, örülök, hogy nem vitték el teljesen buddy movie irányba, mert bár a Hobbs & Shawt jól tovább lehetett vinni egy jelenet alapján, itt ha több lett volna benne, picit a hangulat rovására ment volna. Mikor Bucky meglátogatja a Wilson családot, az egy karaktermomentumi Mekka, még ha akörül van egy 80-as évekből szabadult montázs is, a hajófelújítás és „környéke” tényleg jó. De egyértelműen Sebastian Stan viszi a sorozatot, ő az igazán érdekes, neki van olyan drámája, amiben ugyan már jó ideje benne van, de a Végtelen háború–Végjáték során elhanyagoltuk. Míg ő eddig is ki tudta már élni magát két filmben, sokat nem kellett javítania azon, de Mackie-nek hiába a több idő, valahogy nem sikerült kilábalni a középszerűségből.
A sorozatnak viszont még bőven voltak olyan aspektusai, amik menthették volna a menthetőt, még úgyis, ha az egyik címszereplő botladozik. Itt viszont bejön az, hogy a Tél katonája és a Polgárháború kémes-politikás thrillersége milyen jól passzolt (számomra azóta is az MCU filmranglista élén megosztva). Egyik se volt eget rengető a filmtörténelemben, de 120-150 percekre ilyen szépen behozni a szuperhősös világba, bőven jogosan emelte ki az átlagból. Ez a hangulat és társadalomkritikus szál most is itt van… de közel 6 órára már nem tud kitartani olyan kompaktul, mint a filmekben. Vagy hát: valószínűleg ki tudott volna, ha mindkét főszereplő (Steve-Bucky, majd Steve-Tony) és a gonosz (Redford majd Brühl) tesz érte. Nos, hőseink ugye felemásan érdekesek csak, meg nincs is köztük olyan nagyon mély ellentét, a gonoszfront meg… 
Tök jól meg van írva, akadnak érdekes gondolatok, értjük a célokat, a motivációt, akár igazat is tudunk adni egyes dolgokban Karlinak, de hiába főgonosz, nem ő a legérdekesebb negatív/unszimaptikus szereplő, így hiába van jól kifejtve a terrorszervezete és a szuperkatona szérumok utáni hajsza, valahogy 6 részen keresztül már nem az igazi. Kevesebb idő ide, vagy oda, ez filmben emlékezetesebb lehetett volna, mert jobban be van szorítva, kevesebb ideig kell fenntartani azt a feszültséget, ami 5+ órára már nem tartott ki. És ami a moziban erény, hogy behozza a szuperhősök közé ezt, az TV-ben már kevésbé: a zsáneren kívül nyilván itt is akadnak erősebb példák, de ha már politika, meg társadalomkritika meg miegyéb: The Boys.
Nem baj, van egy Zémónk! – gondolhatnánk. Csak éppen vele meg az a baj, hogy nem épp gonosz. Sőt, inkább partner, akiből mém született. Van két pillanat is, amikor úgy hiszed, hogy na akkor most elszabadulhat, de nem. Öt részben szerepel, 2-ben pár másodpercig szöveg nélkül, egyben csak 1 érdemi jelenete van, a maradékban tényleg főszereplő és ott Daniel Brühl bőven lopja is a showt mindenki elöl, de ebben a formában (és zárással) jóformán csak elpocsékolták az MCU eddig egyik, ha nem a legjobb(an megírt) főgonoszát, aki egy notesszal és egy VHS-sel átlagemberként legyőzte a Bosszúállókat. Szerencsére nyitva maradt annyira, hogy később még tündökölhessen, de akkor aztán már tényleg főmuftiként és NAGYON ne így… (meg kérnék egy közös jelenetet valahogy Thorral, köszi!)
Mielőtt a további átlagosan megcsinált dolgokra térnék, muszáj kiemelnem pár pozitívumot. Egyrészt a trailerekben látott akciók mind a sorozat elején vannak és azok aztán tényleg hozzák a hűha faktort. TV-ben? Ezt? Kettő simán a mozikba kívánkozna, magamban vívódtam pár pillanatra, hogy… ja stop, hisz ezt ide is szánták vírustól függetlenül. Más kérdés, hogy a fináléra úgy igazán ez se tart már ki, mintha hamar lőtték volna el a puskaport. Technikai fronton a másik jó dolog, az Henry Jackman zenéje, mert bár a főtémán és annak variásain kívül nem fogunk mást dúdolni (tipikusan nem az áttekerős kategória) és persze a bitang erős Tél katonája motívum is csak egy flashbackben jön elő, egyszerűen ebbe a hangulatba az ő hangzását szoktuk meg, simán kevesebb lett volna az összhatás más zeneszerzővel. A Polgárháborúnál is ezt éreztem amúgy, a Tél katonája az egyik legjobb MCU zene szerintem, azt még szép, hogy másodjára se sikerült megközelíteni, de nagyon jól muzsikál a jelenetek alatt. Technikai fronton a többi mind átlagos, legalábbis nem teljesítik alul a Marvel sztenderdet, amit joggal várhatunk el.
