Tudhattad volna (The Undoing), kitaláló: David E. Kelley, rendező: Susanne Bier, szereplők: Hugh Grant, Nicole Kidman, Noah Jupe, amerikai minisorozat, 1 évad (6 rész, 60 perc), 2020., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Apa férfi, anya nő, együtt lenni jó
A Hatalmas kis hazugságok kitalálója látszólag ugyanazt akarja eladni nekünk, de aztán mégsem. A csúnya gyilkosság számos kérdést felvet, a legfontosabb talán az, hogy a gazdagok tényleg mindig megússzák?
A klinikai szakpszichológus, terapeuta Grace (Nicole Kidman) és a gyermek onkológus Jonathan Fraser (Hugh Grant) a manhattani felső tízezer átlagos életét élik. Anyu analizál, apu gyerekeket gyógyít, fiúk Henry (Noah Jupe) puccos magánsuliba jár, a nagypapa (Donald Sutherland) pedig indokolatlanul nagy belmagasságú lakásban él és sofőrös Maybach furikázza mindenhova. Mikor az egyik szülőt, Elena Alvest (Matilda De Angelis) brutálisan meggyilkolják, Jonathanra terelődik a gyanú, ám a nyomozás és tárgyalás során az elkövetői cím többször gazdát cserél.Ahogy a manhattani felső tízezertől már megszokhattuk, a család a legjobb ügyvédet fogadja fel és kifelé igyekszik minél erősebbnek és összetartóbbnak mutatni (tettetni) magát. Az ügyben eljáró nyomozónak (Edgar Ramirez) és ügyésznőnek sem könnyű a dolga, hiszen a közösség és a média igazságot akar. A vád és a védelem harca, az esküdtek megnyerése és a jogi praktikák bevetése mellett Jonathan személyiségének boncolgatása lesz a fő motívum, a vele csaknem két évtizede együtt élő Grace fejében a szakember, az anya és a feleség viaskodik, miközben a férjével szemben kezdettől fogva ellenszenvvel viseltető apja is folyamatosan demoralizálja.A bűntény és az ítélethozatal között megpróbálnak minket tévútra terelni, ami hol jól, hol pedig kevésbé jól sikerül. Érdemes odafigyelni a bizonyítékokra, múltbeli történésekre, a megejtett félmondatokra, utalásokra, az apró, szinte jelentéktelennek tűnő gesztusokra, mert minden egyes részben igyekeznek velünk elhitetni, hogy nem Jonathan a tettes, de valahogy mégis mindig visszakanyarodunk hozzá. A tárgyalás során a nyomozás hanyagsága mellett Jonathan társadalmi hasznosságát kell eladni az esküdteknek, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a férfival kapcsolatban azt a fajta nárcizmust, önimádatot és istenkomplexust, amit sokan a Robin Cook könyvekből ismerhetünk. Orvosként élet-halál ura, extrém helyzetben hoz meg olyan döntéseket, amikre más képtelen lenne, a páciensek és családtagjaik csodatévőként tekintenek rá, képes játszani a saját maga és mások érzelmeivel, bezsebelni az elismerést vagy éppen szemet hunyni a veszteségek felett, nem mellesleg nagyon jól megél ebből. Vajon tényleg nagy manipulátor az ipse vagy egyszerűen csak a körülmények áldozata és vajon a feleségének sikerül-e megfejtenie őt, vagy Grace éleslátását elhomályosítják az együtt töltött évek, illetve a család összetartására tett erőfeszítései?A dán Susanne Bier ötvözte a hollywoodi és az északi stílust, mert bár az életforma, a probléma és a megoldás jellegzetesen amerikai, gyakran érezzük úgy magunkat, mintha egy skandináv thrillert néznénk. A hat rész elég is, meg nem is, a terelgetések és drámázások ugyan sok időt elvesznek, de a végkifejlethez való eljutás történhetett volna más leosztással is.
A casting során igyekeztek a főbb szerepekre nagy neveket találni, de hogy ez működik-e, már más kérdés. Hugh Grant a legnagyobb sikerei óta folyamatosan jelen van, hiszen minden évben leforgat néhány filmet vagy sorozatot, de ezek valahogy mégsem hozták meg számára az érettséget, a rutint. Színészi eszköztára szegényes, ahol a korosodó színész csibészes mosolyára van szükség, ott még működik, de egy ilyen széles érzelmi skálán mozgó karakterhez sajnos kevés, éppen vele szemben a legnagyobb elvárás, hogy összetett és bonyolult legyen. Ezek a hiányosságok különösen azoknál a jeleneteknél mutatkoznak meg, ahol Donald Sutherland vagy Noah Jupe a partnerei. Nicole Kidman tehetsége elvitathatatlan, ám amit az idő múlásával szüntelenül harcban álló 53 éves színésznő művelt magával az elmúlt években, az bizony megbosszulta magát. Mimikája sajnos kimerül egy ijesztő halotti maszk viselésében, pedig látszik a szándék, csak éppen arcizmok nélkül nehéz egy thrillerben hitelesnek lenni.
Edgar Ramirez nagy kedvencem, de ezúttal úgy csináltak belőle kulcsfigurát, hogy sajnos még ő maga sem tud róla és a vérben úszó szemeit forgató Ismael Cruz Cordova is erősebb jelenlétet érdemelt volna, így leginkább a forgatás alatt közösen lőtt Insta képeik miatt fogok emlékezni rájuk.
A Grace barátnőjét alakító tehetséges és helyes Lily Rabe fontos szereplő, mégis amiatt nem tudom kitörölni az agyamból, mert olyan külsőt kölcsönöztek neki, mintha valamelyik Wayans lenne fehérré sminkelve (sajnos volt már rá példa a filmtörténelemben). Az olasz Matilda de Angelis a játékidő túlnyomó részében halott, de amikor él, akkor nagyon is, rajta kívül a fiát alakító Edan Alexander (ő volt Alan Harper és Walden Schmidt örökbefogadott gyereke), valamint az ügyvédnőt megformáló Noma Dumezweni és ellenfele, az ügyésznőt játszó dán Sofie Gråbøl alakításai maradtak meg bennem.
A sorozat egyáltalán nem rossz, de lehetett volna sokkal jobb is más arányokkal, hangsúlyokkal. Legszebb öröm a káröröm és bizony mi másért ülne le az ember egy olyan sorozat elé, ahol gazdagokat citálnak bíróság elé és teregetik ki a szennyesüket. Ha még feszültséget és drámát is kapunk mellé, meg egy nagy adag képmutatást, máris működik a dolog.