A farkas gyermekei 1. évad – kritika


A farkas gyermekei (Raised by Wolves), alkotó: Aaron Guzikowski, szereplők: Amanda Collin, Abubakar Salim, Travis Fimmel, Niamh Algar, amerikai sci-fi sorozat, 1. évad (10 rész, 40-55 perc), 2020. (18)

Az elektronikus bárány és a farkas

A Kepler-22b bolygó eredeti rendeltetése az emberiség újbóli felvirágoztatása lenne, ám a kolonizációs folyamatoknak alaposan keresztbe tesznek a szülő-gyermek viszonyból származó bonyodalmak. Emberek, robotok, szörnyek és hamis próféták, a Fogságban írójának sztoriját Ridley Scott formálta a maga képére.

Valamikor a jövőben háború tör ki a Solt imádó mithraisták és az ateisták között, melynek folyományaként a Föld lakhatatlanná válik. Amíg a mithraista túlélők a Bárka nevű űrhajón mélyálomban utazva keresnek maguknak új élőhelyet, két android akiket egyszerűen csak Apának és Anyának hívnak, a Kepler-22b bolygón landolva tesznek kísérletet – a beléjük táplált programnak eleget téve – a rájuk bízott embriók felnevelésére. 12 év elteltével úgy tűnik Apa (Abubakar Salim – Jamestown, Informer) és Anya (Amanda Collin – Palackposta) kudarcot vallottak, hiszen már csak egyetlen gyermek, Campion (Winta McGrath) van életben. Minden megváltozik, amikor megjelenik az égen egy űrhajó és az alapprogramja szerint harci robotként funkcionáló Anya egy rövid, ám annál pusztítóbb ámokfutást rendezve gyerekeket rabol el onnan.
A kis létszámú túlélő között van Marcus (Travis Fimmel – Vikingek, Warcraft: A kezdetek) és Sue (Niamh Algar – Vikingek), akik bár az ellenség oldalán harcoltak a háborúban, egy gyors arcplasztika után magukat másnak kiadva sikerült feljutniuk a fedélzetre. Az igazi szülők kiiktatásával megörökölnek egy gyereket, Pault (Felix Jamieson – Trónok harca) is, akihez elkezdenek kötődni. Mivel Paul is az elrabolt gyerekek között van, a Föld után a Kepler-22b is csatatérré változik, miközben az eredetileg ateista Marcust egyre inkább hatalmába keríti a mithraizmus.Anyának mintha teljesen új lenne ez a szerepkör, ideges, erőltetett mosolyától inkább frászt kap az ember, mintsem megnyugszik. Az arcára kiülő belső vívódás még egy ennyire humanoid robottól is szokatlan. Ellentmondást nem tűrve terelgeti a gyerekeket, óvja és védi őket, sokszor harci robot képességeit kiaknázva. Szigorúsága valahol érthető, ez egy ismeretlen és veszélyes vidék, ahol a meggondolatlanság, felelőtlenség nem kifizetődő. Apát arra programozták, hogy szolgáljon és érezhetően frusztrálja, hogy Anya viseli a nadrágot, amit béna viccekkel palástol. Mithra vagy Mithrász ősi istenség, akit a római császárság idejében is imádtak és a kereszténység térnyerésével vesztett jelentőségéből, ám kultuszából sok mindent átemeltek, így pl. azt is, hogy Jézus december 25-én született, történetesen egy szűztől. Talán nem meglepő, hogy a mithraisták a középkori kereszteslovagokat idézik, hitviláguk, szertartásaik, templomuk erősen magán viseli a kereszténység jegyeit, ami tetteikben és gondolataikban is visszaköszön. A rendszeresen visszatérő kígyó motívum utalhat a Bibliára, de akár Ketzalkóatlra, az aztékok tollaskígyó istenségére is, de ez majd csak a következő évadból fog – leghamarabb – kiderülni.Az HBO kezdetben három részt pakolt fel, a neten olvasható reakciók alapján sokan itt ki is szálltak a buliból, mondván, hogy az egész egy nagy „katyvasz” és túl lassú. Nekik sajnos van egy rossz hírem, a sorozatot ők valószínűleg a későbbiekben sem fogják (meg)szeretni, mert az sem gyorsabb, sem pedig közérthetőbb nem lesz, sőt, ugyanakkor én adtam neki egy esélyt és nem bántam meg, mert visszarepített abba az időbe, amikor tizenévesként elkezdtem ismerkedni a sci-fi irodalommal.
A mai napig keresem azokat a történeteket, ahol maroknyi ember egy viszonylag kis területen, mondjuk egy távoli bolygó néhány helyszínén bonyolódik lét- és vallásfilozófiai kérdésekbe. Az ilyen klausztrofób, negatív érzelmi töltetű, posztapokaliptikus és/vagy disztópikus történetek a feszengés kellemesen bizsergető érzését váltják ki az emberből és abszolút meg tudom érteni azokat, akik az elgondolkodtató, ám mégis könnyedebb szórakozást választják. Igazából Ridley Scott sem csinált mást, minthogy egy bizonyos kort elérve szakmai karrierjének egy fontos állomását tovább gondolta és az elsősorban horrorisztikus elemekre épülő Alien történetet a teremtő-ember-android hármasának metafizikai kérdéskörébe utalta. A Prometheus és a Covenant az Alien-rajongók többségénél jogosan verte ki a biztosítékot, a feszültséget a rendező a Marson krumplit termesztő űrhajótörött humort sem nélkülöző kalandjával kívánta oldani. Ezzel a sorozattal visszatér a szofisztikáltabb gondolatokhoz, miközben vizuális minimalizmusával, szikárságával ismét egy különleges élményt nyújtó sci-fi horrort hoz létre.A feszültségkeltésben jeleskedő Aaron Guzikowski (Fogságban Csempészek, Pillangó) olyan alapanyagot szolgáltatott, melyet Ridley Scott a saját stílusában mesélhetett el az első két rész rendezőjeként, illetve executive producerként bábáskodva az egész felett. A több filmben is mellette dolgozó fia három részt rendezett, a maradék ötön többen osztoztak, de az atmoszféra mindvégig ugyanaz, ott van rajtuk a megnyugtató módon jól ismert kézlenyomat. Az őszinte és kendőzetlen horrorhoz bizony kell a gyomor, miközben a kolonizációs folyamat részeként az élet nagy kérdéseit teszi fel és olyan témákat boncolgat, mint a hit, a vallás, a szülő-gyermek vagy úgy általában a gyerek-felnőtt kapcsolat, illetve az embert mindinkább kiváltó androidok rendeltetésének határai technológiai, metafizikai és morális szempontból.

A farkas gyermekei hangulatában és gondolatiságában a klasszikus sci-fiket idézi és bár korántsem tökéletes, jóval több, mint „katyvasz”, a horror és tudományos fantasztikum nyomasztó, de kifejezetten szórakoztató egyvelege.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Fincher és Gary Oldman Oscarra jelentkezik, itt a Mank előzetese
Következő cikk Becsületes tolvaj - kritika