Agymanók 2. (Inside Out 2), rendezte: Kelsey Mann, főszereplők: az érzelmeink; animációs családi tini felnövéstörténet, 100 perc, 2024 (6)
A változás szele, avagy borúra Derű
Rendező és zeneszerzőváltás, visszaeső megítélés és megváltozott nézői szokások. Nem kevés kihívás állt az agymanók útjába, de Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor méltón lépnek a tinikorba, miközben az agyműködés és a tudat újabb rejtelmeibe benézve olyan gondolatébresztő utazásra hív a Pixar, ahol az újdonság erejének elmaradását is alig érezni. Elődje után az Agymanók 2. is pont a legjobbkor húzhatja ki őket a gödörből.
2015-ben remek időzítéssel robbant be az Agymanók. A Disney a Verdák után kebelezte be teljesen a Pixart, majd a Toy Story 3 (újabb) berendelése mellett hagyta kifutni a készülő projekteket, hogy aztán minden idők talán legjobb trilógiazáróját kapjuk meg Andy játékaival. Itt jött a lejtő a két mélyponttal (Verdák 2; Merida, a bátor) és szintén egeres rendelésként az azoknál már jobb Szörny Egyetem, ami legalább nem állt meg sportfilmes sablonjának végén. 2005 után ’14 volt az első évük nagyfilm nélkül, ekkor jöttek a hangok Riley fejében és ismét minden sínre került. Kis szünettel ez a jó széria hozta el Villám McQueen kiöregedését, megkönnyeztük Miguel és Coco mama duettjét, a Végtelen háború évében tért vissza a (hihetetlen) Parr család és meglepiként még a tök fölös Toy Story 4-ből se jöttünk ki rosszul. 
Az Előre viszont már nem tudta kifutni magát a vírustól, aztán az USA-ban idén év elejéig nem ment mozikban a Lelki ismeretek, a Luca és a Pirula Panda (mi jól jártunk). A Lightyear nem lett túl szerencsés visszatérés és a streamingre való átszok(tat)ás egyik legnagyobb vesztese lett a Pixar. Noha az Elemi a gyenge kezdése után egész szépen tartotta magát szájhagyomány útján és a Barbenheimer farvizén (ám a Pókverzum 2 árnyékában), de a csapat leghosszabb Oscar nélküliségét így se lehetett elkerülni. Mostanra az egész ipar „felzárkózott” a Pixar bukdácsolásához (pár üdítő kivétellel) és bár nem az Agymanók 2. lesz Hollywood megmentője, a stúdió megítélésének csillagát legalább visszaállíthatja régi fényébe.
Minőségi válságban a lámpások most nincsenek különösebben, mint 9 éve és a törzsközönség se morzsolódott le, a feladat itt inkább a mozikba való visszacsalogatás. Nos, a leggyakoribb aggályokat hagyjuk szépen otthon és irány a terem! Pete Docter és Michael Giacchino hiányától hiába tartottunk: az Agymanók 2. lazán a legjobb folytatásuk a Toy Story 3 óta (és azt leszámítva pedig a legjobb), melyet két olyan pillérrel értek el, amik még az első rész előttről valók.
Az Agymanókat rendkívül összetettnek érezhettük, hisz egy igen bonyolult témát fogott meg szenzációsan és tette rengeteg tudományos könyv és egyetemi tananyag tárgyát közérthetővé párhuzamaival és megtestesítő ábrázolásmódjával. Igen ám, de az egész kvázi egy lebutított demó volt az eredeti ötlethullámhoz képest. A napi átlag 60 000 gondolatot összesűrítették 5 érzelem köré – holott eleve 27-et terveztek meg és vázoltak föl skiccként (sőt, nem Bing Bong volt eredetileg az egyetlen „KB” sem).
A folytatás tehát teljesen organikusan szülte magát, mert az alapjai már 2011 óta készen álltak, csak ki kellett dolgozni. Biztos mindenki hiányolt pár manót az első után, jómagam Logikát, Irigységet, és Kíváncsiságot. A 27 szereplő nyilván túl tömény és zavaros lett volna, utolsó körben Meglepit és Büszkeséget hagyták ki. Bár ők most se mutatkoznak be, a 27-ből immár 9+1 érzelmet ismerhetünk meg. A franchise jövője biztosított, és ha nem ragaszkodunk örökké Riley emócióihoz, gyakorlatilag végtelen.