Van még két alakítás és egy szál, amit mindenképp kiemelnék: egyrészt Carl Lumbly (aki amúgy az animációs Igazság Ligája sorozatban a Marsbéli vadász hangja, a Supergirlben pedig annak apja) kevés időt kap, de van 2-3 olyan erőteljes pillanata, ami talán a komplett MCU (Netflix-szel együtt) egyik legjobb színészi játéka. A szála épp annyira érdekes, amennyi időt kap, szóval vele mindent jól eltaláltak. Bele tudnék még mélyedni történetébe, mert van benne annyi, de inkább meghagyom a felfedezést és az abban való meglátásokat mindenkinek. A kormány által kijelölt új, mesterséges Amerika kapitányként viszont Wyatt Russell (Kurt fia) egyszerűen sziporkázik. A gonoszok kifejtésénél fentebb rá utaltam: messze érdekesebb, mint amennyi időt kapott, amiből sokat lopott a tényleges főgonosz (bár oda meg a kifejtések miatt mégis kellett annyi, ördögi kör) és az elpocsékolt Zémó (de Brühl jelenléte meg pozitívum), mindenesetre érdekes antihőssel gazdagodtunk személyében, meg a Netflix-et leszámítva a legmegrázóbb véres jelenettel. Annyira hatásos volt, hogy a végén még tényleg nem lesz annyira vészes Deadpool beillesztése az univerzumba, ott úgyis poénra kell.
Az összegzés előtt végigrohannék a többi, filmből visszatérő, vagy említésre méltó karakterre: még 4+2-en köszönnek be a mozikból. A Zémóra vadászó wakandai harcosnő trió inkább érzelmes, mert királyuk még él (ráadásul ez eredetileg pont Boseman halálához közel került volna adásba), Don Cheadle inkább csak egy átvezető a saját sorozata elé (félő, hogy a „Sam/Mackie-faktor” nála is meglesz), és akad egy tucat verőlegényünk is a Tél katonája hajós nyitányából, de ők elhanyagolhatóak. Viszont az Emily VanCamp által játszott Sharon történetét jól folytatták, legalábbis kielégítő a Polgárháború egyik legnagyobb lyukát befoltozva, de részeinek felében ő se több Zémónál (pár telefonhívás kb.), ám annyira felépítették, hogy a jövőben már ne csak a Steve-be hősszerelmes, Peggy rokonként tekintsünk rá. Kérdés, hogy majd ehhez fel tud-e nőni a színésznő maga… és hogy hol?
Aztán ott van Sam húga és a két gyerkőc, Sam barátja a légierőnél (potenciális későbbi hősjelölt), Bucky dilidokija, és az új Kapitány mellé kirendelt szárnysegéd (aki amúgy jó barátja volt a seregben is), akiknek pont elegendő a kiegészítő szerepük. Jelenlétük fontos a társított személy mellé, nem érezni általuk a túltelítettséget, de persze ki se emelkednek. Julia Louis-Dreyfus kétjelenetes felvezetése a színésznő miatt kilógóbb, de jelenleg olyan rejtélyes még, hogy az is inkább egy teaser volt és állítólag a múltjával a Fekete Özvegyben is foglalkoznak majd, mi több, ott debütáltatták volna meglepetésvendégként. Szóval a vírust 100%-osan csak nem tudta a keresztező történetvezetésben átvészelni a Marvel.
Hiába voltam pozitívabb kicsengésű az írás második felében, az elsőben tagalt problémák rányomják a bélyeget a sorozatra. Rossz nem lesz és eleve mindig is kevesebbnek mutatta magát, mint a WandaVízió, az elődökhöz se gondoltuk, hogy majd felér… de mégis, abszolút felemás. Ráadásul míg Wandáéknál rendesen működött a heti bontás, itt még az se igazán – ez mondjuk későbbi univerzumnézési maratonoknál még jó is lehet, nem olyan tagolt, de rég rossz, ha csak így látom meg benne a működőképességet és nem önerőből. Bár az MCU ezen szakaszán őszintén: működik még valami önerőből? Ez nem is akart az lenni, mint a Shang-Chi, az Örökkévalók, vagy a sorozatokkal bevezetendő karakterek (a Holdlovag ugye épp forog Pesten), de a Sólyom és a Tél katonája az első nézés után tényleg csak egy nagy darálásba beillesztve vehető majd elő…
Egynek tényleg elmegy, ám a Wandára a fenti állítás nagyon nem igaz. Nincs kizárva egy 2. évad, de a showrunner előbb filmet készít szereplőinkkel, a címet a finálé talán el is lőtte.
(A sorozat előtt játszódó két kiegészítő reklámban visszatér a számteches csávó a Tél katonája plázás jelenetéből, akiről megtudjuk azt, hogy kvázi a Végjátékban is szerepelt. Jópofa!)
