Kék Bogár (Blue Beetle), rendező: Ángel Manuel Soto; szereplők: Xolo Mariduena, Bruna Marquezine, George Lopez, Belissa Escobedo, Damián Alcázar, Elpidia Carrillo, Adriana Barraza, Susan Sarandon, Raoul Max Trujillo; ifjúsági szuperhősfilm, 127 perc, 2023 (16)
Hola Escarabajo Azul y adiós familia Reyes!
Bukások után, streamingről moziba rakott projektként, ismeretlenebb, mégis „ismerős” szereplővel a fedélzetén, az épp soft(?)reboot előtt álló univerzumhoz csak lazán kötődve érkezett nyárzáró látványmoziként a senki földjére a Kék Bogár. Ha a körülményektől sikerül eltekintenünk, akkor filmként abszolút hozza a tőle stabilan várhatót, legfőbb bajai ugyanis vagy a képregényes öröklődések, vagy a popkultúra mai állásából fakadnak. Ám hiába hű adaptáció, ha nem áll szándékában újítónak vagy frissnek lenni.
Bár a DC vérkeringésébe Kék Bogár csak 1983-ban került az addigi kiadó bekebelezésével (és a Végtelen Világok Krízise sztorival), valójában már 1939 óta létezett a karakter első inkarnációja. A korai években járőrként, majd régészprofesszorként bemutatott Dan Garrett eleinte vitaminokkal, később az idegen bolygóról származó, de egy egyiptomi ásatáson megtalált, saját tudattal bíró és a Khaji-Da névre hallgató szkarabeusszal szimbiózisban tett szert szuperképességekre. Ezt a gazdatesttel összeolvadós felütést 20 évvel Venom első színrelépése előtt olvashatta a nagyérdemű 1964-ben, mígnem két évre rá megérkezett a Pókember társalkotó Steve Ditko és a milliárdos, egykori fegyvergyáros céggel rendelkező Ted Kord személyében megalkotta a 2. Kék Bogarat, aki a tudomány segítségével próbálta leutánozni egykori egyetemi tanárja, Garrett képességeit egy páncélt megalkotva – Tony Stark itt már 3 éve létezett, alkotóstábjában Ditkóval is.
A korábbi Bogarak kiírása után a DC akart egy sajátot, így 2006-ban Khaji – megkapva földönkívüli és nem csak ősi eredetét – új gazdatestet választott a latino közösség legnagyobb örömére, méghozzá Jaime Reyes-t, akit a történetek hol tiniként, hol egyetemistaként kezelnek. A rassz kipipálása után a fiatalítás is megtörtént egy pókemberi alapokon (fontosak a szerettei, esendő nagydumás) nyugvó srác képében, miközben a szkarabeusz a Kord által kifejlesztett páncél technikáját is hasznosította.
Nem először szerepel Jaime mozgóképen. Messze legjelentősebb felbukkanása talán a mesteri korai évadokkal rendelkező Young Justice rajzfilmsorozat, azonban már élőszereplősen is láthattuk „kétszer”. A Smallville 10. évadának végén a James Gunn féle univerzumban majd szintén feltűnő, a jövőből érkezve jelenünkben ragadt szélhámos Booster Goldot felvonultató epizódban Jaren Brandt Bartlett alakította a gimis Jaime-t. A szándék mindkét figurával komoly volt és habár nem backdoor pilotként ment, Geoff Johns fejlesztett egy szériát Garrett Plotkinnal a címszerepben, de ez egy tesztfelvételnél tovább nem jutott (Booster meg duplán hasalt) – bezzeg Oliver Queen „sötétlovagosítása”, amely szintén a 10 éves Superman sorinak köszönhette létét.
