Sound of Freedom, rendező: Alejandro Monteverde, szereplők: Jim Caviezel, Mira Sorvino, Bill Camp, Lucás, Ávila, Cristal Aparacio, Jose Zuniga, Eduardo Verástegui, amerikai krimi-dráma, 2023, 131 perc (16)
„Álomra hajtaná úgy a fejét, ha tudja, hogy az egyik gyereke ágya üres?”
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése Jim Caviezel gyerekkereskedelem-ellenes krimi-drámája volt, A szabadság hangja a semmiből érkezve nem csupán kasszát, de ideológiai összecsapást is robbantott a mozikban és a médiában. De vajon mi sikeredett érdekesebbre és izgalmasabbra? Maga a kész film? Vagy hányatott sorsa, a július 4-i premiert követő sikere és a fellángoló ellenhisztéria?
A nagy forgalmazóktól mentes filmes kisligában korábban is láttunk már csodákat, elég csak a Bazi nagy görög lagzira vagy az Ideglelésre gondolnunk, amikor az alkotók aprópénzből kovácsoltak nemzetközi sikereket. Az első Blair Witch zseniálisan kitalált és előadott marketingje sokkal eredetibbnek bizonyult, mint maga a horror és ez félig-meddig igaz A szabadság hangja eddig összehozott 250 millió dollárjára is!
Ehhez persze a nagyon érzékeny témán kívül hozzá kell tenni, hogy a Caviezel-mozi menetelése és fogadtatása sem lett volna olyan dübörgő, ha nem ideológiák sorakoznak fel mögötte és ellene. A forgatás már 2018-ban befejeződött, ám miután a Disney rátette a kezét a gyártó Foxra (is), az anyag – vajon miért? – jó időre sötét süllyesztőbe került és más nagyok, köztük a Netflix is visszautasították a bemutatást. Ám az alkotók a keresztény hátterű Angel Studios (az első mozipremierjük a His Only Son című bibliai Ábrahám-történet volt) segítségével megvásárolták a jogokat és egy több ezer főt megmozgató közösségi gyűjtést – Mel Gibson is beszállt – követően 5 millió dollárt hoztak össze marketingre és forgalmazásra. A már ezzel is hírverést kapott film reklámját tovább fokozták az ügyes marketinggel, amiben maga a főszereplő is kérte a nézőket, hogy jöjjenek és jegyek elajándékozásával növeljék a nézők számát. Ekkor már természetesen az internet szakértő népe valamilyen nyakatekert logikát követve azt állította, hogy maguk az embercsempészek és pedofilhálózatok üzemeltetői pénzelték a produkciót és vásárolták fel a jegyeket a minél nagyobb profit érdekében! Hogy is…? Az igazi háborúskodás és kritikaáradat azonban a premiert követő sikeres hetekben vette kezdetét…
A 204-es szoba ajtaja mögött a pokol legelső bugyra rejtőzik! Ezt azonban nem tudja a szegénységben élő, kétségbeesett hondurasi apa, Roberto (az ismeretlen ismerős zsaru és ügynök: José Zuniga – Életben maradtak, Pénzvonat, Mission: Impossible III., A Setét Torony és még millióegy sorozat), akinek fiát és lányát (Lucás Ávila, Cristal Aparicio) több más gyerekkel együtt egy csinos és nagyon meggyőző fiatal nő modellkedéssel és nemzetközi hírnévvel kecsegteti. A megbeszélt időpontban visszaérkező Roberto azonban gyermekei helyett csak egy teljesen kiürített hotelszobát talál! Némi csavar után a sors az elkötelezett, de lelkileg nagyon megfáradt Tim Ballard (Caviezel legfontosabb szerepének vallja a 2004-es A passió óta) kormányügynök mellé sodorja. Ballard a történetét megismerve megpróbálja a lehetetlent: megtalálni és megmenteni a gyerekeket és az eddig, viszonylag könnyen horogra akasztott, katalógusból válogató magányos pedofilok után az emberkereskedelmet működtető láthatatlanok elfogását is…
Elsőre átlagos, ám megvalósításában, hangulatában érzelmes, hatásosnak és fontosnak szánt valódi történet húzza be a nézőt az eddig ismeretlen, sötét árnyékok közé – nem véletlenül játszódik sok jelenete az éjszakában! Illetve csak félig-meddig ismeretlen árnyékokról beszélhetünk, mert ahogy az egyik szereplő el is mondja, mindenki sejti vagy akár tudja, hogy mik történnek, ám a legtöbben – hatóságilag, államilag is akár – a fejüket elfordítva tudomást sem akarnak venni a gyanúsról vagy nyilvánvalóról – hozzáteszem, mint amikor csak kevesen küldik el a buszon, villamoson, metrón túl közel simuló utastársaikat a jóédeskisípoltcsába!
