Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho), írta és rendezte: Edgar Wright; szereplők: Thomasin McKenzie, Anya Taylor-Joy, Michael Ajao, Matt Smith, Diana Rigg, Terence Stamp; ifjúsági misztikus krimi-pszichothriller, 117 perc, 2021 (16)
Rémálmok a Goodge utcában
A Rendes fickók és a Volt egyszer egy… Hollywood remek szerelmeslevelek a ’70-es és a ’60-as évek Los Angelesének. Idén a Szörnyella dobott egy stílusgyakorlatot a ’70-es évek Londonjáról, a sort teljessé téve pedig most Edgar Wright kápráztat el minket a brit főváros ’60-as évekbeli inkarnációjával. A hangulat és főszereplői pompásak, az alapszituáció kellően érdekes… szóval mi sülhet el balul? Úgy nagyon semmi, csupán nem egy hivatkozási alapnak szolgáló jövőbeli klasszikust kaptunk. Baj? Aligha!
Hogy az évtizedek mellett még legyen némi plusz párhuzam is, mindkét londoni képeslap főhőse fiatal, álmait a divattervezésbe szövögető, korán megárvult nehéz sorsú leányzó. Ezen a ponton viszont már el is válunk, hiszen a fent említett mozikkal ellentétben az Utolsó éjszaka a Sohóban nem csupán a megidézett időszakában, hanem napjainkban is játszódik. Így aztán míg Szörnyella épp a ’60-as évek (ó)divatjának megreformálásán ügyködött, addig a nagyija által a dekád felé erős rajongást mutató Eloise, avagy Ellie épphogy a 60 évvel ezelőtti retróban látja a fantáziát. Meg álmaiban és a tükrökben.
Babits módjára ugyanis éjjelente egy énekesnői pályafutást tervező lány, Sandie életét kezdi átélni, csupán ez a valós múlt lélektani időutazással és nem skizofrénia vagy virtuális valóság. Persze ez nem csak úgy jött egyik alvásról a másik reggelre, anyja szellemét már korábban is látta tükrökben és eleinte a vidéki lány nyilván – akár a Holnapolisz demója – csak rácsodálkozik a nyüzsgő város fényeire, életére abból az érából, amikor Anglia csillogott és olyan popkult történelmi események estek egy napra, mint az első Beatles kislemez megjelenése és az első Bond film premierje. London lehet nagy falat egy kívülállónak (hány honfitársunk tudna erről mesélni?), de Ellie számára vágyálmai, a hely és idő, ahol leginkább élt volna valaha, pont ad annyi töltődést, hogy túlélje a szürke és esős mindennapokat. Amik pénz és barátok nélkül, a koleszból is kiközösítve a zárkózott lánynak inkább rémálom.
Az alkotás kommunikációja nagyon rámegy a horrorelemekre, mint fő összetevőre, de ez badarság. A Hatodik érzéknél durvább dolgok igazából nincsenek, pusztán ami természetfeletti misztikum lakozik a játékidőben, az intenzívebben, többször van mutatva, mint a két fenti példa esetén, de sehol egy direkt fosatós akármi vagy egy aljas áljumpscare. Vér ugyanakkor akad, két szakaszon is nagy mértékben, de itt se megyünk át gore-ba meg bármi felkavaróbba, mint a pár liter művér / vérvörös smink. Jómagam nem nézek érdemben tiszta horrorokat, de az ilyen elegáns műfajmixeket kifejezetten csípem, ez pedig végtelenül stílusos, ezért tudom ajánlani a zsánert kerülőknek is. Remélem, a bekezdésben foglaltak alapján mindenki jól be tudta határolni, mire is készüljön pontosan.
Az érzés másik fontos kelléke, a hangulat sok kisebb kellékből áll össze mesterien. Legkésőbb a Nyomd, Bébi, nyomd! után mondjuk semmi kétségünk nem férhetett ahhoz, hogy Wright milyen klasszul tud bánni zenékkel, de összességében is mind 1966-ot (a Tűzgolyó bemutatója a két ünnep között volt és már láthatóan nem tél van), mind 2019-et (a forgatás évét) egyszerűen tökéletesen lehozza: a díszletek és jelmezek (sminkekkel), valamint a fényképezés és a vágás perfekt összhangban repít oda, ahova épp kell. Technikai fronton műfaján belül ez legalább annyira erős összhatású, mint a Dűne, sok jelölés kinéz a díjszezonban. Az idősebb gamerek még emlékezhetnek az 1969-ben és 1961-ben játszódó két GTA Londonra, na ezek után biztosan megjön a kedvünk játszani valami modern cuccal ebben a környezetben!