Az első rész a kamaszkor kezdetén ért véget, amit a lemezes megjelenés még kiegészített egy epilógusnak felfogható röviddel (Riley első randija? – Disney+-on szinkronnal leshető), amire találni egy apró visszautalást. Az Agymanók 2011-ben lett bejelentve, ám a koncepciót már megjelenése előtt is láthattuk, ’13-ban jött ki a Brain Divided (lett belőle némi pereskedés), ami már egy felnőttkori randit mutat be. Rokon még „házon belül” a ’16-os Önkontroll, ami a Vaiana előtt futott moziban: ott az agy, a szív és a belső szervek viaskodnak egy unalmas életet élő irodai aktakukacban. Az Agymanók 2 a saját útját járja, nem merít az említett 3 short ötleteiből, így azok jó extrák.
A SanFranbe költözés után 2 évvel, a 13. szülinapot követően vesszük föl a fonalat. Riley beilleszkedett a nagyvárosi közegbe, személyiségszigetei (Barátság, Hoki, Család, Dilibogyó, Őszinteség) mind zakatolnak és már Bánatot se nézik ki a többiek. Az időszakot a Pirula Panda is fejtegette a menstruációs áthallásokkal, ahelyett most a bűz üt be, de a fiúbandás barátnőzés jelen. Bár adta volna magát a nemi működés kezdetének ábrázolása, a Pixar látványosan próbálta kerülni az önismétlést, amit a 2020-as években párszor megkaptak kritikaként. Ezzel mi jól jártunk, ugyanis az Agymanók 2. legalább tűnik annyira eredetinek, mint elődje – szimplán csak folytatás mivolta miatt nem süthetjük rá, hogy eredetibb volna.
A Pandában volt az egyik legerősebb a szoros baráti viszony jelentőségének megragadása a stúdió történetében, végül az anya-lánya kapcsolat ápolására futott ki. Az Agymanók 2 koherensen viszi végig a tematikát, akiknek pedig túl harsány volt a Panda animésen pörgő humora, az örülhet, mert itt sokkal visszafogottabban kapjuk meg, bármiféle fantasy berántása nélkül, igaz kisebb dózisban látva a barinőket. Ez hibásnak tűnhet, de a Pandával ellentétben itt több a fontos karakter, így nincs abban kivetnivaló, hogy miért ismerjük meg kevésbé az itteni baráti kört. Riley az általános és a gimi között van, az öribari trió pedig szétszakad, hisz más középsuliban folytatják. Edzőjük meghívja őket egy edzőtáborba, ahol Riley következő iskolájának nagymenő csapata is részt vesz. Szóval: még egy utolsó nagy nyári élmény a csajokkal, vagy beilleszkedés oda, ahová a következő 4 évben tartozni akar?
Míg ez történik a külvilágban, addig a Fejhadiszállás a vezérlőbővítés után (amivel Harag az összes csúnya szóhoz hozzáfért, de ezt nem vitték tovább sajna) ismét változik. Nagyobbá kell építeni, hisz érkeznek az új érzelmek: Feszkó, Irigység (helló, már hiányoltalak!), Uncsi, Ciki és egy Marvel féle cameo, ami „majd később” teljesedhet ki. Az új, összetettebb érzelmek noha várják a közös munkát, a régi egyszerűbb, amolyan zsigeribb ösztönérzelmekkel, azért tudják magukról, hogy a tinikorban nekik kell dominálniuk, így megindul nagyban az a hatalmi harc, ami Derű és Bánat ellentéte volt kicsiben korábban. Ismét remekül átgondolt a karakterdinamika és az egymásra ható kapcsolatrendszer. Riley ráadásul máshogy is fejlődött, már nem csak szigeteiből áll össze jelleme, az újítást pedig mindig a vezérhelyzetben lévő emóció határozza meg. A „nagyobb+több” folytatásbetegség bár megvan, nem klasszikusan.