A film és az ENSZ adatai, leírása alapján az emberkereskedelem világszinten évi csaknem 150 milliárd dolláros biznisznek számít és egy 2021-es adat szerint jelenleg több mint 50 millió felnőtt és fiatalkorú él valamilyen fajta (munka, szexmunka, kikényszerített házasság) rabszolgaságban – soha ennyien még az emberiség történelmében!
A fenti megállapítások a rejtélyes és már neveket is a felszínre dobó, de valószínűleg a jövőben is a szürkeségben lebegő Epstein-ügy ismeretében annál is fontosabbak, hiszen A szabadság hangja váratlan sikere után a meghatározó orgánumok szinte falkában ugrottak neki a filmnek. A Guardian, a Washington Post, a Rolling Stones és társaik mesterséges, morális pánik generálását, a gyermekkereskedelem durva eltúlzását kiáltották és állították, hogy a film csak agyhalott (természetesen konzervatív, keresztény stb. stb.) boomereket képes megszólítani, illetve paranoiás, a január 6-i capitoliumi lázadás”-ban elhíresült QAnon szektások légből kapott – miszerint a pedofilhálózatokat a gazdag elit irányítja – teóriáit látták visszaköszönni. Ennek Caviezel pár megnyilatkozása is alapot szolgáltatott.
A filmes oldalon maradva, míg a mozik szent népe a különböző fórumokon (IMDb, Rotten Tomatoes) véleményt formálva a magasba emelte A szabadság hangját, a kritikusok többsége a mélybe húzta – lásd korábban a Liam Neeson-féle, témába vágó Gyilkos memória, illetve a sok helyről pedofíliával is vádolt Cukorfalatok nézők-kritikusok meccs homlokegyenes eltérő pontozását! A heves reakciók az ismert arcokat sem kímélték: a Gibson után a film mellett kiálló – Hollywoodban persze nem túl meghatározó – Kevin „Herkules” Sorbo több megnyilatkozása („A média dicsőítette a Cukorfalatokat, de kritizálta A szabadság hangját. Ez mindent elmond róla, amit tudnod kell!”) után gyakorlatilag össznépi kiátkozás tárgyává vált!
A fenti, hosszúra eresztett elemzésből is sejthető, hogy a kritika legelején feltett kérdések kimondatlanul is megválaszolásra kerültek: minden jó szándék és akarat ellenére, maga a film nem olyan minőségi és jelentős, mint amekkora felhajtást kerekítettek köréje, pláne, mint amekkorát maga, a téma megérdemelne. Pedig Caviezel azért odateszi magát…
Szövetségeseket keresve, immár kormányzati támogatás nélkül Ballard Kolumbiába utazik, ahol szövetségest szerez a Cali-kartell korábbi könyvelője, Vampiro (Bill Camp – Aznap éjjel, Joker, A kapitány küldetése, A vezércsel) személyében, majd közösen tervezgetve, a hálózat lebuktatásának reményében egy pénzember is mögéjük áll, hogy a rendszert kihasználva és abba „beépülve” felszámolják az embercsempész hálózatot és hazahozzák az elrabolt gyerekeket. Ám a fináléban úgy tűnik, szó szerint maguknak kell elmerülniük a dzsungel sötét mélyében…
Reménytelenül polarizált világunkban, a jó és rossz, az erkölcsös és erkölcstelen közötti különbség nem sziklaszilárd alapzatra, hanem nézőpontok nehezen megragadható – a te igazságod, az én igazságom – levegőjére épül. Ez látható is a filmet támadó-védő, többször is említett, egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményekből is.
Egy nem rutinos rendező, Alejandro Monteverde (Kicsi fiú) keze alatt a történet hullámzó, a klisés húzásoktól – a pedofil figurája, minden gonosz csapzotthajú, mocskos asszonyverő trikóban feszítő cabron – kezdve a többségében erős momentumokon – nyitás, Ballard drámai jelenetei, csapatának összeverbuválása és együtt dolgozása, a gyerekek sorsa – és jó színészi alakításokon át– az oscaros Mira Sorvino is kap pár pillanatot a támogató, csendes asszony szerepében – egészen a sorsszerűen kissé hollywoodi szájíz szerint készült akciós befejezésig a film azért tisztességesen összerakott, a kelleténél jó húsz perccel hosszabb alkotás.
Stunning and brave, ahogy mostanában a kiművelt Nyugat szavalja, és bár jelen esetben a bátorsággal semmi baj nincsen, ám a lenyűgöző nem fedi teljesen a valóságot és így bár a film tényleg akarja, nem tudja kellő erővel belezengeni a világba a fő mondandóját: Isten gyermekei nem eladók!” Ámen. 
