Dzsungeltúra (Jungle Cruise), rendező: Jaume Collet-Serra; szereplők: Emily Blunt, Dwayne Johnson, Jack Whitehall, Jesse Plemons, Edgar Ramirez, Paul Giamatti; Disneyland látványosságból készült kalandfilm, 127 perc, 2021 (12)
A dzsungel kője
Sziklaszilárd műfajok között kallódnak a blockbusterek és franchise-ok uralta világban a régi vágású kalandfilmek. Ha évente befut legalább 1 eseményjellegű, már örvendetes, viszont azok is általában valamire épülve érkező (soft-)rebootok. A Dzsungeltúra se előzmény nélküli, mégis új címként tökéletesen mutatja meg: bizony lenne a műfajra igény. Bár Dwayne Johnson átmentett a Jumanjiból, ő is ad frissességet.
Lehet szidni a Disneyt üzleti modelljük miatt, de a felvásárlások és az évente ömlesztett franchise filmek vagy remake-ek árnyékában azért rendre megpróbálkoznak valami újjal. Valami olyan címmel, ami köthető hozzájuk, de mozgóképes verzióban még nem volt jelen. A milliárdos fix befektetések között jut elszórható pénz ilyen kísérletezgetésekre, noha az utóbbi időben azért párszor ráfáztak. Ilyenkor szemükben simán csak annyi történik, hogy ez most belefért, csak folytatás nem lesz hozzá. Szép lassan végigadaptálják a Disneylanden átélhető felhozatalukat, melynek legékesebb képviselője a Karib-tenger kalózai sorozat, minősége persze idővel romlott, de az első résztől nem lehet elvitatni érdemeit. Megpróbálták ezt sci-fi vonalon is előidézni, de a Holnapolisz inkább már mozis futása után, lényegében későn vált egyre szerzettebbé, persze Brad Bird és film erényeiből ez nem von le semmit – volt abban is egy kellő Disney varázs.
A Dzsungeltúrára elindulni szintén vidámparkban nyílhatott először lehetősége a szerencséseknek, ezúttal viszont a stúdió biztosabbra ment. Jack Sparrow anno bárhogyan elsülhető kísérlet volt (elvégre egy iszákos Disney karakter), most viszont már kipróbált receptekből merítve lőtték be a tutit. Dwayne Johnson párszor megfordult őserdőben a Jumanji előtt is, most pedig olyan, mintha az ottani avatarját játszaná. Mármint konkrétan azt a figurát, akinek bőrébe bújva lehet jásztani a tár…videojátékot. Na így persze elsőre nem feltétlen hangzik a legjobban, hisz ott pont a testi és lelki ellentétéből jött az irónia, ám ezt jól ellensúlyozza azzal, hogy picit mintha a Vaianából Mauit játszaná élőszereplősen csak varázserő nélkül más környezetben. Meg sok faviccel. Mármint nem a sok fa viccel.
Mellette pedig ott van a másik biztos befektetés, Emily Blunt. Az egeres cég persze tudta, kit keres, bár itt nem korábbi közös munkájuk lehetett a döntő: az oké, hogy Mary Poppins is talpraesett, de ide egy kalandvágyó vezéregyéniség kellett és mivel Tom Cruise vadászpilóta jogsival a zsebében az űrbemenetel előtt még lehetetlen küldetéseket fejez be, lényegében kaptunk egy kosztümös Rita Vrataskit csak épp alien invázió nélkül és egy gyengeponttal. Történetileg persze, nyugalom, nem Blunt maga a gyenge pont, sőt!
Már karaktereik bemutatása is felvezeti azt, hogy itt bizony két Jack Sparrowt akartak ütni egy csapásra, ami… végül is sikerült. Talán kevésbé megjegyezhető a nevük, cserébe kevésbé ripacsok is, mint Depp és mikor odáig jut a sztori, hogy találkoznak, ott valami káprázatos kémiának leszünk szemtanúi. Mindketten sablonfigurák, nem találnak fel semmi újat a műfajban, de külön-külön is elvinnének egy filmet a hátukon, hát még így! Őszintén nem tudom hirtelen felidézni, hogy mikor mosolyogtam volna így végig egy mozit a főszereplőpárosa miatt. Bár a bejelentő videójukban ez anno is látszott már, a trailerekben kevésbé jött ki, hogy duójuk ennyire telitalálat lesz. De ők ketten egy kétórás jackpot!
A legjobb az egészben, hogy rajtuk kívül is tudnak sziporkázni mások a 2 óra során. A Blunt öccsét játszó Jack Whitehall szépen megy át arisztokrata ficsúrkarikatúra szárnysegédből épkézlábabb tesóba, Jesse Plemons őrült német hadvezérhercege meg ugyan tipikus gonosz, de a környezethez teljesen passzol minden túljátszása. Ha már túljátszás, Paul Giamatti is beugrott pár jelenetre, de róla nem tudtam eldönteni pontosan, hogy akkor most maffiózó, kalóz, vagy kikötővezető. Egyedül Edgar Ramirez játéka semmilyen, bár sok tere neki nem volt, elvégre ő belül valójában mérgeskígyókból van és azok sokszor az arcából jönnek vagy épp átlátszanak. Na azt se hittem volna, hogy ilyen mondatot legépelek egyszer…
Ahogy az a karaktereknél is igaz, a forgatókönyv se akar semmi újat felmutatni, csak 1-2 jelenetet a mai korszellemhez igazítani. Ezek egyáltalán nem zavaró mennyiségben jönnek és igen, megint erős női főhősünk van, akire nem néznek jó szemmel a történet idején a férfiak (mi az, hogy nadrágot hord??), meg eleve Blunt dominánsabb Johnsonnál, ezt kémiájuk miatt nagyon könnyedén elfedhetjük. Meg aztán valahol ez egy Lara Croft paródia, csak más korszakba helyezve. Aztán persze a vidámparkból egy férfi szereplőt nőre cseréltek (elég befolyásos pozícióban), szóval Disney féle kvózátás épp akad, de kizökkenteni maximum egy párbeszéd tudja csak az embert. Az sem azért, mert tartalmát túltolták volna, sőt egészen visszafogott… csupán kicsit indokolatlan volt. Bár legalább nem sejtés nélküli a semmiből.
