A Hangya és a Darázs (Ant-Man and The Wasp), rendező: Peyton Reed, szereplők: Paul Rudd, Evangeline Lilly, Michael Douglas, Michelle Pfeiffer, Hannah John-Kamen, Walton Goggins, angol-amerikai képregény- akciófilm, 118 perc, 2018 (12)
Drágám, a tétek összementek!
Mozgalmas évünk van. Miután kétszer harcoltunk Wakandában, és a fél univerzum sorsáért küzdöttünk a Titánon, most megyünk a Kvantumtérbe, hogy kihozzuk onnan Michelle Pfeiffert.
A Marvel Moziverzum idei harmadik (összességében pedig huszadik) fejezete minden értelmében kimaxolja a „családi film” fogalmát. Egyrészt, tematikájában alkalmazkodik a korábbi filmekhez, hiszen csakúgy, mint A galaxis őrzői vol. 2-ben, a Thor: Ragnarökben, a Fekete Párducban vagy a Végtelen háborúban, itt is fontos szerepet kap a család motívuma, amit az elmúlt években Vin Diesel az autógumikkal együtt próbál koptatni a kollegákkal, csak egész más megközelítésben. Másrészt, erre a filmre nyugodt szívvel ülhet be a család minden olyan tagja, aki látta már legalább az előző részt és az Amerika Kapitány: Polgárháborút. Ez nem is lenne olyan hatalmas pótolnivaló, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Polgárháborúhoz látni kell a korábbi filmekből legalább hetet, vagyis az újonnan bekapcsolódó nézők fogaskerekei ezen a ponton már végképp ledobják a láncot. Ezt azonban nem lehet hibaként felróni egy sorozat 20. epizódja kapcsán.
A cselekmény a már említett Polgárháború után (és a Végtelen háború előtt) veszi fel a fonalat. Scott Lang (Paul Rudd) házi őrizetben van a németországi események következtében, Hank Pym (Michael Douglas) és Hope (Evangeline Lilly) pedig igencsak haragszik hősünkre, ugyanebből az okból kifolyólag. Amikor azonban felcsillan a remény, hogy Hope édesanyja, Janet Van Dyne (Michelle Pfeiffer) még életben lehet a Kvantumtérben, szükség lesz arra a hősre, aki már megjárta azt a dimenziót, és vissza is jött onnan. Emellett van két ügyeletes gonosztevőnk, akiknek Hank laborjára fáj a foguk. Nem képletesen értve, hanem a szó szoros értelmében. Ha úgy tartja kedve, Hank bőrönd méretűre zsugorítja a laborját, és már húzza is maga után a földön olyan lazasággal, amilyet csak Michael Douglas tud produkálni. Ketten tehát erre a csomagra vadásznak, anyut ki kell hozni a szubatomi dimenzióból, Scottnak pedig haza kell érnie, mielőtt az FBI megejtené az újabb ellenőrző látogatást.
2015-ben a Hangya egy kellemes meglepetés volt, ami bár követte a Képregényfilmek Nagykönyve által előírt szabályokat egy szuperhős-eredettörténetre nézve, a heist movie hangulat, a működő humor és a gyönyörű képi világ simán elvitte a hátán a filmet. A folytatás pedig szintén marad a papírformánál, vagyis mindenből próbál többet/nagyobbat(kisebbet?)/hangosabbat hozni, és általában sikerül is neki, bár a végső szájíz nem tökéletes.
Arra mindenképp érdemes a film, hogy rájöjjünk, mennyit hagytak meg Edgar Wright ötleteiből és munkájából az első részben. A helyére akkor beugró Peyton Reed most teljesen egyedül, saját vízióját (kisbetűvel) követve álmodta vászonra a második részt, a különbség pedig nem épp hangyányi, és ezt leginkább a humor sínyli meg. Nekem személy szerint semmi bajom a Marvel filmek humorával, nem mondom azt, hogy minden egyes poénjuk működik, de a többségük igen. Az ügyeletes vígjátéknak kikiáltott Ragnarökön is remekül szórakoztam, mind a négyszer, amikor megnéztem a filmet. Itt azonban elég sok poén jutott arra a sorsra, hogy csak egy kvantummosolyt csaljon az arcomra, vagy annyit sem. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a vicces beszólások és vizuális gegek túl hosszúra vannak nyújtva, és ezzel egyidejűleg veszítenek erejükből. Ha valamelyik franchise-nak, akkor épp ennek illene tudnia, hogy a kevesebb néha több. De nem olyan vészes a helyzet, mint az előző mondataim sugallják, hiszen bőven vannak poénok, amelyek tökéletesen betalálnak (sőt, van egy, aminek elsütését évek óta várom ebben a filmuniverzumban).
