George Lucas, aki egyszer már úttörő lépést tett a technikai fejlődésben, 1999-ben a Baljós árnyak c. filmjével olyat tett, ami bár nem feltétlenül neki köszönhető, mégis övé az első helyezés a mozik történetében: két jelenetet digitális kamerával vett fel. Elmondása szerint senki sem fogja észrevenni, annyira jól illeszkedik a többi jelenethez. Aztán 2001-ben jött a Vidocq, valamint 2002-ben az A Klónok támadása, amelyeket már teljes egészében digitális kamerával rögzítettek. Előbbinél ugyan nagyon ki lehet szúrni a digitális forrást, de Lucas sokkal okosabban használta fel az új technikát. A kérdés, hogy valóban jó dolog-e ez a fajta filmkészítés. És nevezhetjük szó szerint filmnek azt, ami szó szerint már nem is az. Cikkünkben ennek próbálunk utána járni.
Száz éven keresztül a filmforgatás gyakorlatilag nem változott: volt egy kamera, amibe filmet helyeztek, majd a forgatás után ezt a filmet előhívták, megvágták, majd bemutatták a moziban. Persze közben lett hang is a film mellett, majd színes film, nem beszélve arról, hogy a filmvetítés sebessége is változott, meg persze jöttek újabb képarányok, meg trükkök, stb. De esetünkben a lényeg az, hogy ha valamit leforgattak, akkor abban a pillanatban még tulajdonképpen nem létezik. Előbb el kell vinni laborba, vegyi folyamatokkal előcsalogatják a drága pénzen felvett jeleneteket, majd nagyon óvatosan belenyúlnak a képkockákba és fizikailag vágják a negatívot. Az A Drágám, a kölyök marha nagy lett c. 1992-es film abból a szempontból volt úttörő, hogy az utómunka teljesen számítógéppel történt. Tehát a leforgatott nyersanyagot bedigitalizálták, majd számítógépen klikkelgetve helyezték oda a nagyra nőtt gyereket az utca közepére. Ez nagyban megkönnyítette a trükkösök életét, valamint kiszűrték azt a kockázatot, hogy az utómunka során a filmnek valami baja lesz. De még mindig ott volt az előhívás. A digitális kamerákkal ez a probléma is megszűnt. És jött egy hatalmas előnye: nem hogy nem kellett előhívni, hanem azonnal vissza is lehetett nézni a kész jelenetet. Sőt, akár az előzetes trükkfelvétellel együtt, hogy aztán a rendező egyből dönthet is arról, vajon jó lesz-e az adott felvétel. És a legnagyobb előnye az lett, hogy mivel a labor ebben az esetben kiiktatható lett, így sokkal több embernek megadatott a lehetőség, hogy megálmodja saját történetét. És az analóg filmvetítést felváltotta a nagy felbontású digitális projektor, amivel végképp megszűnt minden fizikai határa annak, hogy egy egyszeri rendező alkotását bárki megnézhesse. Ezek mind nagyon jó előnyök és leegyszerűsítik a gyártási folyamatot. Ugyanakkor nagyon kevés szó esik a hátrányokról.
Az utóbbi években a filmesek egy kisebb csoportja mereven visszautasítja a digitális kamera használatát. Christopher Nolan és Quentin Tarantino erősen kampányol a nyersanyag mellett. De ott van még többek között Martin Scorsese, Steven Spielberg, Paul Thomas Anderson, J.J. Abrams, Wes Anderson, Darren Aronofsky, a Coen testvérek, Rian Johnson, Damien Chazelle, no meg természetesen Nemes Jeles László. De még Tom Cruise is szinte csak nyersanyagra szereti felvenni nyaktörő mutatványait, rendezőtől függetlenül. Ezek a rendezők mind ugyanazt az indokot mondják a nyersanyag mellett: hogy jobban néz ki a végeredmény. Jómagam fotósként teljesen egyetértek ezzel a megállapítással. A nyersanyagon rengeteg az apró egyenetlenség, mint a való életben. Ugyanakkor a színek, az árnyalatok sokkal szebbek és érezni, hogy amit felvettek, az egy dokumentum. A digitális technológiánál – egyelőre – mindez rosszabb. A színek nem valódiak, hanem a kamera processzora „találja ki”, amit utómunkával javítanak ki olyanra, amilyenre szeretnék. Hiányoznak az apró hibák és túlságosan sima és szabályos a digitális anyag. Túl tökéletes. És azt az érzetet kelti, hogy valóban egy műteremben vagyunk. Mindez a mozivásznon nem is annyira szembetűnő. Otthon azonban érdemes kísérletet tenni. Nézzétek meg A Gyűrűk Urát, majd A hobbitot, vagy A Karib-tenger kalózai első és legutóbbi részét. Vagy hogy a Halálos iramban első része hogy nézett ki, és milyen a legutóbbi. Fájóan bántó a különbség. És ez csak a kisebbik rossz a digitális filmkészítésben.