Az ismétlődésérzet egyetlen helyen jön ki, hisz tulajdonképp mindkét rész végeredményben arra fut ki, hogy megtanuljunk együtt dolgozni azzal, akit először nem fogadunk el. Az A és a B pontok tehát hasonlóak, de míg az elsőé csak egy sima vonallal van összekötve, a másodiké nem, így érzésünk mindjárt más lesz és hiába a párhuzamba állítható sztori, ha az odavezető út más. Most is megvan, hogy bizonyos érzelmek kikerülnek a Fejhadiszállásból, ám nem pontról-pontra ugyanazon az úton és ugyanazzal a céllal indulnak neki a kalandnak, ezért nem egy fanservice-re építő utánérzést kapunk, hanem ismét az első rész okozta felfedezés örömét.
Azzal, hogy Riley mennyit fejlődött/változott és hogy mi vezérli most, az agy/tudat eddig nem bemutatott területeire látogathatunk el. Alig akad korábbi hely a Fejhadiszálláson és a távolról agyformát öltő memóriapolcokon kívül, ami meg mégis visszatér, az is újszerűen, mássá érett formában. Korábban Hollywood „Álomgyár” beceneve kapott egy fantasztikus értelmezést, most olyan elvont fogalmak kerülnek elő, mint a változás szele, vagy a szinkronnal eleső brainstorm (ötletroham, tükörfordításban: agyvihar), mindezt ugyanazzal a bájjal és kreatív energiával, mint elsőre. Hiába folytatás, hiába tudtuk, hogy mi vár ránk, a csoda másodjára is sikerült! Alig vesztett bármit erejéből az Agymanók 2., hisz mert újítani, mert a korábban fel nem használt ötleteiből bátran csipegetni, s közben mégse teljesen, hisz a keret részben ugyanaz.
Az Eleminél ecseteltem, hogy mintha szándékosan hagytak az ottani világban sok potenciált, így a jövőben természetes úton lehet kihasználni a másik két elemben rejlő lehetőségeket. Az Agymanók ellenben komplettnek érződött és bár üvöltött a leágazásokért akár mások fejében (lásd a kutya-macska poént), vagy Riley életszakaszainak feldolgozásával, de utóbbi csak az új szituk kezelése miatt és nem azért, ami jött. Az aggyal szakmaszinten foglalkozók, vagy a tudományért lelkesen érdeklődök tudhatták, hogy sok minden kimaradt 9 éve, de az átlagnéző egész biztosan nem gondolt bele. Most pedig tudatos előreépítések is el lettek ültetve, pl. hogy hol rejtőzik az a bizonyos 10. érzelem. Vajon ott, ahol a szülők többi manója?
Ez a kérdés volt az egyik legnagyobb. Ha eddig csak öten léteztek, az újak Riley fejében hova tűntek a szülőkéből? Picit ugyan, de foglalkoznak ezzel, konkrétan a stáblista előtt. Nem válaszolják meg és az ősök kivonásával a tábor miatt nem is zavaró, hisz ők alig szerepelnek, de pont akkor belekezdeni ebbe, elég aljas. Bajnak nem baj, elismerik a plothole-t és könnyen összerakható a 10. szereplővel (pláne a szülőknél), szóval van hová vinni a folytatást. Ott mondjuk, újabb 3-4 évet ugorva tényleg elkezdődhetnek a nemek közti tobzódások (ha már a rövidben nem), amolyan Woody Allen jr.-ként és persze Szerelem megjelenésével 11.-ként.
Michael Giacchino életének egyik legmaradandóbbja az Agymanók, több azonnal dúdolható dallammal. A stafétát Andrea Datzman vette át, de annyira erősen épít az alaptémákra, hogy a változást alig vesszük észre, az újoncoknál lesz fix hiányérzet. A főmotívum áthangszerelve sportfilmes-garázsrockos hokizeneként kifejezetten működik, Bing Bong dalának részlete pedig lesújtó.
Meglepőbb, hogy Pete Docter író/rendezésének hiánya se különösebben feltűnő, túl erős az alapanyag, hogy ezt el lehessen rontani a Pixar csapatmunkájával. Animációban most is akad kísérletezés, ezúttal nem hőseink válnak nonfiguratívvá/2D-sé, hanem Riley fejében léteznek olyan, más médiumból jött alakok, akik hűen az ottani formájukban jelennek meg, legyen az egy ezredforduló környéki videojáték szereplő, vagy egy klasszikus kicsiket célzó rajzfilmfigura. Mindkettő tömény zsenialitás, ennyire mesterien eltalált paródiákat ritkán látni manapság. Az animix nem egy Pókverzum, de a Rontó Ralph próbálkozásainál szignifikánsabb. Cikin (és a 10.-en) kívül az újak dizájnjai kevésbé egyértelműek, ám mivel összetettebbek, nem kell annyira kibökje szemünket, mint a könny, a tégla, vagy a brokkoli.
