Elemi (Elemental), rendező: Peter Sohn, szereplők: a 4 elem és New York etnikumai; animációs családi romkom, 109 perc + rövidfilm, 2023 (6)
Az Elemetropoliszi Álom
Tűz, víz, föld, levegő, Leeloo. Mindannyian elemi ösztönből fel tudjuk sorolni az öt elemet, de az iménti magaslasztikat a Pixar mellőzte. Amit viszont nem, az a mindig imádnivaló kreatív világépítésük és az erős áthallásokkal tűzdelt történetmesélésük. A környezet ugyan bőven hagy még potenciált (talán a folytatásra) és a sztori is egyszerű, de az idei Cannes-i zárófilm így is nyugodtan a Pixar élmezőnyének aljára tehető.
Elemetropolisz. Egy óceán partján benépesült világváros, melynek negyedeiben különböző társadalmi kultúrákból érkező lételemek élnek (a belvárosban keveredve), megalkotva ezzel egy többé-kevésbé működő életközösséget, ahová beilleszkedni aszerint nehéz, vagy könnyű, hogy milyen rétegből is jössz és annak milyen a megítélése mások szemében. Ha a leírás alapján netán beugrott volna New York, nem véletlen. A bevándorolt nemzetiségek és rasszok olvasztótégelyeként az ígéret földjén a Nagy Almába könnyű volt megérkezni hajóval közelről, s távolról az Amerikai Álom megélésének reményében.
A Pixar mostanában kifejezetten szeret elmerülni különböző kultúrák bemutatásában. Bár a L’ecsó és a Merida, a bátor után némileg visszavettek a tempóból, az elmúlt 5 és félév során bejártuk a mexikói Holtak földjét, Vespáról álmodozhattunk egy olasz halász kisvárosban és átélhettük 2002 Torontójának minden báját egy kínai-kanadai tinilány szemszögéből. Az Elemi talán épp ezen túltengés miatt nem akart ennyire konkrét hely/időbeli elhelyezést, pedig a Dínó tesóval rendezői debütálásán már túleső Peter Sohn élete adta volna magát. Koreaiak gyerekeként már Bronxban született, megélve minden, a filmben előkerülő idevágó témát, mint a hagyományőrző családjának tanítását, a rasszizmust, a nyelvtudásának firtatását (hisz szüleivel ellentétben anyanyelve angol), és persze a szegény, munkásosztálybéli életvitelükből adódó kötelességtudatot, ami pont útját állhatja ambícióinak kiteljesedésében. Sokat látott, megélt és ismételt témák, ráadásul pont tavaly kaptuk meg egy részüket a Pirula pandában életrajzi töltettel – a Pandánál meg pont ugyanezt lehetett elmondani a Luca közelsége okán.
Van ez a hullám, ahol a rendezők saját gyerekkorukról, vagy annak környezetéről mesélnek (20. századi nők, Roma, Lady Bird, Belfast, Isten keze, Armageddon Time, A Fabelman család, picit a Licorice Pizza, A fény birodalma – biztos volt még mostanság). Úgy látszik, a Pixar is elkezdett teret engedni ennek, ám ezúttal megfejelték a rájuk jellemző kreatív erővel, ami megvalósításában az Agymanók és a Lelki ismeretek örököseként elevenedik meg. Koreai származás ide vagy oda, Parázs és a tüzek több elemből állnak össze. (Bocsi, már másodjára nem volt szándékos.) Káromkodásaik olaszosak, a vegyesbolt megmaradt a Távol-Keletről, a jósda kicsit indiaias, de öltözködésük, nyelvük és több egyéb apróságuk a Ms. Marvel pakisztáni/perzsa vonalát idézték nem is egyszer. Oké, az Jersey, de részletkérdés. Eközben Örvény és a vizek a fentiek teljes ellentétét testesítik meg, a jómódúságot, a művészlelkeket, az irodai munkásokat, avagy az arisztokrata elitet – s, mint azt jól tudjuk: az ellentétek vonzzák egymást. Persze a Pizza Planéta futárai elemtől függetlenül szállítanak mindenhova!