A karakterek közül ki kell emelnem az erős mellékszereplőgárdát. Az első részben megismert mesterhármas, vagyis Scott három félkegyelmű haverja ismét hangos nevetéseket generál a teremben, és megnyugodhatnak a rajongók, Luis (Michael Pena) ezúttal is elmesél egy történetet a maga szenzációs stílusában. Aki azonban ellopja szinte mindenki elől a show-t, az Scott kislánya, Cassie (Abby Ryder Fortson). Az ő jelenetei a film nagy erősségei, és ezekben a humor is 100%-osan működik, nagyon jó sorokat kapott a kislány, és meg is hálálja a bizalmat. Fogunk még hallani a cseperedő színésznőről. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy Pfeiffer minden vásznon töltött percét öröm nézni, Evangeline Lilly pedig akcióban és rátermettségben ver köröket a másik címszereplőnkre, ahogy azt el is vártuk tőle az első rész után. A gonoszainkra kár lenne egy teljes bekezdést szánni, egy fél is megteszi, kettejükre összesen. Walton Goggins fekete piaci kereskedője és Hannah John-Kamen Ghost-ja nem válik referenciává a műfajon belül sem. Előbbi egy néha felbukkanó aprócska úttorlasz hőseink előtt, utóbbi pedig, bár kapott egy kis alapozást és háttérsztorit, az minden eredetiséget messziről kerül. Ezen a téren nincs fejlődés az első rész Yellowjacket-je óta.
Ami viszont még mindig nagyszerűen működik ebben a franchise-ban, azok a makró jelenetek. Elképesztően kreatív és ötletes módon vannak kihasználva a zsugorodás adta vizuális lehetőségek, amikor erre kerül a sor, csak kapkodni tudjuk a fejünket.
Összességében a Hangya és a Darázs a jobban sikerült második részek táborát erősíti a Marvel moziverzumon belül, de ez annak is köszönhető, hogy a Vasember 2., a Thor: Sötét világ és a Bosszúállók: Ultron kora is a felhozatal része. Néhány kvantumrészecskével gyengébb az első résznél, és ezt én Edgar Wright hiányának tudom be. A tényleges kockázat és veszély érzése Marveles mércével is alacsony, főleg közvetlenül a Végtelen háború után. Ahol viszont nagy jövőt látok a film számára, azok a házibulik és baráti összejövetelek. Népszerű dolog filmek és sorozatok kapcsán különböző „ivós játékokat” kitalálni, és erre most is van lehetőség. A szabály egyszerű: ahányszor elhangzik a filmben a „kvantum” szó, mindenki legurít egy pohárkával. Mire elérünk a stáblistához, a társaság minden tagja a saját kis Kvantum terében fog bolyongani, csak nagyapáink ezt még máshogy hívták.
Végezetül, ha már szóba került a stáblista. Tizenkilenc film után talán nem újdonság, hogy nem érdemes túl korán kifutni egy Marvel menetről. Ezúttal két jelenet a várakozásunk jutalma, ebből azonban csak az elsőt érdemes kivárni, azt viszont nagyon. Az animált végefőcím utáni szösszenetet nem ajánlott kihagyni, utána azonban nyugodtan el lehet hagyni a termet. Én bevallottan hűséges Marvel rajongó vagyok, még a Pókember Hazatérés végén is szerettem a Kapitányos „patience” geget, ennek a filmnek a második plusz jelenete azonban nem éri meg a többszáz CGI művész és catering személyzet névsorának végigolvasását.