Több tudós kikezdte anno az elsőt (pedig sokkal konzultáltak) és talán az ő kritikáikra is reagáltak az új agyterületekkel. Lerí a végeredményről, hogy itt 9 év munkája összpontosult. Ugyanolyan gondolatébresztő, mint elődje és hasonlóan jó, tartalmas csevejeket szülhet kicsik és nagyok, de nagyok és nagyok közt is az elménkről és a „mi mit jelentett?” játék is újra játszható. Sőt, önmagunkba nézve egyedül is elmerenghetünk a látottakon. Minket épp mi irányít és mikor? Jó, vagy rossz ez nekünk? Hogy segítheti jellemfejlődésünket a + és a – érzések aránya, hosszútávon biztos nem-e árt annyit az állandó optimizmus, mint a mélabús depi? Ha elragad a hév, eszünkre, vagy szívünkre hallgatunk? Tudunk csak az egyikre?
Esélytelen, hogy átlagemberként elsőre leessen minden szimbólum és vizuális geg, de pont ezek tették naggyá az elődöt. A Lelki ismereteknél nagyon mélyen filozofáltam a kritikában (ahogy az elsőnél is), itt viszont direkt mellőztem és letudtam a fenti kérdéshullámmal. Mivel folytatás, kevésbé kell felvázolni a gondolatiságot, s mivel nem önismétlő, miért rontanám el a csoda újraélését azzal, hogy a feltérképezetlen, új területeket ismertetve kezdenék képesítés nélkül erről okoskodni? Vissza kellett fogjam magam, de a film már csak ilyen agyfelpörgető.
Számomra az Agymanók a Pixar legjobbja. Az egyik legkellemesebb meglepi volt, 9 évesen vidékről a fővárosba költözve személyesen is megérintett (a Pixar könnyen könnyeztet, na!). A 2-nek nálam nehéz dolga volt, olyan hátrányból indult, amiről nem tehetett. Undorodtam a Disney elmúlt évekbeli bánásmódjától. Derűs voltam, hogy folytatják, de bánatos Giacchino kiesése miatt és majréztam Docter hiányától. Haragudtam volna, ha bejönnek előítéleteim. De nem jöttek. A feszkóm azonnal elszállt, a szakma meg irigységgel nézheti, milyen egy nem uncsi bőrlehúzás, az viszont ciki lesz, ha így is megbukik (és sajna közel a Gru 4)…
Nosztalgikus énemnek Harag újságolvasásai és Laudon Andi hiányoztak: nem tért vissza Rileyként, pedig Parázs által jó átkötő zárszavam volt tavaly. A szinkron most is fantasztikus, a régiek és az újak is parádésak. Lippai László rendőrét Reviczky Gábor vette át és a figuránál vizuálisan lecsapódik egy, az első részben felvezetett poén. Kísérő kisfilm nincs, de stáblista utáni jelenet van. A laszti / A113 / Pizza Planéta furgon vadászathoz hajrá, de ne feszüljetek rá, ne menjen a történet erejének rovására. Egy Toy Story utalás nyilvánvalóbb lesz az elején.
Komoly feladat áll az Agymanók 2. előtt és elképzelhető, hogy csak a díjszezonban ér be, amikor visszanyeri az Oscart a Pixarnak (így a Pókverzum 3 tolásával), ha már a mozinézőket nem is. Lehet nem fog mindenkinél úgy betalálni, de nálam a lehető legnagyobb elvárásoknak kellett megfelelnie – és bizony meglepetésemre megtette! Nem hittem volna, hogy meg lehet ismételni a csodát, de sikerült. Bár általában jól sül el, ha nagy kihagyással folytatnak valamit Pixarék. Az Agymanók 2-vel új mestermű született, engedjetek a Csábításotoknak nyugodtan!
(És azt se felejtsétek el, hogy a Triple Dent jó!)