Láttunk már romantikusfilmes sablonokat a Pixartól, de ennyit még soha. Az Elemi első sorban romkom – minden velejárójával. Ilyen a humor, mely többféle poénvilágot dob be, ami jó, mert biztos megtalálja mindenki a magának tetszőt, de néhol rossz ez a többfélébe belekóstolós stílus. Csapongásba nem megy át, nem kell félni és nyilván kedves, aranyos, de az utóbbi évek olyan sziporkázó telitalálataitól, mint a Hihetetlen család 2, vagy a Lelki ismeretek, elmarad. A többféleség többször tud mellémenni, hisz ha van egy egységes megközelítés, akkor adott esetben könnyebben elfogadja az a néző is, akinek nem jön be, mondván „ez egy ilyen darab”. Ugyanakkor tényleg jó, hogy mindenki találni fog magának valami nevetnivalót, a terem is sokszor más felosztásban kacagott a látottakon.
A romantikus sablonok viszont visszarántják az Elemit a stúdió legjobbjaitól. Nem azért, mert rossz lenne, hanem szimplán a Pixar állított magának az évek során olyan lécet, amit néha megbocsátunk, hogy nem ugranak meg. És soha rosszabb romkomot! Hiába tipikus minden idevágó dolgában a film, olyan mesterien adagolja, hogy egy percig se fog zavarni a sztori egyszerűsége és az, hogy ezt oly sokszor láttuk már élőszereplősen. Nem zavar, mert a Pixar ennyire még nem ment rá és tőlük ez is új, hiába tudjuk az agyunkban, hogy évtizedek óta lerágott csontok mentén haladunk. Meg a környezet az majdnem mindenért kárpótol.
Az elemek keveredése hangulatos snitteken keresztül tárulnak föl, egyszerű pár másodperces gegek, vagy háttérpillanatok adnak képet arról, hogy mégis miként tudnak együtt élni, és miként van erre tervezve a város. De látványosan nem lett minden elemében (tényleg bocsi!) kihasználva, kezdve azzal, hogy föld és levegő karakterek alig vannak, így az ő életükbe lényegében nem látunk bele. Így hiányérzetünk lehet, hisz a teaser alapján (lásd alant) joggal várhattuk azt, hogy ez bőven ki lesz bontva a Zootropolis városrészeinek és az Agymanók interakcióinak keveredésével. Ez hiba ugyan, de nekem nagyon úgy érződött, hogy tudatosan hagytak még bőven potenciált a világban. Az esetleges folytatás ezzel úgy adhatna újat, hogy simán jobban kiemelnek a másik két elemből 1-1 szereplőt olyan szépen felépítve, mint a mostaniakat.
Túl takaréklángon égett a kreativitás ezen része és a Pixart ismerve egyszerűen nem tudok erre véletlen baklövésként tekinteni, mert ahol elengedték magukat, felérnek legjobbjaikhoz. A kihasználatlan lehetőségek szimplán nem emelik az élmezőny elejébe az alkotást, de a nem élmezőny eleje így is valahol a Coco környéke, ami azért messze nem rossz ajánlólevél, sokan szeretnének olyan „rossz” filmet készíteni, mint a Coco.
Bőven vannak olyan momentumok, amik a világépítést kiemelkedővé teszik, ugyanis pont a környezet az, ami megmenti az untig ismételt romkom vonalat, hisz ebből adódnak olyan szituk, amik a műfajon belül másutt elképzelhetetlenek. A bevándorlós áthallásokat lepéldáztam, egyértelműek, ezeket az apróságokat viszont meghagyom felfedezésre. Egy pillanatot azért kiemelnék: a szűk épületrésben történő üldözés legalább olyan egyedi, mint a Lelki ismeretekben a könyvelő Jerry New Yorkba érkezése – bizonyos szempontból azon a ponton a Pókverzumok által hagyott „ilyet is lehet?” érzés is elfoghat bennünket.
