Cicaverzum, írta és rendezte: Szeleczki Rozália; szereplők: Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Patkós Márton (mint a Sima Cica hangja), Csobot Adél, Udvaros Dorottya, Alföldi Róbert; misztikus romkom, 91 perc, 2023 (16)
Az álomMacsó
Ha a Marvelekben az átlagember szemével macskáknak látszó flerkeneket most a cirmosok közé soroljuk, akkor az idei ősz minden hónapjában szerepel olyan magyar mozipremier, ahol fontos státuszt kaptak a kis szőrös jószágok. Ezekből a hazai induló a Cicaverzum, ahol az alapfelvetés érdekesebb, mint maga a film, ami egyszerre igyekszik két irányvonalnak megfelelni, de ez csak nagy ritkán sikerülhet, és sajnos ez esetben sem.
A beszélő macska, mint olyan, nem egy új ötlet. Persze az emberek általában egy mukkot nem értenek belőlük (Garfield, Stuart Little, Kutyák és Macskák, stb.), vagy amikor mégis, akkor az épp karakteridegen (az animációs Tom és Jerry mozifilm). Szakítva a hagyományokkal, a Cicaverzum azzal a kevésbé kihasznált alapötlettel rukkolt elő, hogy mi lenne, ha a négylábú és az ember bizony értenék egymást, mi több, essenek is szerelembe. Ez remek, tényleg, a baj csak az, hogy a végeredmény megmarad egy amolyan bétatesztnek, ugyanis az alapötlet nem feltétlen ettől az alkotástól lett igazán kihasználtabb…
Viszonylag lassan indul be a mindössze másfélórás történet, legalábbis abból a szempontból, ami a film becsalogató erejének hiányában mérhető, hiszen a Sima Cica az indokoltnál talán pár perccel később kerül csak elő. Ezzel akkor nem lenne gond, ha következetesen és egységesen ágyazna meg a mozi saját hangvételének. Ehelyett azonban ezt többes számba téve, hangvételeinek sikerül némi identitásválságba kerülnie, ahol a néző nehézkesen tudja eldönteni, hogy akkor most egy ötletesen elszállt függetlenfilmes sztorit fog látni vagy egy tömegvonzásra optimalizált teljesen átlagos magyar mainstream romkomot. Igazából mindkettőt, de ez egy erősen fogó mancs, ami távol tart minket a tökéletes élménytől, mely az előbbi kiteljesedésévével válhatná azzá, ha hagynák.
Az alapvető baj itt ugyanis az, hogy a szerzőiségből túl sokat áldoznak a blockbusterség felé farigcsálással, így a Cicaverzum nem tud olyan mesés lenni, mint a Liza, a rókatündér, vagy helyenként olyan elszállttá válni, mint az Átjáróház. Hiába vannak meg a tökéletes ötvözésére az építőkockák, mivel „meg kell” felelni a szélesebb közönségnek, így le kell butítani futószalagtermékké a látott alapokat is. Csakhogy azt sem sikerül teljesen, mert az átlagostól még így is jóval elvontabb dolgok köszönnek vissza ránk a vásznon. Kezdve azzal, hogy a főhős Fáninak pontosan miért is nem megy a pasizás.
Minden egyes ilyen jópofa ötletre jut egy kizökkentő elem, legyen az a cicával vagy nélküle, ez pedig hihetetlen felemássá teszi még akkor is a 91 percet, ha az ember macskás. Viszont ki kell emelni azt, ami tényleg jó. Ugyan magát az alapciccuációt (sic!) nem sikerült maradéktalanul kihasználni, a címszereplő rapperi vágyakat nyávogó kormos szövegeit kifejezetten eltalálták. Patkós Márton szinkronja rengeteget ment, lényegében az ő orgánuma és maga Sima Cica húzza ki a totális középszer macskaalmából a Cicaverzumot. Igaz, biztosan lett volna emlékezetesebbre vagy elszálltabbra írható sztoriszál a tápfüggő Cat Juanhoz (ezért aztán nem fogjuk megnyalni minden bajuszszálunkat az etetés végén), de amit ebből kihozhattak, azt nagyjából sikerült.
