Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder), írta-rendezte-Korgozta: Taika Waititi; szereplők: Chris Hemsworth, Natalie Portman, Tessa Thompson, Christian Bale, Russell Crowe, Jaimie Alexander, Kat Dennings, Chris Pratt, Dave Bautista, Karen Gillan, Sean Gunn, Pom Klementieff; mitológikus szuperhős dramedy, 120 perc, 2022 (16)
Villámcsapva
„Mennydörgést fogsz zabálni és villámot szarni!” – mondta Mickey Rockynak az Apollo elleni visszavágó felkészülése során. Sokakat derült égből villámcsapásként ért, ahogy 5 éve Taika Waititi kezei alatt megújult Thor és hiába a megosztó fogadtatás, a Ragnarök után ő lett az első karakter, aki 4 szóló, egész estés mozifilmet is megélt egyazon színésszel a Marvel adaptációk 78 éves története alatt. Akit zavart az előző rész túlhülyült mivolta, az most fellélegezhet, ugyanakkor ez komoly árnyoldallal is járt…
Kenneth Branagh királydrámája egy egész egyedi darab lett az MCU 1. fázisához képest, lényegében az egyetlen igazi szerzőiséget mutató epizód lett a Bosszúállókat felvezető mozik között. Minőségileg persze sosem volt kiemelkedő, de akadtak megsüvegelendő pillanatai és viszonylag jól használta ki az égből pottyant idegen földi beilleszkedéséből fakadó humorforrást, ami valahol a Jöttünk, láttunk, visszamennénk, az Istenek a fejükre estek vagy a Csonthülye által kitaposott ösvényt idézte kicsiben. Aztán jött a Sötét világ… és… hát… nem úgy tűnt, hogy a figura vagy maga az univerzum ilyen silány középszerekkel hosszú életű lehetne.
Ezt tétezte, hogy Hemsworth pont akkor volt látható nagyszerűen James Huntként, a kontraszt pedig így még nagyobbá vált. Aztán Joss Whedonnal vágattak ki igen fontos jeleneteket az Ultron korából, ami szintén nem segített Odin fiának karakterfejlődésében. Bár talán maga a stúdió se akarta már annyira erőltetni hősünket 2. filmjének bukdácsolása után, nem hiába ő volt a kettőből az egyik mellőzött Bosszúálló a Polgárháborúból.
Taika Waititi kezébe tehát meglehetősen mélyponton került közel teljes szabadság, miután a Hétköznapi vámpírokkal berobbant. Kénye-kedvére formálhatta a viharistent, hisz nem volt igazán vesztenivalója a Marvelnek: ha nem jön be, csak a tendencia folytatódik, aztán szálát le lehet zárni a következő csapatfilmek egyikében, viszont ha picit is bejön, akkor meg van mentve a helyzet. Nos, akinek bejött a „soft-reboot”, annak nagyon is bejött és a vitákat szülő ellenoldal nem okozott akkora megosztottságot, hogy ne kapjon zöld utat a történelmi 4. kaland. A Ragnarökről még anno felmerült, hogy akár teljesen áldokumentalista lesz, de ez végül kimerült a Team Thor rövidekben, mint egy átkötés és szoktatás az új irány felé. Négy éve ennek első részéhez és a második „trailerklipjéhez” szinkron is készült amúgy.
Ezek még abszolút jó fogadtatású „pilotok” lettek, az aggódó hangok a Ragnarök cím mögött rejlő sötét történet és Waititi stílusának összeférhetetlenségétől tartottak, nem is hiába. Teljesen jogos az a vélemény, hogy Asgard pusztulása el lett bagatelizálva, miközben Loki már jófiú és amúgy a Hulk szál is külön alkotást érhetne, bár az még a Universallal lévő jogi hercehurca miatt éppenséggel érthető, miért csak egy Thorral fémjelzett kalandba volt beépíthető. Nos, ezen a ponton van egy jó meg egy rossz hírem: a jó főként azoknak szól, akik sokallták a vicceskedést legutóbb.
A két epikus Bosszúállók után visszavett Waititi, no nem a Galaxis őrzőit felvonultató események közepette, de oda kell. A rossz hír, hogy ezzel akarva-akaratlanul, de határozottan közelebb értünk a korai részek színvonalához. Thor komikussága még így is erőteljesebb, mint azokban, drámája ellenben nem lesz nagyobb, a két legtöbbek által várt elem pedig kicsit sietős és elég kellemetlen Malekith PTSD-ket generálhat.
