Midway, rendező: Roland Emmerich, szereplők: Ed Skrein, Luke Evans, Patrick Wilson, Woody Harrelson, Dennis Quaid amerikai-kínai történelmi dráma, 138 perc, 2019. (16)
„Víziszony”
A legamerikaibb német rendező ezúttal a csendes-óceáni hadszíntér sorsfordító ütközetét filmesítette meg szinte fillérekből, melynek eredményeként a Midway megosztóra sikerült, de az sem kizárt, hogy a többség – amelyik természetesen sosem ad a kritikákra – azonnal leírja.
Mi áll rendelkezésre, ha egy rendező úgy dönt, filmet készít a Midway-szigeteki csatáról? Hát a levegő, meg a víz. Működőképes korhű haditechnika nem nagyon van, már csak azért sem, mert ami a vízen úszott, az elsüllyedt vagy azóta szétbontották, ami pedig a levegőben repült, az lezuhant, ha meg nem, akkor különböző múzeumok és alapítványok féltve őrzött kincsét képezi, rendszerint statikus állapotban, kiállítási darabként. Marad tehát néhány teherautó és dzsip, na meg a CGI, amihez sok pénz kell, de van úgy, hogy az sincs. Ez általában meg is látszik a végeredményen, Jon Favreau elégedetten dőlhet hátra, a Midway ezen a téren nem rúg labdába olyan – fotorealisztikus – filmekkel, mint A dzsungel könyve vagy Az oroszlánkirály. 
A csata sorsfordító volt a második világháborúban, szűkebb értelemben a csendes-óceáni hadszíntéren, ezt azonban még egy derék amerikai hazafinak sem feltétlenül kell tudnia, így illik párszor elmondani. El is mondják. Mivel az ütközet megfilmesítése önmagában eléggé unalmas lett volna, a cselekmény időben visszamegy oda, ahol az Egyesült Államok és Japán még barátok voltak. Egymás kutúrájával, szokásaival, nyelvével és történelmével ismerkedve jártak össze üzletemberek, politikusok és katonák. Nem mellesleg volt egy olimpia, Hitler a Times címlapjáról az Év embereként nézett vissza az olvasóra, miközben Nobel-békedíjra jelölték. A nagyhatalmak egészen addig nem szóltak bele egymás hódításaiba, amíg az nem a sérelmükre történt. Bár szövetségeseit pénzzel (kölcsönökkel) és fegyverekkel támogatta, az Egyesült Államok a második világháborúból egészen Pearl Harborig igyekezett kimaradni. 
A Midway a CGI orgiát ezzel az eseménnyel kezdi, így azok, akik a film beharangozását követően, illetve az előzeteseket látva arra voltak leginkább kíváncsiak, hogy pl. ezen a téren mennyire más, mint Michael Bay film, viszonylag hamar megkapják a választ: a közel két évtizedes korkülönbség ellenére a Pearl Harbor csatajelenetei élethűbbek. Sokkal. Igaz, ott nem egyszer igazi hajókon dolgoztak a robbantási szakemberek, mely hajók egyáltalán nem voltak korhűek, de ez akkor és ott a nézőket kevésbé érdekelte (és ma sem). Annak idején a Pearl Harbor készítői ugyancsak tisztában voltak azzal, hogy magának az eseménynek a bemutatása önmagában elég kevés, ezért az egészet belehelyezték egy szerelmi háromszögbe. A két pilótán, az ápolónőn és a bajtársakon keresztül jutunk el a lényeghez, az amerikai hadvezetés és különösen az ellenség – szinte – csak díszlet. Az eredmény egy kellően hazafias, kellően humoros, kellően romantikus, kellően drámai, kellően akciódús, kellően szép és kellően zenés film, ami a mai napig nagy siker, bár nem ugyanazon szempontok alapján szoktuk a jó háborús filmek közé sorolni, mint A leghosszabb napot, A szakaszt vagy a Ryan közlegény megmentését. Hiszen minden csak viszonyítás kérdése. 
A Midway ezzel szemben kiválaszt néhány létező személyt rendfokozatra és beosztásra tekintet nélkül, majd az ő sorsukat követi végig, meglehetősen sallangmentesen. Tulajdonképpen itt is megvan a hazafiság, a humor, a dráma, az akció, és a zene (szépség és romantika alig vagy egyáltalán nem), csak nem úgy és nem annyi. A központi figura egy lázadó szellemű pilóta (Ed Skrein), akiről elsőre nem könnyű eldönteni, hogy tényleg bátor vagy inkább csak vakmerő, esetleg őrült. Láthatjuk barátokhoz, bajtársakhoz (Luke Evans, Nick Jonas stb.), családhoz (Mandy Moore) való viszonyát, majd amikor régi kívánságát teljesítve vezetőként kell helyt állnia, azt is, hogyan éli meg az így elért sikereket, a kudarcokat, a veszteséget. A sokcsillagosokat (Patrick Wilson, Woody Harrelson, Dennis Quaid, Aaron Eckhart stb.) jónevű színészek személyesítik meg, de – tény – senki nem szakadt meg a szerep kedvéért. A japánokat (Etsushi Toyokawa, Tadanobu Asano stb.) – szinte – egyenrangú félként kezelik és a film végén meg is emlékeznek róluk. A kínaiak a pénzükért cserébe kértek néhány kínait így a történéseknek ez a szála is jelen van.
Hogy miért pont ezek az emberek és ezek a momentumok lettek kiemelve és miért pont így, azon persze lehetne vitatkozni, de a Midway egyértelműen arról szól, amire a címe is utal. Hogy kik fogják jobban utálni, azok, akik Emmerichtől pont ilyen háborús filmet vártak vagy azok, akik egyáltalán nem ilyet, majd kiderül, én minden esetre elég jól szórakoztam bő két órán keresztül.