Egyértelműen érződik itt is az abszurditás elszabadulásának kontroll alatt tartása, de amilyen dumákat írt a rendező és Kemény Zsófi a négylábúnak, az nem okoz csalódást. A rapszám maga pedig simán az egyik „legjobb-legrosszabb” eredeti betétdal, ami valaha felcsendült. Legalább itt teljes lehetett az elszabadulás, amit jól ki is használtak. Nem annyira fülbemászó, mint a „Minden szupi szuper!”, de az irányzat mondhatni ugyanaz. Simát amúgy 3 macsek alakította, kis odafigyeléssel pedig az egyiket simán meg lehetett különböztetni a többitől.
Jó, jó, tehát az állat kihúzta a középponton stagnáló filmet pozitív irányba, de mi a helyzet az emberekkel? Nos, Törőcsik Franciskának teljesen jól áll ez a sablonszerep, ami nem igényelt többet, de azért Balsai Mónitól a Lizából, vagy Borbély Alexandrától a Testről és lélekrőlből elég messze járunk, de a fent taglalt kettősség miatt innen ki is lógott volna a példázott alakítások fokmérője, hasonló karakterjegyek ide vagy oda. Fáni tehát jót tesz az összképnek, de Polgár Csaba teljes semmilyensége ezt a mentőövet gyorsan ki is szúrja. Itt sem arról van szó, hogy több vagy más kellett volna ide, a friss macskatulaj kolléga személyében, aki pont Fáni mellé költözik, de maga a figura full jellegtelen. Tehát lényegében Csaba tökéletesen játszotta, de nem ez lesz az új Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 a karrierjében.
Rajtuk kívül a mellékszereplők még inkább egydimenziósak: Alföldi Róbert az építésziroda vezetőjeként épp eltalálja a ripacskodás tökéletes határát, így nem idegesítő, nem úgy a Fáni influencerként hasító gyerekkori barátnőjeként feltűnő Csobot Adél, aki már átlépte azt a bizonyos határértéket és helyenként sok. Persze direkt túlzó karikatúra az egész szála, és legalább konzekvensen végigfut ingadozás nélkül, valódi mondanivaló kezdeménnyel, de a kelleténél talán több időt rabol a macskától. Fontosabb karakter még Udvaros Dorottya, mint Fáni anyja, de ő is főképp parodisztikus elem, csak nem az influencerekre reflektálva. A kisebb szerepek között van egy nem promózott, szimpla cameónál már több (és fontosabb) játékidőt kapó ismert zenész, akit nem nevezek meg, de kellemes alakítását muszáj megemlítenem.
Viszont hiába próbálom szépíteni a dolgokat, hiába nem vagyok sosem szőrösszívű (bár a szívemet nekem elrabolta pár szőrös), ezeket csak a korrektség jegyében említettem meg. Technikai oldalról is jöhetnék a néhol egész ötletes operatőri és vizuális trükkmegoldásokkal – tök jók, de a kritikában példázott egyéb címeké mind jobb – viszont azt a romlott cicatápba való kóstolás utáni keserű szájízt ezek összessége sem tudja kitörölni.
Érződik Szeleczki Rozália rendezői víziója, az alapötlet pedig remek alap lenne, de a Cicaverzum sajnos emlékezetesebb lesz premisszájáról, mintsem teljes valójáról és úgy íródhat be 9 életünk emlékei közé, mint egy kihagyott papírgalacsinos ziccer, amiből sokkalta többet ki lehetett volna hozni, de nem hagyták/merték kibontakozni, hogy ötletfoszlányaihoz felérve teljes mesebeli elvontságában láthassa a nagyérdemű. Kár érte.
(Elfogult macskásként viszont szerencsére akadt a mozipalettán egy, a lehetőségeit jobban kihasználó alkotás is, ami nem akart több lenni annál, ami, de botegyszerű történetével csak egy elfedett gyöngyszemmé érhet: az „őszi miáu trilógiát” a Macskalanddal folytatjuk!)
