Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny), rendezte: James Mangold, szereplők: Harrison Ford, Phoebe Waller-Bridge, Mads Mikkelsen, John Rhys-Davies, tobyJones, Antonio Banderas, amerikai kalandfilm, akciófilm, 142 perc, 2023., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Harrison Ford utoljára alakítja legendás szerepét egy viszontagságosan elkészített kalandban, ami meglehetősen vegyes véleményeket szült. De mit szól az Indiana Jones és a sors tárcsájához egy vérbeli Indy-rajongó?
Még a 90-es években nagybátyám elutazott Spanyolországba és onnan hozott magának egy Indiana Jones arcszeszt, ami egy csodaszép gravírozott fadobozban volt. Én, mint ultra Indy-rajongó teljesen kész voltam a látottaktól. Hiába könyörögtem neki, hogy adja oda. Akkoriban nagyjából minden apróság, ami Indy kalandjaira emlékeztetett, azzal engem meg lehetett venni. 2008-ban mikor bemutatták a sorozat 4. részét, az országban az elsők között vettem rá jegyet a legelső, éjféli előadásra (mire jó, a mozis múlt). Emlékszem, hogy a film megtekintése után pár napig próbáltam magamban menteni a látottakat, de végül be kellett látnom, hogy itt valami félrement.
Később persze megnéztem még párszor, elemezgettem a hibáit, hogy mi az, ami hiányzott az egészből és miért nem tudok már úgy örülni Indiana Jones-nak, mint a 90-es években. Ahogy teltek az évek (és a kilométerek), úgy kezdett derengeni nekem a válasz: de hiszen ezt Spielberg nem is akarta megcsinálni. Az a szenvedély, ami a trilógiában tapasztalható volt, teljességgel hiányzott a Kristálykoponyából. Még az 1994-es Cinema magazinban írták, hogy Ford és Spielberg tervezik a negyedik kalandot és 14 év után erre a muszájból leforgatott átgondolatlanságra futotta.
Azóta eltelt 15 év, Lucas eladta Indy jogait a Disney-nek, akik természetesen azonnal nekiálltak egy 5. rész előkészületeinek, de ugyanúgy problémákba ütköztek a forgatókönyv terén. Végül a sokadik próbálkozás után Spielberg kiszállt a játékból, Ford javaslatára pedig James Mangold ült át a rendezői székbe. Aki köztudottan nagyon megbízható rendező, aki szinte már minden műfajban kipróbálta magát többnyire sikeresen. Így amikor a rendezőcseréről olvastam, valamennyire megnyugodtam. Persze ott van bennem a félsz, hogy ez már nem két jóbarát, Lucas és Spielberg közös produkciója, hanem egy megavállalat terméke. Közben én is vén ló lettem és az a fajta infantilis rajongás, ami például Kevin Smith-t jellemzi mostanában, részemről teljesen megszűnt és mindenfajta fan service próbálkozást mereven el fogok utasítani. Egy igazi Indy-kalandot szeretnék, tele szívvel, viccekkel, látványos akciókkal és izgalmas történettel. Eme hosszabb szentimentális bevezető után lássuk, mi valósult meg ebből az Indiana Jones és a sors tárcsájában.
A II. világháború végnapjaiban Indynek és cimborájának, Basil Shaw-nak (Toby Jones) sikerült egy náci tudóstól, bizonyos Dr. Voller-től (Mads Mikkelsen) ellopni Arkhimédész csodálatos találmányát, pontosabban csak a felét. Aztán eltelik negyed évszázad – közben megtalálják a Kristálykoponyát is – 1969-ben a régészet már senkit sem érdekel. Helyette minden tekintet a holdra szállásra összpontosul. Az emberek többé nem a múltba, hanem a jövőbe akarnak nézni. Ebben a korban Dr. Henry Jones, Jr. már hetvenéves, épp válófélben, a szomszéd fiatalok Beatles-t meg Bowie-t hallgatnak, az egyetemi előadásait meg mindenki ásítozva figyeli. Ebbe az „idillbe” ront bele, Helena (Phoebe Waller-Bridge), Shaw lánya, ki mellesleg Indy keresztlánya is. Helena az apja nyomait követve biztos benne, hogy megtalálta a tárcsa másik felének helyét és Indy segítségét kéri egy új, talán utolsó kalandhoz. 
Többet vétek lenne elmondani a történetről. Legfeljebb csak annyit, hogy néhány logikai bakit és következetlenséget leszámítva semmi baj nincs vele. És elöljáróban még annyit, hogy a filmnek sikerült megugrani a Kristálykoponya szintjét, bár sajnálatos módon a trilógiának a minőségét nem tudja elérni.