És ha csak a technikai fronton lenne erős a mozi… de nem! A Ne hagyj nyomot!-ból, a Jojo nyusziból és az Időből ismert Thomasin McKenzie simán elviszi a hátán a filmet, hiába állították be előzetesen az alkotást két egyforma arányú főszereplővel operálónak, az Új-zélandi lány az egyértelmű főhős. Tökéletes választás volt, ízig-vérig ráillik és ugyan nem kell feltétlenül eddig látott színészi repertoárját túlteljesítenie, valójában csak karaktere nem mozog annál nagyobb skálán, hogy erre rászoruljon. Ezért lehet érezni sok hasonlóságot a bujkáló, de mélyen és kedvesen érző zsidólány és Ellie között, szóval Jojo fanok jöjjenek. A népszerűségben már előrébbvaló Anya Taylor-Joy ugyanakkor szintén remek, de nála meg pont ezeket a vagányabb, harsányabb szerepeket szoktuk meg eddig, így aztán vele is fennáll szinte minden a Thomasinról írtakból: nem hiába lett pont ő a választás, ez így tökéletes.
Önmagában sem rossz, hogy két fiatal feltörekvőnk ennyire passzolnak helyeiken, de az idős stábtagoknak is megvan a lehetőségük villantani. Itt most nem a nyúlfarknyi időt kapó (és inkább telefonban a hangját hallató) Rita Tushingham gondolok Ellie nagyanyjaként, hanem Terrence Stampra és Diana Riggre. Előbbi a környék régi, rejtélyes bútordarabjaként lófráló nyugdíjas kocsmai nőcsábász törzsvendéget alakítja, az egykori Bond feleség pedig élete utolsó alakításában Ellie kedves főbérlőjét, aki amolyan nagyipótlékká válik, noha kevésbé közvetlen a viszonyuk. Mellékszerepük során mindkettejüknek van egy nagyjelenete, ez pedig Riggnek egyben méltó búcsú is, amúgy az ő emlékére ajánlották a filmet.
A sztárok közül egyedül Matt Smith-re lehet mondani, hogy olyan semmilyen, bármelyik korban stimmelő brit sármőr lehetne, sőt, ha már Doctor Who, inkább elfért volna ez David Tennantnek, bár korban már ugye jóval kevésbé. Michael Ajao még az említésre méltó ismeretlen név a gárdából, ő a tipikus egyetlen barát a suliból srác, szintén tipikus játékkal, amit oly sok ifjúsági történetben láttunk már, de amilyen aranyosan van előadva, egyszerűen nem tudunk rá haragudni, hiába nem a legerősebb pontja az összegésznek.
És hogy mi még nem a legerősebb? A forgatókönyv meg az ingázó rendezés. Ezek miatt egyáltalán nem válik rossz filmmé, csupán itt bukik el attól, hogy majdan hivatkozási alappá, esetleg klasszikussá váljon. Wright messze legkomolyabb hangvételű alkotása ez, van némi ifi meg finom angol humor, pár odaszólás, ami természetesen működik, de egyáltalán nincs túlzásba víve. Ez pont jó is így, csak műfajkavalkádja közben egyik érintett zsánerben se nyújt olyan kiemelkedőt, ami tényleg alapművé tenné később. Érdekes gondolatok vannak, de nem megyünk bele mélyen a filozófiába. Van némi horrorérzés, de az se igazán, bizsergető thriller is alig. Klasszikus ifjúságinak túl sötét és nagyon csapong, a krimit is csak érintjük, de a ’60-as években is tölthetnénk több időt. Mindenből egy kicsi, de semmiből se a teljes.
Ezek ellenére össze tud állni egy egésszé, csupán ne várjuk mindenhol a tökéletességet. A 2 óra is ideális neki. Meg aztán így több nézőt tud bevonzani, univerzálisabb, mindenki találhat benne valami tetszetőst, simán csak a hype nyomhatja pár rajongónál agyon ezt. Akik Wright humorára, vagy a Vezércsel után kifogyhatatlan Anyára vártak, azok csalódhatnak, de soha rosszabb irányváltást a komolyság felé egy „komolytalan” rendezőtől! Egy probléma van még, de ez nem igazán a film sajátja. Az újranézhetőség a fordulatok és a rejtély tudtában igen kérdőjeles lesz páraknál, de talán az alakítások és a hangulat, vagy a valakinek megmutatás, aki még nem látta korábban, az mégis életben tarthatja a mozit.
Hiszen, ami pozitívum van a filmben, az mind erősen az, ami meg negatívum, azok aprók, vagy elnézhetőek. Az Utolsó éjszaka a Sohóban valószínűleg nem lesz klasszikus, ahhoz kissé túlságosan csapong a műfajaival, de ha egyszer bejön és nem csalódunk benne elsőre (vagy ha nem dob ki, mert annyira mégsem az ízlésünknek való), akkor bizonyára mindig szívesen gondolunk majd rá, ha eszünkbe jut. Csak ahhoz, hogy többször eszünkbe jusson, lehet nem ártott volna picit több emlékezetesebb, mélyebb, idézhetőbb jelenet.