Az Agymanók összevetést még egy dologban nem tudom elengedni. A prológ, ahogy Parázs szülei megérkeznek a nagyvárosba rengeteget veszítene Thomas Newman dallamai nélkül. Régi motoros ő a lámpásoknál, de ilyen erőset talán még nem alkotott. Ami Giacchinónak az Agymanók, az Newmannek az Elemi. Oké, vitatható és nincs olyan mindenen átütő főtéma, mint a hasonlat másik remekművénél, de az a játékosság, és az a pár meglepő zenehasználat igen sokat dob a hangulaton. Dúdolni nem dúdoljuk azonnal (az Agymanóknál biztos sokan voltunk így) és kell neki idő, hogy a Némóhoz vagy a WALL-E-hoz hasonló klasszikussá váljon, de biztos vagyok benne, hogy felnő majd hozzájuk.
A színes képi világot is technikai dolognak tekinteném, a digitális operatőrök sok szép beállítást alkottak (az Előre ugrott be néha, átkonvertálva azt ebbe a betondzsungelbe kertváros és vidék helyett), a víz pedig félelmetesen élethű akkor, amikor nem mint elem szerepel, vagy nem keveredik benne… hogy is mondjam… élővíz. A Pókverzum után 2 héttel vizuálisan nem lehet megugrani az abban látott művésziességet, emiatt könnyen alábecsülhetjük az Elemit, pedig határozottan ez is ott tartja a stúdiós élmezőny aljában, mert tényleg gyönyörű, csak máshogy. Sőt! Az egyik legszebb Pixar. Csak most nem érzelmileg.
Mert érzelmileg – akár humorában – elég ingadozó. Megint bejön a sablonok problematikája, szóval zsepivel azok készüljenek, akik a tipikus romantikusokat is két csomaggal fogyasztják, az ettől kívülállók max személyes érintettséggel kapnak ilyesmit. Nincs olyan csúcspont, mint akár a Pandában, akár a Lightyear montázsban. Egy ponton lehetett volna meglepően bátrat húzni és talán el is játszottak a gondolattal a készítés során, de végül kitartottak a sablonos vonalon. Lehet, hogy nem kár érte, de sokkal emlékezetesebb lett volna vele a végeredmény.
Az Elemi tehát messze nem használja ki minden lehetőségét, cserébe hagy teret magának a jövőre (ha előkerülne később) és nem lesz egy túlpörgő tömény sietség az egész. A Pixar takaréklángon még így is olyan, mint más stúdiónak élete formája, de ezt ezúttal valószínűleg tudatosan csinálták és próbáltak univerzálisabbak lenni. Az Agymanók, a Coco és a Lelki ismeretek kapcsán előjött „túl komor” kritikákra reagálva ezúttal nem mélyítették túl a filozófiát, inkább vegyítették a másik, mostanság rájuk jellemző stílust (Luca, Pirula Panda) egy többféle humorformát kipróbáló átlagos, de szerethető romkom jegyeivel.
Kreativitása lehetne teljesebb, ellenben a stúdió egyik legszebb képi világa tárul elénk, zenéje pedig klasszikus lesz. A potenciál ott lett volna egy újabb mesterműre, de ezúttal csak a mestermunkát tűzték ki célul, ami hiányosságai ellenére is még a Pixar élmezőnyben van – csak azon belül alul. Környezete nagyon eredeti, története látványosan áthallásos, Amerikának jobban szóló tematikával, de kár lenne kihagyni, hiába egy brutális filmdömping közepén érkezett meg a vásznakra. 2023 nagyon erős animációs év és ha minden jól megy, 2024 se lassít majd a Pókverzum zárással és a Pixar 5 év után érkező első folytatásával: az Agymanók 2-vel. A szinkronkedvelőknek +1 jó kapcsolás akad az elemek és a manók közt.
Pixarra jellemző stáblista utáni nincs (de képes epilógus a végefőcím!), ellenben van kísérő rövid: egy apró Fel! folytatás a Disney+-on futott Dug kalandjai minisorozat díszleteiben, ám attól különállóan. Kicsit túlnyújtott érzetű és hagyhat hiányt a lezárása, de egynek elmegy.
