WandaVízió (WandaVision), showrunner: Jac Schaeffer, rendező: Matt Shakman; főszereplők: Elizabeth Olsen, Paul Bettany, Kathryn Hahn, Teyonah Parris, Randall Park, Kat Dennings, Josh Stamberg, Julian Hilliard, Jett Klyne, Evan Peters; romantikus sitcom bőrbe bújtatott misztikus képregény minisorozat, 9 rész, 29-49 perc, 2021
Formabontó fáziskésés
A Bosszúállók: Végjáték és az egyfajta epilógusaként jött Pókember: Idegenben után a Marvel eleve nagyobb szünetet tervezett, de tavaly végül csupán az összeolvadás előtt álló korábbi TV stúdió még megkezdett projektjei futhattak csak ki. A 10 hónaposra szánt fősodorbeli lyuk 18 lett és bár a WandaVízió mindössze 1 hónapot csúszott, fázison belüli tervezett 4. helyével ellentétben nyitánnyá vált. Nem hiába nem ezzel akartak visszatérni, ám formabontóssága végett pont ez állt ellen leginkább a vírusnak és így talán még nagyobb figyelmet kapott. Jogosan? Attól függ, honnan nézzük…
Noha tárgyunk már az MCU 13. sorozata, a korábbi tucatból mindössze kettőnek volt karakterekben is közvetlen kapcsolata a filmekkel, és egy Végjáték béli écameót leszámítva a kisképernyőn debütálók közül senki sem köszönt be a nagyvásznon. Miután a korábbi szériákat gyártó Marvel TV összeolvadt az anyastúdióval és idén kifutottak az utolsó Netflix jogok is, ez innentől megváltozik. A Disney üzleti modellje a vírus miatt a Star Wars-ban debütált (az élőszereplős és animációs sorozatok összefűzésével), de valójában a Marvelnek szánták és a most jövő dömping miatt itt is lesz jóval hangsúlyosabb.
A Disney+ a mozik hiányában is alapvetően kitart eredeti koncepciója mellett, nem szívesen, főképp csak kellő indokkal (felár, karácsonyi ajándéknak eladott Oscar nevezhetőség) dob ki a platformra szuperprodukciókat. Viszont mivel a világ összes pénze is náluk van, eleve tudnak gyártani a többieknél drágább cuccokat, így aztán nyugodtan várhatnak a nyitásokra, nem kell kétségbeesésből budiba nézősen kirakni két óriásszörny pofozkodását.
A 4. fázissal érkező címeket viszont nem klasszikusan spin-off-fokként kezelik a Marvelnél. Eleve sok TV-s évad megkapta az utóbbi években, hogy ez egy X órás film és alapvetően a jelek szerint az animációs What If…-et leszámítva a Disneynél is erre akarnak rájátszani. A Sólyom és a Tél katonája tökéletes példája ennek: nem leágazás, hanem teljes értékű kiegészítése/folytatása a filmeknek, egy 6 részes mini 40-50 perc közötti játékidővel, aminek – mint oly sok más érkezőnek és Wandáéknak is – backdoor pilotja kvázi a Végjáték volt. Tökéletes lesz bemutatni ezzel a receptet, gondolhatták a stúdiófejesek, de a nemzetközi forgatások és a világjárvány nem voltak puszipajtijai egymásnak, így az ilyen problémákba nem hiába nem ütköző, a tipikus utánra tartogatott szabadon kísérletezős anyag lépett elő az ösvény kitaposására. Duplarésszel. Dupla fekete-fehér, 4:3-as, néhol élőközönség előtt felvett résszel. Ami nem filmkiegészítés, vagy spin-off akart lenni, hanem 95%-ban két évtized sitcomjainak homage-zsa Marvel márkanévvel. Mindez másfél év, a fősodorban tett szünet után. Egy tipikus biztonsági játék augusztusban talán nem robbant volna akkorát a Fekete Özvegy és az Örökkévalók között egy ideális világban…
A megemlékezés érzet az epizódcímekben végigfut a sorozaton, sitcom jellegében pedig a kétharmadát teszi ki, noha míg az 50-es-60-as évek tematikájában csupán apró jelek utalnak az idilli környezet turpisságára (éreztem itt-ott némi Truman Show hatást pl. az ottani leeső világítással), addig a 70-es éveket idéző sztori végén már kezdi kimutatni a szürreális világ a foga fehérjét, de még sokat akkor se tudunk meg az okokról. Igazán kontextusba a „Megszakítjuk adásunkat” című rész, a 4. helyez, utána kezd párhuzamosan futni a sitcom máz és a már megszokottabb Marvel érzés. A 80-as évek így már más hangulatban zajlottak, de még mielőtt nagyon hozzászokhattunk volna a későbbiekre, ott kaptuk a legsokkolóbb záró meglepetést, ami a 7.-től elkezdett stáblista utáni jeleneteknél is állesősebb lett. Az utolsó két sitcom időszak kicsit kevésbé volt behatárolható, legalábbis nem annyira markánsan kötődött egy bizonyos évtizedhez: a halloweeni ünnepléskor a mozi egyszerre játszotta az Apád-anyád idejöjjön!-t (1998, ikrek) és a Hihetetlen családot (2004, kisváros, titokban élni próbáló szupercsalád), az egészből áradt az ezredforduló környéke.