Korábban Aquaman kapott egy leadatlan pilotot (Justin Hartley-val, aki Oliver lett végül a Smallville-ben, míg Arthur Curryként Alan Ritchson vált az éles befutóvá), illetve pont a Bogár próba idején egy Wonder Woman projekt szintén eljutott a pilotig (Adrianne Palickivel), szóval a DC már akkor görcsösen (khm, Zöld Lámpás) próbált valamit kezdeni hőseivel a Nolan–Watchmen árnyékban. 2011-2 körül TV-s formátumban igazából teljesen jól működhetett volna a Kék Bogár, de 2023-ban tök ugyanazzal a mentalitással – ami csak egy szimpla alapanyaghoz való ragaszkodás – már jóval kevésbé, mert túl sok mindent láttunk a műfajban ahhoz, hogy frissítő legyen a végeredmény…
Öntudatos idegenlény biológiai összekapcsolódásban hősünkkel? Csak kétféle Venomot láttunk eddig 3 mozifilmben+1 stáblistás jelenetben (2012-ig: 1). Egykori fegyvergyáros csemetéje milliárdokat örökölve haditechnikáját jó célra használva hősködésre optimalizálja? Robert Downey Jr. 8 főszereppel, 1 mellékszereppel és 1 stáblistás feltűnésben játszotta ezt (2012-ig: 4). Picit esetlen, nagydumás rovaridentitású hősökből is láttunk már egy padlásnyit. Humorban Andrew Garfield Pókját 3x, a megszelídített haditechnikával (és MI-vel) hősködő Tom Holland Peterét teljes értékűen 4x (a Polgárháborúban még nem az, a Végjátékban meg elenyésző), a szintén rovaros és tudós által fejlesztett technológiai hátterű Hangyát ugyancsak 4x, a hangsúlyosan rasszba helyezett – de legalább eredeti karakterként alkotott, nem egy meglévőt átírva mert csak – fiatalt Miles Morales néven pedig 2x láthattuk nagyvásznon. Ez 2012-ig mind 0 volt, bár Garfield debütálása után lett volna a sorozatból valami, szóval számolhatjuk 1-nek, de még így is jófej voltam, hogy a TV-s verziókat nem vettem bele. A Kék Bogár teljesen jól adaptálja alapanyagát, csak ahogyan az is 2006-os első kiadására sokat látott elemekből tevődött össze – még ha friss is volt – úgy a film is elkésett ilyen téren, sőt, jobban, mint a nyomtatott: Miles ugyanis csak 2011-ben lett először olvasható.
És itt van a másik neuralgikus pont. A „fekete Póki” ugyanis valójában afro-latino és az idei Pókverzum már jobban foglalkozott anyja révén azon származásával. Bár ez a DC-nél nincs kiemelve, Jaimie is egy nővér csemetéje. A Kék Bogárnak bőven maradt tere a latino kultúra bemutatására, kétnyelvű darab sok apró spanyol résszel. Animációban mostanság többször remekül nyúltak ehhez, a mexikóiaknak ott a Coco tökéletesen ábrázolva a világnak a halálhoz való hozzáállásukat (a Bogár egy kékháttérrel megidézi), a kolumbiaiaknak pedig ott az Encanto, ami a latin szemléletű összetartás egy másik aspektusát prezentálja – igaz, nem annyira szívhez szóló mesterműként, mint a Pixar. A Bogárban az Encanto bizonyos dolgai is nagyszerűen elevenednek meg (némileg inverzként), az ember már-már irigykedhet a spanyolajkúak mentalitására. Már ha sikerül eltekinteni attól, amitől manapság nem könnyű.
Előzetesen készülve számoltam, s bár nem garantálom pontosságát, de 22 elhangzott családig (vagy famíliáig) jutottam. Ez itt „környezetbarátabb”, nem indokolatlan hülyeség, mert akkor a fenti animációs példákban is az lenne, bár való igaz, kevesebbszer mondják ki, de az üzenet ugyanaz. Csak hát a mi jó öreg Torettónk által ez egy komolyan vehetetlen mém lett, ami úgy tesz rosszat a Kék Bogárnak, hogy az arról egyáltalán nem tehet. Doméknál 25/28 jött ki idén, de közel sem a Bogár az első kárvallottja ennek a jelenségnek – bár csak a képregényeknél maradva a Fekete Özvegyben is sokkalta bárgyúbb volt, mint Reyes-éknél, akik tényleg egy vérszerinti 6 fős szűk családi kör és mexikói bevádolókként lételemük eme hozzáállás. A filmben ezzel nincs baj, de nehéz az attól teljesen független külsőségtől eltekinteni… ám ha már körülmények, van olyan, amitől nem lehet.
