A gyilkos (The Killer) R. David Fincher Írta: Andrew Kevin Walker Fsz.: Michael Fassbender, Tilda Swinton, Charles Parnell, Arliss Howard, Kerry O’Malley, amerikai krimi-dráma, akciófilm,118 perc, Netflix (16)
Profinak profi, de egyszer sem dobban a szíve
David Fincher a Mank után másodszor szállított filmet a Netflixnek, hogy kicsit feljavítsa a streaming szolgáltató minőségét. Kérdés, hogy a rajongók elvárásait el tudja-e érni a legendás rendező. Mindenesetre már annak is örülünk, hogy hosszú kihagyás után ismét itt van Michael Fassbender, akit mindig minden szerepben nagyon szeretünk.
David Fincher a 90-es években nagyon magasra tette a lécet, de az ezredforduló óta talán a A Zodiákus és a Social Network kivételével, nem igazán tudta megközelíteni azt a minőséget és összetettséget, mint például a kultikus Hetedik vagy a Harcosok klubja esetében. Persze ez nem jelenti azt, hogy rosszakat csinált azóta, hiszen a Holtodiglan is míves darab és a Benjamin Button különös életének váratlan szentimentalizmusát is tudtuk szeretni, viszont, ha valaki ennyire magasról kezdte, a közönség néha már irreálisan is elvárja azt a minőséget még majd 30 évvel később is.
Történetünk középpontjában egy bérgyilkos áll, aki épp egy párizsi célpontot készül likvidálni. A rendkívül szigorú kódex szerint élő, anonimitását féltve őrző szociopata férfi a szakmája során először kerül ki a komfortzónájából, ami azzal jár, hogy kénytelen utána járni annak, hogy tulajdonképpen, kik is voltak a megbízói.
Ahogy fentebb már írtam, egy Fincher-filmet nézni valahol nem igazságos a rendezőre nézve. Azok a bizonyos elvárások hajlamosak tönkretenni az élményt, mert hiába tesz meg mindent kedvenc direktorunk, a nézők tőle mindig csak többet akarnak. Ugyanakkor talán szembesülni kellene azzal a ténnyel, hogy Fincher talán már sosem fog zseniális alkotást csinálni. Lehet, hogy ezzel ő maga is tisztában van, úgyhogy nem is görcsöl rá a feladatra. Inkább tisztességesen megrendezi szórakoztató filmjeit és néha egy-egy elejtett megjegyzéséből sejtve már csak álmodik arról, hogy régi sikereit megismételje.
Nos, A gyilkos kapcsán elmondható, hogy továbbra is legfeljebb tisztességes rendezést kapunk, de semmi olyat, amit ne láttunk volna már korábban. Igaz, hogy kiemelkedik az átlag Netflix tartalmak közül, ám részleteiben elég kevés az eredeti. Mostanában igen sokszor fordult elő újra ez a felállás, hogy egy bérgyilkos bosszút áll. John Wick meg A védelmező világában, egy ilyen témában azért illene valami eredetivel előrukkolni.
Amúgy egy igencsak sikeres francia képregénysorozat alapján íródott, amit Fincher elvileg közel húsz éve szeretett volna megfilmesíteni, ám a végeredményen nem látszik ez a túlfűtött szenvedély. Legfőképp az nem derült ki, hogy miért is kellett tulajdonképpen ehhez ő. Mindig is ismert volt technikai perfekcionizmusáról és bosszantó, hogy nálunk véletlenül sem látható a produktum moziban, a streamingen keresztül pedig néha egy átlag tévéfilmmé redukálódik a mesteri képi világa, melybe most azért bezavar pár elég csúnya CGI felhő, persze ez csupán a kisebbik gond.
A nagyobbik az, hogy a filmjében mindvégig külső szemlélők maradunk, lehetetlen érzelmileg belevonódni. Mivel a gyilkos karakterével szinte egyáltalán nem lehet azonosulni, a játékidő alatt is csak alig ismerjük meg, motivációja kész tény, pusztán mozgatórugó ebben a piszok egyszerű gépezetben. Tulajdonképpen nem látunk mást, csak azt, miként dolgozik egy profi bérgyilkos 2023-ban (ez a része egyébként ijesztően naprakész, a technika beépítése minden lépéséhez, pl. Amazonról rendelés a hamisításhoz stb.) Fincher önreflektív módon magát azonosítja ezzel a karakterrel: az ember, aki érzelemmentesen, számító módon gyilkol (rendez), ki letért egyszer az útjáról, majd próbálja visszaszerezni renoméját. Mindezt végig profin adja elő, de bántóan hiányzik a szív a produkcióból, vagy szimplán csak szomorúan a jelen korunkhoz igazítva, végtelenül rideg.
Narrációban mormolja a címszereplő gondolatait, ám egyes esetekben maguk a célpontok mondanak ki „igazságokat”, amik leginkább nem is a főhősnek, inkább a nézőnek van címezve. Andrew Kevin Walker, a Hetedik forgatókönyvírója huszonnyolc év után megint együtt dolgozott Fincherrel, noha ott is voltak ilyen kiszólások, ám az akkor és ott nagyon passzolt a filmből áradó nihilizmushoz. Itt sajnos inkább olcsóbb megoldásnak hat, néha csak úgy ontja magából a teljesen érdektelen információkat. Ez azért is kár, mert Michael Fassbender egészen kiváló (mint mindig), talán jobb lett volna 100%-ban megbízni a játékában. Mert minden egyes rezdülése (vagy éppen mozdulatlansága) tökéletes, önmagában a cselekménynek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy képet kapjunk egy ilyen szociopata ember lelkivilágáról.
Mi is az igazi probléma ezzel a filmmel? Elmondható, hogy Fincher filmjei ambiciózusak, még a Mank esetében is érezni, hogy megpróbál a saját komfortzónájából kilépni. Ugyanakkor A gyilkos A tetovált lány mellett egy másik olyan mozija, ahol pusztán csak szórakoztatni akar, és kisebb-nagyobb hibáitól eltekintve ezt profin le is vezényli. Fassbender játékát leszámítva viszont pár nap múlva semmire sem fogunk emlékezni az egészből. Még az egyébként szokásos minőséget szállító Reznor-Ross zeneszerzőpáros taktusai is elfelejtődnek, mert annyira bántóan hiányzik az érzelmi kapocs a rendező és a néző közt. Egy egyszeri korrekt szórakoztatáson kívül ami megmarad a nézőkben, az a csak digitális formában elérhető gyönyörű filmplakát, a The Smiths sok-sok remek dala, na és Fassbender tökéletesen rideg tekintete.