Végül elérkezünk majdnem a jelenbe, mert bár az áldokumentum megközelítés a 2000-res évek találmánya, végigkísérte a 2010-eseket is. Ekkor jutunk el egy újabb nagy revelációhoz, ekkor ér véget Wanda „álom TV műsora”, itt kapunk először plusz jelenetet, mégse ebből következik aztán a, khm, végjáték. A sorozat utolsó előtti felvonása az „Előző részek tartalmából” címmel végigmegy Wanda életén kissé meta módon, ugyanis akárcsak a korábban látottak, lényegében itt is távolról indulva közeledünk a korszakokon át a jelenbe: van gyerekkori jelenet, akad egy Tél katonája körüli, egy nem sokkal az Ultron kora utáni és pár héttel a Végjátékot követő is. Az itteni jelen az a Pókember: Idegenben előtt van, ha valaki majd kronológiailag akarja egyszer nézni az univerzumot. Mindezek után kapjuk meg az egyszerűen csak „Sorozatfináléra” keresztelt zárást, természetesen a végső nagy csatával.
Csak azért időztem ennyit az epizodikus tagolás kibontásán, mert kellően át akartam adni két dolgot: egyrészt hiába különálló minden rész, szépen egybefolyik. Másrészt viszont ha valamire, hát erre egyáltalán nem illik az X órás film vád, abban mesterien van felépítve, hogy ez kifejezetten hetiben működjön és darás nézésekkor más érzetet adjon majd, mint egy kompletten felpakolt szezon, ami lecseng 3-4 nap alatt, míg a Netflix nem dob föl mást.
Aki egy kicsit is belegondolt az előzetesek láttán (mivel lazán azokban is benne volt), pontosan tudta, hogy a Marvel nem fogja teljesen meghazudtolni magát, így az, hogy mire és hogy csengett ki a sztori és a dramaturgia, nem hiszem, hogy túl meglepő lett volna. Az már inkább, hogy az abszolút nem sablonos sitcom vonal ennyire jól sült el, nem volt erőltetett és működött, így emelve ki nem csak a Marvel, hanem az általános átlagból a szériát. Legalábbis én misztikus drámát, ami amúgy romantikus sitcomként is működik, nem tudok mást mondani, bár a műfajt se néztem érdemben. Ezek után nyilván csalódásként élhetjük meg, hogy visszasorolódunk átlag Marvelbe, de ez biztos baj? Biztos ki lehetett volna tartani túlnyújtás érzete nélkül a sitcomot? A sablon Marvel csak szitokszó lehet, ha egy korrekt minőséget azért ingadozás nélkül mégis képes szinte folyton hozni? Ígért a sorozat annál többet? Részben igen. Részben megkaptuk? Igen, sőt a vártnál talán nagyobb részben is.
Szóval írási szempontból nem érzek drámai elvérzést, mi több, voltak olyan sitcom pillanatok, ahol őszintén tudtam nevetni, vagy nagy mosolygások közepette idéződött fel a Mary-Kate és Ashley Olsennel töltött kiskorom pár darabkája. Nem tolták az ilyesmit túl, de hogy Wanda egy ikerpár egyik fele, hogy menet közben ikreket szül és azok pont az Olsen ikrek korában (és korszakában) vannak, vagy a végső nagy harcban lévő többszöri Hihetetlen család kikacsintás pár snittben, egyszerűen kedves volt. Rendezés kapcsán érdekesebb a kérdés, de mivel Matt Shakman dirigálta az egészet, úgy azért egy elismerést megérdemel, mert mindkét markánsan eltérő irányt jól lehozta. Nem kiemelkedően, ami képi-hangi kreativitás szorult (animációs és egyéb intrók, hangeffektek, évtizedekre jellemző szűrők/megoldások) az ugye nem feltétlen az ő érdeme, a fiktív, Wanda életéhez köthető korabeli reklámparódiák meg nagy kincsek. A nem valamiket utánozni akaró zenék viszont nagyon semmilyenek.