Méghozzá a film és a DC univerzumok közötti zavar. Kezdjük ott, hogy a bemutatás nélkül kaszált Batgirl mellett ez lett volna a másik HBO Max-ra készülő alkotás, tehát ebben a hiszemben forgatták és az ehhez illő forrásaik voltak meg. Aztán hirtelen mozis kiemelést kapva találta magát a stáb az utómunkák közepette. Ez még örvendetes is lehetett elsőre (különösen a latino közösségnek, akik többnyire pozitívan élik meg), csak közben a stúdió jócskán elkezdett bukdácsolni, az univerzum meg amibe született, búcsúévét tölti a „szórjunk ki mindent, ami maradt” jegyében. A nagy mázlijuk, hogy amennyi konkrét utalgatás van más karakterekre, olyan mértékű még a Batman és Robinban is volt, így Gunn resetje után bármikor elhelyezhető lesz az új idővonalon, ha bevezetik Batmant, Supermant, a LexCorpot, Flasht és a Zöld Lámpásokat. A gyorshajtón kívül mindenki tervben, szóval igaz lehet az állítás, hogy a Kék Bogarat kezelhetjük az új világ amolyan 0. képviselőjeként, egyfajta prológként és van potenciál a folytatásra (csak azok a fránya bevételi adatok), de kérdés, akarnak-e bármit kezdeni vele, hiába van felskiccelve egy trilógia a szemünk elé.
Nos, ami azt illeti… ha eltekintünk minden fenti hátráltató körülménytől (van, amitől muszáj, ha kontextusán belül egyszerűen így kell lennie), akkor bizony megérdemelne még egy esélyt Jaime, de csak akkor, ha jelentősen fejlődne a színvonal pusztán azzal, hogy nem 2011-es mozinak hinné magát. Nyilván nehéz kérdés ez, hisz itt megint kilyukadunk oda, ahol már jártunk: így hű az adaptáció, kötelező pár elemhez ragaszkodni, ami visszaveti a dömping közepette az újdonság erejét – mert, amit látunk, az a maga szintjén, a maga szabályai szerint teljesen okés, sima átlagos eredetsztori, de attól még filmes közegben már sokat látott. Igaz, többször rosszabbul látott, de nehogy már a Venom vagy a Morbius legyen a mérce ebben.
Mert igen: a Kék Bogárral kapcsolatban a gonosz szálon kívül nem tudok olyan, a filmet nagyban gyengítő összetevőt mondani, ami legalább közvetetten nem kapcsolódna valamelyik fent taglalt külső tényezőhöz. Pl.: átlagnál rosszabb CGI? Nem mozi kapacitásúan renderelték (pláne nem annyiból), streamingen meg a Marvel mostanság összetenné a két kezét legalább ilyen minőségért, mert amúgy egyáltalán nem bántóan rossz, csak ami jó benne, azon is érződik a fapadosság. És így még csomó mást is levezethetnék, viszont úgy ütem be a terembe, hogy most minden ilyentől eltekintek és tényleg csak önmagában a látottakra figyelek. Ez biztosan használt, csak hát embere válogatja, ki tudja ezt megtenni. Elsőre a Gran Turismónál nekem se ment, lett is baj belőle bőszen.