A nagyobbik gond az elkényelmesedésben rejlik. Bár egy átlagos forgatáson azért sok nyersanyag volt készenlétben, képtelenség pontosan visszanézni a felvétel minőségét. Ráadásul ugye a laborban is történhet valami gond. Ezért a forgatás és utómunka során szükség volt egy extra fegyelemre, ugyanis nagyobb felelősséggel járt minden egyes lépés a filmkészítésben. A kamera sem tudott állandóan felvenni, mert néha filmet kellett cserélni. Épp ezért sok olyan jelenetet kellett rögzíteni, amit nem lehetett azonnal megismételni. Ilyesmi a digitális korszakban nemigen van. Szép lassan megtizedelődtek azok a varázslatos pillanatok, amikért mi régen a moziba jártunk. Most már mindent azonnal újra felvesznek, vagy ha nem lehet, hát utómunkával megoldják. De nem fognak egy teljes napot várni egy másik naplementére (Forrest Gump egy odamontírozott naplementét néz a hajóról). És ha már Forrest Gump: Robert Zemeckis a legjobb példa arra, hogy a digitális filmkészítés mennyire el tud rontani egy rendezőt. Zemeckis a Polar Expressz előtt egészen fantasztikus trükköket volt képes megálmodni. Mindenki emlékszik a Kapcsolat c. filmben a gyógyszeres szekrény felé futásra, vagy a Vissza a jövőbe II-ben arra, hogy a család szinte minden tagját Michael J. Fox alakítja egy jelenetben és még vizet is önt magának. De az utóbbi 15 évben Zemeckis egyszerűen a megúszásra ment. Ő az, aki a digitális kamerát szó szerint értelmezte. Mindent a kameramozgás alá rendelt. Tehát ha neki eszébe jutott egy nyakatekert jelenet, amit nem lehetett a valóságban leforgatni, akkor egyszerűen animációval helyettesítette és a virtuális kamera egy gombostűn is átmehet. Csak épp az a gond, hogy mindenki tudni fogja, hogy ez hamis. Ahogy a WTC tornyok közt kifeszített kötelet mutatja (Kötéltánc), abban semmi realista nincs. Persze, hogy a mozi nem a valóság. De eddig azért működött, mert megpróbálta hihetővé tenni azt, amit egy stáb a színészekkel együtt összerakott. Ez a fajta filmkészítés az előző bekezdésben említett alkotókon kívül már csak kevés emberben él. És ez válságot eredményezett a mozikban. Most már nem él meg egy önálló mozifilm. Hollywoodban már mindenképp sorozatban gondolkodnak, mert tudják, hogy már csak ezzel lehet visszaédesgetni a nézőket. Holott ezt a válságot pont az egyszerűségre való törekvés, a minél kevesebből minél többet sajtoljunk ki-attitűd hozta ki. Rosszabb minőségűek lettek a filmek, de a költségek továbbra is magasak. Mintha a minőség már nem lenne olyan fontos.
De nem szeretnék igazságtalan lenni. Van két operatőr, aki igenis képes jól használni az új technológiát. Roger Deakins és Emmanuel Lubezki olyan szakemberek, akikben megvan az a fegyelmezettség, hogy továbbra is magas minőséget legyenek képesek elővarázsolni. Ugyanakkor ők olyan rendezőkkel is dolgoztak mostanában (Mendes (Skyfall), Villeneuve (Blade Runner 2049) és Innaritu (A visszatérő)), akik szintén rendkívül aprólékosak és igényesek. Ennek köszönhetően a végeredmény is szemet gyönyörködtető lett. Úgyhogy, ha valaki igazán lenyűgöző jeleneteket, varázslatot akar csinálni, akkor annak ahhoz a szellemiséghez kell nyúlnia, amit száz évig alkalmaztak és ami alázatosan bánik a filmmel, mint médiummal. Nem feltétlenül a nyersanyag használata kell. Fotós tanáromnak volt egy javaslata az első hónapban. A digitális fényképezőgépünkben kapcsoljuk ki az előnézet funkciót. Sőt, ne is nézzük vissza a képet. Csak otthon. Bíznunk kell a tudásunkban, a beállításainkban, a szemünkben, az agyunkban. Az analóg filmes rendezők pontosan tudják ezt, és véletlenül sem hagyják, hogy ez elkényelmesítse őket. Mert azzal talán megindulna náluk is a minőségromlás. És egyre kevesebbszer hangozna el a moziban a padsorok közt, hogy „azta!”.