Ahhoz, hogy az egész ennyire működjön, kellett még egy fontos elem: Elizabeth Olsen. Ha valami, akkor ez a többi érkező Disney+-os „spin-off”-ra is igaz lesz – végre ki tudnak teljesedni a moziban kevesebb időt kapott színészek, akikről MCU-n kívül tudjuk, hogy többre képesek adott esetben, csak eddig be voltak szorítva. Viszont a WandaVíziónál a koncepció és maga a karakter is tett egy ráadás faktort erre, mert eddig is az érdekesebb figurák közé tartozott, de most aztán a vártnál is nagyobb skálán lubickolhatott vele Lizzie. Az amnéziás és a világot épp újratanuló Vízió bőrében Paul Bettany új szinteket nem tett igazán az eddigiekhez (kivéve emberi formájában „tudatlan” sitcomosként), de szerepét ő is maximálisan kiélte, gondoljunk bele, hogy a Vasemberek idején még csak szinkronhangként tündökölt többnyire Tony páncéljában. Kémiájuk már a filmek nyúlfarknyi rájuk jutott idejében is jó volt, a velük töltött növekvő percek pedig nem rontották ezt el.
Még két visszatérőt promóztak előzetesen, a sitcom tapasztalatokkal érkező Kat Dennings (Darcyt a Thor: Sötét világ óta nem láttuk) és Randall Park (Woo ügynök a Hangya és a Darázsban tűnt fel) duójára építve pedig már előálltak az X-akták utánzat lehetőségével, amit kicsit erősnek érzek, de az itteni sitcomosdi után még mindig inkább Marvel kompatibilisnek. Párosuk tényleg jó, ők a filmekhez képest pláne fejlődtek és korábban végképp keveset láttuk őket, de történetük túl hirtelen zárult a fináléban, ez mindenképp negatívum, akár terveznek velük a jövőben, akár nem. Az viszont ironikus, hogy tapasztalataik ellenére a sitcom részekben betöltött szerepük elenyésző.
Karakterszinten volt még egy ismerős arcunk, de színészi bemutatkozásunk: Teyonah Parris a Marvel kapitányban látott kislány felnőttkori verziója, de az egész Monica Rambeau szál az a tipikus univerzumépítős volt, az a féle, amit rosszként szoktak felróni. Stáblistás jelenete kissé váratlan helyre tereli, de a WandaVízióban betöltött szerep inkább arra volt jó, hogy ne a Marvel kapitány 2-ben kelljen megszoknunk a színésznőt és sztorija ne a filmet terhelje. A főszereplők közül egyértelműen a legátlagosabb.
Itt jön el az a pont, ahol a többieket érdemben vagy nem tudom értékelni (Wanda gyerekei nem kínosak, a sitcomváros lakói jó casting mind és az etnikai kérdésekre kapunk választ), vagy annyira tipikusak (a SWORD főnök mintha valami VHS gonosz lenne, igaz Josh Stamberg sziporkázik), netán spoileresek. A sitcom világ két másik fontos embere pont ilyen, szóval letudom annyival, hogy Kathryn Hahn ahol csak tudja, ott lopja a showt, és ez azért nagy dolog, mert van valaki még a stábban, aki ezt korábban többször is emlékezetesen tette meg. Remélhetőleg mindkettejükkel tervez még valamit a stúdió, bár sanszosan nem ilyen formában lesz az sajnos.
S ha már tervek: az azért apró csalódás, hogy a Fox felvásárlás után a mutánskérdést a Disney nem itt kezdte el taglalni, a jelek szerint Wanda és Pietro az MCU-ban nem feltétlen Magneto gyerekei, hanem az új eredetüket követik, ami pont a jogi hercehurcák miatt is alakult ki. Az Ultron kora szinkronjában lehet elhamarkodott volt a „mutáns”, aztán majd kiderül mit és hogyan retconolnak még. Kedves viszont, hogy nem felejti el a régi sorozatok létezését, agymosó habfürdő, sötét varázskönyv, lehet vadászni!
A WandaVízió tehát egy igen kettős rajtja lett az MCU 4. fázisának, a Marvelhez képest vakmerő hozzáállással, ami működik is, de mégis csak a márkanévhez hűen. Mivel elég egyedi, bőven ajánlható annak az egyszeri nézőnek is (röviden letudható, kétharmada kb. félóra körüli részekben mozog), aki képben van a filmekkel, de nem óriási rajongó, viszont a fanok számára – akik mondjuk már tuti látták – itt-ott necces lehet formabontóssága. Jól is van ez így, az pedig garantált, hogy Wanda visszatérése a Doctor Strange folytatásban ez és a remélhetőleg idén karácsonykor be is futó Pókember után kifejezetten érdekes lesz…