Itt viszont ment. Elvárások nélkül mentem, és bár a híre megelőzte, muszáj picit pozitívkodni. A Cobra Kaiból ismert Xolo Maridueña tökéletes a címszerep egyik felében, de az némiképp érthetetlen, hogy a másik felét, Khaji-Da eltorzított szinkronját származásán és marketingértékén kívül miért bízták az orgánumából élő, a filmiparban a 2017-es Power Rangers-ben vagy az oscaros „We Don’t Talk About Bruno” előadás egyik fellépőjeként látott énekesnőre, Becky G-re, hisz pont a hangjából nem jön át igazán semmi. (Pláne magyarul, még ha az MI effektet igyekeztek ugyanolyanra keverni.) Furcsának tűnhet, de ha lehet ilyet mondani, jó a kémia kettejük között, nyilván mivel nem egy olyan aktív entitásról van szó, mint Venom, így a kevesebb lehetőséghez mérten jó. Jaime hőssé válása legyen akárhányszor látott korábban, igazából működik az összes sablonjával együtt. Ő maga szerethető, Xolo abszolút elviszi a mozit a hátán és már csak azért is megérdemelhetne egy folytatást a film, hogy lássuk, mit tudna kezdeni a kötelezően letudott eredet bemutatása után. Az alkotás könnyed, ifjúsági hangulata és nem túltolt poénkodása csak rásegít erre.
Más kérdés, hogy színészileg a többi fronton nem állunk túl fényesen. A fizikai női főszereplő Bruna Marquezine csak egy picit több, mint a klasszikus eyecandy, akinek nagy szerencséje, hogy sok a közös jelenete Maridueñával, mert együtt többnyire működnek, de egyetlen kiemelhetőbb pillanatukon kívül jól járt a film, hogy nem a romantika itt a fő. A Reyes család tele van mexikói veteránokkal (akár otthon, akár az USA-ban születettekkel), de egyikük se tűnik ki: az anyuka teljesen elveszik, a nagyi mintha eleve mémként szerepelne, az apuka többet is kaphatott volna, a nagybácsi meg sidekickké válik, de egyéni megítélés alapján lépi át az idegesítőség határát. Ha valakinek átlépi, akkor rettentően sok lesz, ha valakinél nem… nos, egy karakterjegyén kívül hosszabb távon ő se marad meg. Tegyük hozzá, hogy George Lopez láthatóan sziporkázik és határozottan jobb, hogy egy Kémkölykök féle Machete-ként funkcionál, mintsem saját Robert Rodriguez figurájára emlékeztetve. Jaime húga szintén nem egy áttörő megformálást kap, ő is kissé idegesítő lehet, Belissa Escobedón pedig hiába látszik, hogy szépen hozza a direkt flegma, beszólogató szerepet, Maridueña mellett nagyon eltörpül.
De míg a família szimplán ártalmatlan és a mozi minőségét objektíven nem rontja, addig az egész gonoszszálról nemhogy 2012, inkább 2005 sugárzik. Raoul Max Trujillo még csak-csak próbálkozik a szigorúan néző sebhelyes keményfiú bőrében valami pluszt adni (a végére kb. sikerül), de Susan Sarandonon távolról érződik, hogy csak a csekkért jött. Karaktere pont olyasmi, amit túljátszhatna, ripacskodhatna, ez ki tud segíteni 1-1 alkotást (Momoa is mit le nem művelt), de Sarandon erre lusta volt. Tény, lenne lejjebb, mert legalább nem fapofával és unottan… mondjuk ki, telibeszarósan alakít. A vele dolgozó tudós írásilag úgy vicc, ahogy van. Kellemetlen, erőltetett plusz tartalom, amire a szép családi ábrázolás mellett semmi szükség nem volt. Talán az HBO Max-ról való átjövetel hatása ez, mert nagyon TV szagú.
