Sólyomszem (Hawkeye), showrunner: Jonathan Igla; főszereplők: Jeremy Renner, Hailee Steinfeld, Vera Farmiga, Alaqua Cox, Florence Pugh, Fra Fee, Tony Dalton, Linda Cardinelli; buddy movie érzetű akció krimi, 6 rész, 40-59 perc, 2021
Középpontos
Az eredeti Bosszúálló hatosból már csak Sólyomszem nem kapta meg rivaldafényét címszereplőként és bár bejelentve főhősnek egyedül Thor maradt a későbbiekre, hiába mellékszerepelhetne még Jeremy Renner Mark Ruffalo mintájára, ez a minisorozat mindent megadott abból, amit a karakternek még kérhettünk. Sőt, lényegében többet is: a Marvel ünnepi üdvözlése nem nagyon sikerülhetett volna hangulatosabbra és ebben a vírust behozó zsúfolt évben messze az egyik legkellemesebb dolog, ami kijött tőlük.
2021 a Marvelnél lényegében duplaév volt, azaz 2020-as és idei tartalmaikat kellett kiszórniuk egyszerre, ez 9 önerős és 1 koprodukciót jelentett, 5 Disney+-os és 5 mozis címmel. Ráadásul a dominó még jövőre is kihat, hisz 1 film, 1 sorozat, 1 koprodukció(?) és a What If…? másik fele átcsúszott 2022-re. Meglehetősen vegyes volt az idei felhozatal: a WandaVízió meglepően erős januári nyitása elég magasra tette a lécet mind a filmek, mind a sorozatok elé, amit aztán átugrani nem is sikerült és nem azért, mert a Skarlát Boszorkány bűbája csak a másféléves MCU kihagyás utáni visszatérésben merült ki. A Sólyom és a Tél katonájától eleve kevesebbet várhattunk, azt az átlagot hozta is, viszont a Loki már eléggé távol maradt potenciáljától, vagy legalábbis teljesen máshogy kezelte a sztorit, mint arra előzetesen gondoltunk. A Fekete Özveggyel aztán 2 év lyuk után a moziba is visszatért a világ, és bár nekünk a budapesti jelenetek (és hogy megtudtuk, mi is volt itt) adtak egy pluszt, valójában késve érkezett Scarlett Johansson stafétaátadása az amúgy szépen bemutatkozó Florence Pugh-nak és inkább a film utáni pereskedés marad emlékezetes.
A What If…? koncepcióban még úgy is ügyes maradt, hogy az egész évhez hasonlóan a részek minősége eléggé ingázott, de így pár hónappal később igazából lehet várni a 2. évadot (ami ugyan 2., de eleve 22 részt rendeltek be). A Shang-Chivel és az Örökkévalókkal elindultak a filmek is két teljesen új irányba, stílusilag is, és egész jól működve előismeretek nélkül. A kettő között a Sony gyorsan kijött a Venom 2-vel, de ez többet nem is érdemel. A Sólyomszem időzítése hálaadástól karácsonyig 5 héten át nem volt véletlen, pláne mivel a Pókember: Nincs hazaút zárása is pont ebbe az adventi időszakba fut bele és bizony látjuk ott azt a karácsonyfát, amit íjászunk is közelebbről megvizsgál a fináléban. A két (főképp) decemberi megjelenése a stúdiónak szép keretet adott az évnek, hisz végre ismét Wandáék minősége körül vagyunk, ám míg Póki a nosztalgiára építve és a soft-rebootért tolt áldozatai által éri ezt el, addig Clint Barton és Kate Bishop párosa önerősen.
Viszont nem azzal a formabontó, rejtélyre épülő megoldással, mint a WandaVízió tette azt. A formabontóság kimerül abban, hogy a pilot intrója valójában beleépül a sztoriba, hidat képezve a Bosszúállókban játszódó felütés és a máig eltelt 12 év között. Egyéb részek is kezdődnek flashbackekkel, az egyikben átélhetjük, hogy a 2018-23 közötti kimaradást hogyan élték meg belülről egy szempillantás alatt az érintettek, ez inkább érdekes, mint kreatív, illetve kapunk a Végjáték nyitójelenete és Clint 2023-as összeszedése közé egy fontos kiegészítőt is. Az egyetlen apró hiány egy esetleges Johansson hangcameo, noha archív felvételek így is akadnak (akár képi, akár hangi), ha már a Fekete Özvegybe beköszönt így Renner/Stohl, szép kerek lett volna ugyanez visszafelé is.