Jane Foster 4. stádiumú rákban szenved. Mivel az orvostudománynak erre nincs megoldása, a viking mitológiához nyúl segítségért. Fogadjuk el. Gorr elveszíti kislányát és ezzel istenhitét, lévén nem segítettek rajta, de csalódottsága hamar bosszúvággyá fordul, hisz az épp kéznél lévő csodafegyver átka rászáll és minden istent meg akar ölni. Fogadjuk el. Egyik se túl acélos, ugye? Kár, hogy ezekről szól az előttünk álló két óra. Persze mindkettő felvezetését megkapjuk, de a kelleténél kissé gyorsabban és egyszerűbben eljutunk az átalakulások végére, ami legalább annyira, de lehet érdekesebb lenne, mint amit így kapunk.
Míg a Ragnarököt csak rendezte, de nem írta Waititi (csupán imprózásra kapott helyett), addig itt már író-rendezőként elviekben még jobban kéne érezni szerzőiséget, de ez bizony nincs meg. A Szerelem és mennydörgés kevésbé hat ízig-vérig Waititi-filmként, mint a Ragnarök, ami elég fura összhatást kelt. Mintha picit próbáltak volna eleget tenni a 2017-es harsányasságot sokallóknak és a pont azzal behúzottaknak egyaránt, csak az a probléma, hogy akik nem szerették az előző részt, azok nem automatikusan azért vélekedtek így, mert a korábbiak jelentették számukra a csúcsot.
Sajnos az sugárzik a vászonról, hogy Feige-ék így értelmezték. Azzal, hogy ingázik ez a minőségi kettősség, arra juthatunk, hogy az 1-2 és a 3 stílusa még kevésbé összeegyeztethető egymással, mint a Ragnarök cím az új-zélandi filmessel. Meg a címek inkább ihletődések az MCU-ban, mint képkockáról-képkockára való adaptálások. Az se eldönthető, hogy ez stúdiónyomás volt-e, vagy Waititi a szabadkeze mellett maga döntött ennek megpróbálásával, de bárkié is, végül ebbe roskadt össze a mozi.
Lena Headeyről nem tudjuk kit játszott volna, de őt, Jeff Goldblumot és Peter Dinklage-et is kivágták, a 2 óra körülre való törekvés legutóbbi áldozata pedig a Strange-nél Fassbender Magnetója volt. Ott kb. 40 perc landolt a kukában főképp Raimi révén. Most is a direktornak tudom be, mert míg Goldblum egy tipikus hülyéskedésre jöhetett (mint rövidjében), addig Dinklage-dzsel a komolyabb tónust bővítették volna, a kiegyensúlyozás talán Waititire vall.
De mi van azokkal, akiket láthatunk is? Chris Hemsworth már kisujjból lehozza, amit kell, egyáltalán nem érezni rajta a megcsömörlést és ennek csak örülhetünk. De mint mindig, semmi több, „csupán” amit megszoktunk tőle.
Natalie Portman már érdekesebb, hisz a Végjáték cameo trükközve volt (ő csak utószinkronizált), így elég nagy kihagyással csöppent vissza oda, ahonnan korábban kilépett. Persze van az a pénz rendező és Mjölnir, amire nem lehet nemet mondani. A thorkodás tőle elég idegen (ez nem csak rajta múlott, hanem a fent kifejtett hirtelenségen), Jane Fosterként ellenben egyáltalán nem érezni, hogy ő innen valaha dobbantani akart. Az mondjuk nem túl kecsegtető, hogy az univerzumban eltelt 12 év alatt (az MCU 2025-ben tart a duplakarácsony után) semmit nem változott a karakter. Külsőre ez jó, de nem tudjuk konkrétan meg, hogy 12-t vagy 7-et élt csak ebből és nem jön ki a matek a szakítás napjára se – ellenben a Sötét világ premierjére kb. igen.
Gorr nem jó gonosz (ezt a képzavart!), de ez egyáltalán nem Christian Bale hibája, ő messze lejátszik mindenkit és tudja lopni a showt is. Láttunk már gyengén megírt ellenséget, akit egy erős alakítás mentett meg, na itt pont ezzel van dolgunk. Néha ripacs persze, de ez kell is. Korg kőarcában még mindig nem igazán látni Taika Waititit. Tessa Thompsonnak jól áll a flegmaság, de nagyszívű harcias királynőként is állja a sarat, ő pozitívum. Reklámja is van.