Meglepő viszont a rendezés. Nincs benne semmi különleges, de nyilván várakozásokon felül teljesít etéren a mozi, hisz olyasvalaki vezényelte, aki Liam Neesonnal közös munkáiról volt eddig ismert, az pedig igen távol van az ilyesféle kalandoktól. Viszont ezek után nem kérdés, hogy producerként Johnson miért ragaszkodott annyira Jaume Collet-Serrához a Black Adam kapcsán. Azt a forgatást nemrég fejezték be és így bizony nem visszatartó erő a rendező neve. Persze azért lehetett volna a Dzsungeltúra helyenként kreatívabb, ám tök jól átjön az eredeti vidámparki alap szellemisége a vászonról, talán még jobban is, mint a Karib-tengeren. Jó, mondjuk a Holnapolisz demojelenetéhez se ér fel, de nem is egy 5 perces egysnittesben akarja ezt a hangulatot átadni. Anélkül, hogy jártam volna Disneylandekben, érzésre ezt tudom legjobban belőni, hogy pontosan milyen élmény is lehet felülni az utazásra.
Ideje lenne valami rosszat is írnom és egy lényeges ponton azért hagy támadási felület a film: ez pedig a közel se tökéletes CGI. Az még egy dolog, hogy pár nagytotál túlságosan műnek hat, mert ez lehetett a mesés, nem létező világ érzékeltetésére egy „plusz szűrő”, csak az a baj, hogy az igazi helyeknek eladott részeknél is megvan ez és úgy már nagy a szakadék a pillanatokkal később mutatott díszletekkel. Viszont néha az akciók alatti fizika se stimmel, egyszer pedig nagyon kellemetlen a víz, a hajó és a vetített háttér együttese Rock mögött. És akkor a még többnyire teljesen felesleges CGI állatokat még nem is említettem. Jól megvannak csinálva, de pont annyira nem, hogy ne legyen kizökkentő. Az ilyenek minimálisan a fényképezésre is kihatnak, bár digitális érzetünk nem túlzó, egy térképes átvezető pedig még ötletes is. De nem az új Dzsungel könyve vagy Oroszlánkirály a cucc…
Viszont technikai fronton máshol nem sül föl. Amikor díszletek vannak, azok sokat dobnak a hangulaton, a jelmezek is abszolút beillenek a világba. A zene lehetne emlékezetesebb, így első nézésre nem volt fejben ragadó dúdolnivaló a teremből kijövet, pedig az szinte dukálna a műfajhoz, még ha nem is lehet minden Indiana Jones és Karib-tenger kalózai. Ezek összessége még a bicegő CGI mellett is árasztják magukból a nyári hangulatot, csak a Luca volt idén ennél jobb etéren – de szerintem ettől a kalandtól nem is vártuk amúgy el.
Vágás tekintetében se panaszkodhatunk, a dramaturgia követhető, kivehető, ahol rezeg a léc, az inkább a CGI sara szintén. A hossz már más kérdés: ha nem szippant be valakit a világ vagy a főhős páros, akkor látok pár pontot, ahol elkezdhet fészkelődni időhúzást kiáltva, de összességében egy ilyen sztorinak azért jól áll a 2 óra és a pár lassabb csordogálás az expedíció közben. Meg aztán tényleg: öröm nézni Bluntot és Johnsont! Minél többet!
Annyira süt róluk, hogy imádták a munka minden percét, hogy nem hazudtolták meg az alapanyag eredetét: vidámpark, vidámstáb. És persze ezernyi ilyen karaktert láttunk már, mint a nagydarab, de laza és jószívű svindlert meg a magabiztos, a célért mindenre elszánt pimasz felfedező(lány)t, de tényleg nem lehet velük betelni. És ez annyira ráül az alkotás egészére, hogy az egyik legkellemesebb pozitív meglepetés lett mostanában. Legalábbis az én elvárásaimat messze túlszárnyalta. Egyszerűen minden hibája ellenére se tudok haragudni rá, mert olyan magával ragadó feelgood hangulat áradt belőle, amire két hullám között pont szükségünk van. Mozivarázs. Nem tudok elvonatkoztatni tőle. Akinek meg kevésbé jön be és csúfolná, hogy ez is csak egy vidámparki látványosság… nos, hát épp ez az, ő se téved!
És igen: nincs semmi új a nap alatt, de lassan ez a műfaj válik újjá, mert sajnálatosan elhanyagolt. Tippre a következő Jumanji se ilyen lesz már, Ford épp lesérült az Indy 5 forgatásán, Vikanderrel a Tomb Raider 2 valahol stagnál… szóval talán pont a Dzsungeltúra adhat majd egy újabb lökést az ilyesféle kalandoknak. Ha nem is, remélem tud válni legalább ebből egy trilógia, mert ez a páros annyit megérne. Különösebb újítások nélkül utána már kérdéses, de ez elsőre tényleg olyan volt, mint ahogy a látványosságot is értékelték sokan: „A fun ride.” 