Nem, a Sólyomszem ereje az sokkal univerzálisabb: Jeremy Renner és Hailee Steinfeld duója. A kémiájuk. A szövegeik. Az ünnepi környezet. Az akciók. 
A „karácsonyra hazaérek” ígéret. Ismerős darabkák, ugye? Ez a 6 rész lényegében jobb Shane Black alkotás, mint a Vasember 3 volt. A Halálos fegyverek és a Durr, durr és csók nagyon, a Rendes fickók és az Utolsó cserkész már kevésbé fog beugrani a látottakból, de persze a karácsonyi akciózás királya, a Die Hard is megidéződik. Nyilván a tanár-mentor, kiégett tapasztalat – fiatal bohóság felállással más, mint ezek, épp ezért még egy pici ifjúsági feeling is bejön, nem beszélve arról, hogy mennyi szálon kezd el kibontakozni a sztori. Mindkét főhősünknek meggyűlik a baja 1-1 ketté-hárommá szétváló problémával, ráadásul kapnak még egy közöst is a nyakukba, de ezek ellenére sem esik szét a cselekmény. Az a legjobb az egészben, hogy se a szkript, se a hangulat/kémia, se az alakítások nem durván kiemelkedőek, nincsenek az arcunkba nyomva, de az összhatás az pompás és felhúzza. Pontos találat, így kell az átlagos Marvel színvonalat a lehető legjobban tálalni. Középpontos, mégis minőségien remek.
Mindenképpen ki kell emelni az akciókat, ugyanis a trükkös nyilak használata és pár épületeken vagy azok közötti lógás mind-mind jól összerakott, nincs meg az az érzés, mint a Sólyom és a Tél katonájánál, ahol az elején ellőtték a nagyágyúkat, aztán utána már kevesebb lehetőségből éltek. Itt elosztva, végig jut egy adott kisebb-nagyobb csörte, de ha valamit, akkor az autósüldözést kell pláne kiemelni. Az autósüldözést, aminek egy része vágatlanul a kocsi hátsó ülésén ülve mutatja meg végig 360 fokban pörögve az eseményeket. A bunyók is teljesen jól követhetőek, nem kellett a koreográfia hiányát szétvagodással elfedni, így aztán nem csak nézzük, látjuk is mi zajlik. Dramaturgiai ötlet még az, amihez hasonlót már használt az imént említett „Amerika kapitány 3.5”: Clint és Kate csak pilot legvégén találkoznak.
Azt már a korábbi sorozatoknál is furcsálltam, hogy pár színész főszereplői kreditet kap némileg indokolatlanul. Ez most is megvan, 14-en lettek ilyen minősítésben, de belőlük ketten egyjelenetesek, ketten érdemben egyrészesek, ketten meg simán csak mellékesek, szóval valójában 8 kiemelt figuránk van meg a másik hatosból egy jelentőségteljes. Jeremy Renner soha nem látott teret kap a kibontakozásra a Marvel keretein belül, de ahogy Olsennél, úgy nála is jó példa a Wind River, hogy nem ez a karriercsúcs, de határozottan főszereplőnek való, nem úgy, mint Anthony Mackie volt tavasszal. Hailee Steinfeld imádnivaló jelenség, ezt pedig éppolyan szerethetően adja most is át, mint mondjuk az Űrdongóban tette (többek között). Cuki kisugárzása igen sokat tesz hozzá a fentebb kifejtett magával ragadó összképbe, az ő címszereplésével simán jöhetne a Sólyomszem mozifilm is, elbírná, bár a minél több alapján egy – egyelőre nem tervezett – 2. évad is igazán befigyelhetne.
Bár a sorozatban is csak mellékszál, itt térek ki Clint családjára. Linda Cardinelli túlnyomó részt telefonba beszélve tölti idejét a képernyőn, ennek ellenére a végén egy szép adalékot kap az asszonypajti, hogy ugyan mégis honnan lehet ismertségük Clinttel. A Barton gyerekek pedig nagyot nőttek a Végjáték óta. A félútnál is később fut be Florence Pugh Yelenája, amit persze meglepetésnek szántak, csak akkor kár volt előre bejelenteni yelenését, nem is beszélve a Fekete Özvegybe utólag forgatott stáblista utáni részről, ami már belebegtette itteni szerepét (eredetileg Rennerrel vettek oda föl cameót). Hailee és Florence párosa viszont előzetesen sokaknak volt az egyik legvártabb pont és nem is hiába: a lányok közti dinamika csodás, hiába csak két érdemi közös jelenetük van, azok már megágyaznak arra, hogy akár egy párosfilmet kapjanak (jöhetne már tegnapra), és persze a buddy movie érzés is csak erősödik általuk. Viszont Pugh-t kellemesebb volt szinkronnal hallani a kissé túlerőltetett akcentusa nélkül nyáron. Mindenesetre nagyon nem járt rosszul egyikükkel se a stúdió, jó az utánpótlás!