Bár James Mangold beleadott itt mindent, amit tudott, a Kristálykoponyával ellentétben ennek a mozinak van szíve, tempója, ereje, ráadásul a MacGuffin-ként működő sors tárcsája is kellően érdekes tárgy egy kiadós kalandhoz. Mégis azt tudom mondani, hogy Mangold miatt lesz a film éppen, hogy jó, de nem emlékezetes. Az eddigi filmográfiája során nem tűnt fel egy bizonyos hiányossága és pont az új Indy kalandnál bukott ki, mégpedig, hogy bántóan hiányzik belőle Spielberg gyerekcsínnyel egyenértékű hozzáállása. 
Noha próbálja utánozni a cselekményt, a karakterek felépítését, megpróbálja logikusan felépíteni a nyugdíjas Indy napjait, de ahol jópofának és lazának kell lenni, ott inkább csak akciójeleneteket kapunk, profin összerakva, ámde mindenféle újdonságot nélkülözve. Egyszerűen nincs a vérében az Indy-filmekre jellemző pajkosság, amit lehetetlen bármilyen zseniálisan intelligens embernek rekonstruálnia. Ehhez Spielberg kellene, vagy utólag azt mondanám, talán Cuarón lett volna a tökéletes választás erre a filmre, de még a Múmiát jegyző Stephen Sommers is jobb érzékkel idézi fel Spielberget, mint Mangold. Olyan ember kell, akiben még nem veszett el a gyermeki ártatlanság. Ugyanakkor becsülöm a bátorságát, mert hatalmas felelősséget vett a nyakába, ráadásul a COVID alatt kellett forgatnia, miközben Harrison Ford is lesérült és két hónapot kihagyott a forgatásból.
Mindezek után csoda, hogy egyáltalán egy nézhető film kerekedett ki belőle. Ford viszont továbbra is maximálisan odateszi magát ikonikus szerepében, de meglepetésként Phoebe Waller-Bridge is egy eléggé érdekes karaktert kapott, amit remekül hoz. A kettejük közti dinamika, adok-kapok játék kiválóan tartja mozgásban az egyébként kiszámítható történetet. Ezt Mangold is jól látta, mert hagyott teret a játékuknak. Mads Mikkelsen szerepe viszont korántsem összetett, és egy ilyen kaliberű színész ezt rutinból megoldja.
A technikai megvalósítással kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egyrészt ott van a fiatalítás, ami sokszor egész jól működik, aztán néha mintha csak rossz felbontású textúrát alkalmaztak. Meg aztán itt is van full digitális karakter, ami eléggé kiábrándító. A marokkói akciójelenetben volt kraft, de olykor követhetetlenül gyorsra sikeredett és vágás és effektet tekintetébn is lehett volna még mit csiszolgatni.
Ellenben az operatőri munka korrekt, bár nem éri el Douglas Slocombe legendás képeinek minőségét. A CGI sajnos itt is sokszor mankó, el is van túlozva, noha vannak ügyes megoldások (New York rekonstrukciója meglehetősen jól sikerült), azért a legszebb képekbe is belerondít a kaszkadőr testére montírozott Ford-fej vagy lebukik a zöld háttér előtti kényszerű akciózás.
A legérdekesebb az, hogy az utolsó húsz percére a film magára talál és visszahozza azt az érzést, ami miatt igazán jók voltak az Indy-filmek. Mikor vakmerőek voltak az alkotók és aminek köszönhetően a nézők legszívesebben már másnap jelentkeztek volna archeológia szakra. Még akkor is, ha maga az archeológia meglehetősen távol áll a csapdáktól és rejtvényektől. Tényleg kár, hogy ezt az érzést nem végig adta, mert a sztoriban benne volt a potenciál. Arra, hogy lenyűgözzön minket az elejétől a végéig és helyette egy szimplán átlagos kalandfilmet kapunk egy átlagosnál jobb végkifejlettel. Így az összkép egyszerre kihagyott ziccer és egyben egy korrekt szórakozás.
Nem lehet rá igazán haragudni, ám nem lehet annyira szeretni, hogy ebből klasszikus legyen. Egy biztos: John Williams volt az egyetlen a stábból, aki teljesen hibátlanul végezte el a munkáját. Sok jelenetet a zenéje mentett meg, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy 91 évesen ilyen művet alkotni eleve hatalmas teljesítmény. Ford előtt is le a kalappal, aki utoljára tette fel kobakjára híres fejfedőjét, méltóan búcsúzva el ikonikus szerepétől. „Indiana Jones! Adieu!”