Ahogy ugyebár a színészek is, hisz ez egyáltalán nem egy klasszikus sztárgárda, még úgysem, hogy a latinók sok ismerőssel találkozhatnak és örülhetnek a reprezentációnak. A CGI 2-3 effekten kívül nem borzalmas, biztos farigcsáltak még rajta, de érződnek a streaming gyökerek. A titkos pince lépcsőlejárója elgondolkoztat a fizika működésén, de az épített díszletek kárpótolnak. A Miamit és Los Angelest kombináló Palmera Cityt a filmhez alkották, nem képregényes alapú (ott El Pasóban járunk) fiktív hely és bár érdekes koncepció, az ilyen animációban jobban működik, lásd a Marvel Hős6osában San Fransokiót, ugyanakkor érthető, miért a két legjelentősebb spanyolajkú nagyvárost „vették alapul”: Florida szívében többen beszélik azt, mint az angolt. Az animált felhőkarcolók nem a legszebbek, ahogy a feltuningolt LA hatását keltő dolgok se, de a (dél-)keleti part elemei elég jól szuperálnak.
Ahogy a muzsika is, ami bár használhatna sokkal gazdagabban is hispán hangzásvilágot vagy dallamokat, a kissé „dubstep” kitöréses főmotívum mellett az utóbbi évek egyik legjobb snythwave–ambient hangulatú albumát kapjuk, ami még külön hallgatva is abszolút élvezhető háttérzene. Bobby Krlic igazán kellemes meglepetést jelent és szintén nagyban segít a film élvezhetőségén, de ő is csak akkor, ha sikerül eltekinteni azoktól a bizonyos dolgoktól. Igaz, hogy a sokat használt téma olyan kevés traktusból áll, mint Giacchino Batmanje és azon kívül nem mászik majd a fülünkbe semmi, egész eredetinek hat a műfajon belül. Legalább ez.
Jaime trailerben látott első átalakulása valóban horrorisztikus, más nem indokolja a 16-os karikát, mert az se durvább, mint az előzetesben, csak hosszabb, de megítélésében ez már apróság. Ha anno a Venomnál azt írtam, hogy egy jó 10-15 évvel késett, akkor a 10 év itt is megadható: nem elég, hogy akkor a mozi összes hősös mozgatórúgójából jóval kevesebbet kaptunk, de a családozás se volt egy pejoratív valami Dom kertjéből (pont akkoriban kezdett azzá válni). Viszont míg a Venom másfél évtizedes kortársaihoz képest is közepes volt, a Kék Bogár különösebben nem, 2013-ra pedig végbement egy minőségi emelkedés. De akár akkori, akár mai szemmel nézzük, ha el is sikerül tekintünk mindentől, akkor se kapunk egy ártalmatlan, alapvetően szerethető tisztes középszernél egy picit talán jobb mozit. Hiába az ideális esetben a sztárság kapujában lévő főszereplő, hiába a hangulatsegítő zene, a hű adaptálás itt valahol pont hátrány, de mivel az átlagnézőnek be kellett vezetni az ismeretlen „ismerőst”, mégis kötelező (ördögi) kör volt ez.
A két stáblistás jelenet egyike szépen előkészít egy érdekesebbnek tűnő folytatást, ahol már nem kell bíbelődni az alapokkal és jelentős minőségugrás lehet kellően elhivatott rendezéssel és jó forgatókönyvvel, de ha a bevételi adatokon múlik, akkor Reyes-éktől egy nyitva hagyott cliffhangerrel búcsúzunk. Oké, ez a DCEU hattyúdala már, de az attól való függetlenségét látva a nagyobb hiba az volt, hogy menetközben moziba emelték. Streamingen ez egy sokkal elfogadottabb darab lenne és mivel simán beilleszthető az épp alakuló DCU-ba, már csak Xolo Maridueña miatt is megérdemelne egy érettebb, nem tipikus eredetsztorit elmesélő új esélyt, immár direkt oda érkezve, ahová szánják, legyen akár vászon, akár képernyő. Most túl nagy ellenszélben indult ahhoz, hogy jól kijöhessen belőle. Látni kéne, mire menne anélkül… persze ha ott is elhasalna, arra már nem lesz mentsége. Csak legyen lehetősége!