A filmekből más visszatérőnk nincs, de két páros még érdemel néhány szót. Mindkét esetben határozottan a női oldal domináns, de ettől (meg a két fiatalunktól) még nem válik feministává az összegész. Kate anyjaként már az eleje óta kissé rejtélyes Vera Farmiga játéka kb. a Godzilla II.-ben látottakhoz fogható. Tony Dalton formálja meg a mostohaapát, köré is kérdőjelek épülnek, de nagyjából Pugh érkezésétől ő háttérbe szorul, így nem terheli túl a sok ágon futó történéseket. Feminista ugyan nem lett, kvótákat mégis kipipál a széria az indián származású szuperhőssel, aki ráadásul süket és amputált végtagú. Alaqua Cox nem feltétlen mutatta meg azt, hogy miért kap spin-off-fot az Echóval, mert mondjuk semmivel sem extrább se karakterileg, se alakításilag, mint a Daredevilből Elektra volt a Netflix-en. Hőseinkkel a Kit Haringtonra néha durván hasonlító Fra Fee által életre keltett Kazin keresztül kommunikál, ő nem sokkal több, mint egy jeltolmács, de még így is a legfontosabb orosz pacák, két fő társa végképp mellékes, hiába starring a kiírásuk.
Ez a sokfelé ágazó történet a különböző bandákkal és társadalmi rétegekkel New Yorkban igazából csak tálalása miatt nem olyan, mint amit a Marvel-Netflix együttműködés adott nekünk, de a maga korhatárában és hosszával hajaz rá néhol. Persze a könnyedség mellett inkább Clint halláskárosultsága van előtérben, mint komolyabb téma és bár bőven lenne rá lehetőség, hogy sötétebb legyen a sorozat, nem hiba, hogy megmarad annak, ami. A világépítésben a New York-i csatát adaptáló musical és a zenében lévő karácsonyi hangszerelés (amilyet talán John Williams és a Reszkessetek, betörők! óta ilyen jól eltaláltan nem hallottunk máshol) csak még jobban rásegít a kedves érzésre, amit nézés közben kapunk.
Nem tökéletes a Sólyomszem, vannak hibái és igazából egyáltalán nem kiemelkedő, mert lényegében minden elemét láttuk már máshol. Újítani se nagyon akar, nagyon maximum egy minimálisan a szuperhős zsánerben, de ott is csak az ünnepek ilyen erőteljes ábrázolása miatt. Nem akarja megváltani a világot, nincs az a fajta szerzőiség, mint ami a WandaVízióban, nagyon a nosztalgiára se épít, a rejtélyesség se azt a „hú most mi lesz?”-t váltja ki az emberből, nem volt jelen igazán a heti filózás a cliffhangerek után és még csak nem lehet azt se mondani, hogy a Zöld íjászra volt ez egy Marvel válasz, mert teljesen más.
És mégis: annyira magával ragadó, annyira szerethető, ahogy a meglévő elemeivel bánik és rakja össze azokat, hogy egyszerűen felüdülés az egész, jó nézni, mert irtó kedves, kellően szellemes és minden a helyén van benne. Egy igazi szeretetcsomag, amolyan MCU Holiday Special (még ha az a Galaxis őrzőivel is lesz jövőre), de a legjobb értelemben. Objektíven nem kéne ennyire működjön, de megteszi és ezzel mi nem járunk rosszul. Wandáék után a 6 rész még kevés is, 8-at lazán kibírt volna minőségromlás és időhúzás nélkül. Mivel újranézhetőség szempontjából ez nem veszít semmit később, ebben jobb is a WandaVíziónál, aztán lehet ezt most csak az ünnepi varázs mondatja velem. Mondjuk, nem is hiába nem a nyár közepén dobták ezt ki, szóval így kell nézni. Meg az utolsó részt is a végefőcím után!