Habár Russell Crowe-t titkolni akarták, lebukott idő előtt, mígnem a trailer legnézettebb jelenetévé vált az ő beemelése, bár annak más, a moziban cenzúrázatlan okai vannak. Ez a Zeusz nagyban a Ragnarök vonalat viszi tovább, ő fixen sok lehet majd többeknek. Szabó Győző szinkronja viszont kellemes meglepetés. Szinkronban szokni kell Kat Dennings-et azoknak, akik még Csondor Katával szokták meg és nem nézték magyarul a WandaVíziót, ahol már Csifó Dorina örökölte a szerepet. Akárcsak Darcy, a sokak által hiányolt és most nagy elánnal bejelentett Jaimie Alexander Sifje is inkább csak cameo, amiből aztán van dögivel: az 5 szintén lebukottból 2 picit több is, mint gondolnák, további 3 pedig igazán szép (az egyikük inkább easter egg kategória), ráadásul csak egy jut a stáblista utánra.
És akkor a Galaxis őrzőiról még nem is szóltam. Egy tavalyi Öngyilkos osztag mentes világban már túl volnánk az Őrzők trilógiazáróján, amiben bizony Thor is főszereplő lett volna. Jött a Gunn balhé, a DC-s forgatások és a vírus, pedig ez a párosítás egy átkötő filmet akár meg is érdemelne utólag. Hemsworth és Chris Pratt tökéletes buddy movie duó, amihez Dave Bautista és nálunk Kálloy Molnár Péter Mordálya remekül asszisztál, de még Karen Gillian és Sean Gunn is elemében volt ilyen kis játékidő alatt, szóval ehhez még vissza lehetne térni teljes pompájában. A Headey-Goldblum-Dinklage trióval lehet már tömeg lett volna, de azért váratlan, hogy itt több a meglepetésvendég, mint az Őrület multiverzumában.
Van még egy fontosabb gyerekszereplő is (akiről picit Stranger Things 1. évados Lucas asszociációm lett) illetve a Gorr lányát alakító Hemsworth Jr., akik szintén nem sülnek fel. Sok stábtag gyereke játszik asgardi gyerkőcöket, plusz Hemsworth egyik fia fut a fiatal Thorként a trailerben is látott montázsban. A Licorice Pizzában bemutatkozó Griff Giacchino már pont kiöregedett az itteni korcsoportból, de az apja szerencsére itt van és messze a legemlékezetesebb Thor muzsikát szolgáltatja egy igazán fülbemászó főtémával. Jó, nem volt nagy kihívás nyerni, bár Mark Mothersbaugh szintis dalai a Sakaarról adtak némi egyediséget a Ragnaröknek. Itt az egyediség a Guns’n’Roses, ami sokkal hangsúlyosabban van használva, mint korábban a Led Zeppelin vagy a modern Rolling Stones a Végjátékban. A rock hangzást Giacchino is leköveti (már a logónál) némi elekromossággal és nagyzenekarral, amivel egyszerűen tényleg nem lehet betelni. Sűrű hónapjai után most már végre alhat is.
A Ragnarök egyik erénye a díszletek és a jelmezek voltak, a színes látványvilág viszont szintén visszafogásra került, Thor mellvértje és Gorr sminkje idézi csak meg. Persze már azt is értékelni kell, ha nem CGI egy ruha. Technikai fronton minden más a szokott Disney-Marvel minőség, csak az árnyszörnyek olyan semmilyenek, a Strange bevállalós horrorelemei után pláne. Ha már Gorr: a vele eljátszott fekete-fehér része a mozinak szép vegyítése a valósan előállított monokrómiának és az utólagos digitális színezésnek. Bár 2005-ben a Sin City idején még sokkal erőteljesebb volt, holott alapjaiban ugyanarról van szó.
A Szerelem és mennydörgés tehát többeknek tetszhet majd azokból, akik nem komázták a Ragnarököt, de amilyen áron ezt eléri, úgy lehet összességében majd kevesebbeket nyűgöz le. Szerzőiség csak picit több szorult bele, mint az elsőbe és néha sajnos felidéződnek a Sötét világ emlékei, de ha azon túltesszük magunkat az elején, akkor olyan túl nagy gondunk már nem lesz. A baj csak az, hogy ez még Marvel mércével is inkább a középmezőny, mintsem az élmezőny vége, de haragudni nem lehet annyira rá, mint elődjére. Már aki haragudott arra.
Mivel lényegében szabad a pálya 3-4 hétig, a lehetőség adott, hogy nagyot menjen, a két stáblistás jelenet pedig meg is adja az irányt, merre is lehet még továbbvinni majd, amivel Waititi kvázi egy saját trilógiát zárhat. De mondom, az Őrzőkkel összerakást se feltétlen kéne elengedni. Aztán majd talán kiderül a Comic Conon vagy a D23-mon, mi a terv.
