Amszterdam (Amsterdam), írta és rendezte: David O. Russell; szereplők: Christian Bale, John David Washington, Margot Robbie, Rami Malek, Anya Taylor-Joy, Robert De Niro, Mike Myers, Michael Shannon, Matthias Schoenaerts, Alessandro Nivola, Andrea Riseborough, Chris Rock, Zoe Saldana, Taylor Swift, Timothy Olyphant, Ed Begley Jr.; történelmi kaotikusság, 134 perc, 2022 (16)
Amszter-damn
David O. Russell jött, látott és visszatért egy focicsapatnyi sztárral, hogy ismét az Akadémiánál próbáljon bevágódni. Ám az Amszterdam túlírt és elnyújtott végeredmény, ami után nem volna meglepő, ha inkább ők vágnák rá az ajtót.
Hét év sok idő. Lewis Hamilton háromszoros világbajnok lett, berobbant a Disney-Star Wars házasság első üdvöskéje, kitört a VW csoport dízelbotránya, még Obama volt az elnök és légdeszkás garázdák megrongálták a bíróság épü…ja izé, az egy másik 2015. De nem is kell ilyen globális horderejű dolgokban gondolkodni, elég akár abba, hogy konkrétan mi magunk mit csináltunk 7 évvel ezelőtt? Ha alapvetően ugyanazt is, valami csak történt azóta, ami jelzi az idő múlását. Én most csak arra akarok ezzel kilyukadni, hogy ez elengedő időnek kell legyen egy bármilyen átlagos projektre. És oké, hogy a filmkészítés nem feltétlen az, de kellő tapasztalattal azért általában elég, ha csak nem Avatarnak hívják a produkciót. George Miller után David O. Russell is 7 év után rukkolt elő új mozijával, bár a Joy nem hagyott maga után akkora nyomot, mint Furiosa és Max haragos útja. Nyomot inkább az hagyott legutóbb bennünk, mikor egy nagy sztárgárda mellett kétszámjegyű jelöléséből egy szép kövér nullát tudott Oscarra váltani a 2013-as Amerikai botrány. Az Amszterdam lehet ennek követője, már ha egyáltalán a korábbi betli után még kap rá esélyt.
A kezdés még ígéretes. A nyitány, ahogy belecsöppenünk a történetbe, kifejezetten jó rajt, érdekes és tudni akarjuk a történet végét. Szóval ennek örömére hosszan megnézzük a történet elejét egy jókora flashback-ben, ami eleinte kizökkentő, majd kap ugyan értelmet (és nézni se lesz rossz), egy idő után már felmerül, hogy akkor még mennyit is töltünk a múltban, mert hát ott egy rejtélyes gyilkossági ügy, ami érdekelne (meg mostanság akadtak azért jó krimik). Aztán mikor már megismerik egymást hőseink az I. világháborúban, majd elutaznak a címadó városba, akkor… még mindig ott maradnak egy picit.
Nem azt mondom, hogy nem kell a karakterépítésre időt szánni, csak míg ők épülnek, tudjuk jól, hogy a tucat sztár háromnegyede fog emiatt leépülni… illetve hát azt pont nem, ha fel se épülnek… szóval a többiek fognak olyan kevés időt kapni, hogy csoda, ha nem lesz egy káoszkatyvasz a végére az egész. Lehet tippelni, hogy mi lett. Na?
Nem, káoszkatyvasz nem lett igazán, szóval a csoda meg is történt meg nem is. Nem káosz az, ami érthető és nem katyvasz az, ami összeáll. De az, amire és ahogyan kifut… nem túl kiforrott. Van olyan rejtélyesség, amiről tudhatjuk, hogy megkapjuk rá viszonylag hamar a választ valami fordulat képében és az épp nem is rossz, de a végén az egyik úgymond főfordulat alapanyagú történést meg úgy tálalják, mintha nem is volna az. És igen, nem túl nagy megfejtés, nem annyira váratlan, de ahogy csak úgy megesik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az nagyon erőtlen tálalás. Olykor, ha az átadott infó nem különösebben áll-leesős, még meg tudja menteni a stílus és a „kézbesítés” formája, tud bele erőt adni és ezzel felhúzza az élményt, de itt ilyenre mintha egy percig se lett volna igyekvés.
Nehéz ennél jobban leírnom spoiler nélkül ezt a problémát, amelyen nem igen segít a folyamatos műfajingadozás sem. Életrajzi? Történelmi? Ki tette krimi? Vígjáték? Szatíra? Kémfilm? Dráma? Thriller? Ez nem a TV Shop, ahol Horst bácsi az azonnali rendelés mellé ad még egy műfajt grátiszba, ebbe a kaotikába mindent megkapsz egyszerre. Tud jól állni egy filmnek, ha váltogatja a műfajait, aktuális példa A szomorúság háromszöge, de vannak rendezők, akik erre építették föl egész karrierjüket, Russell nem ilyen. Nagyot akar mondani, egy ma is aktuális gondolatot (ami azért tud áthallásos lenni itthon), ezzel nincs semmi baj, jó pillanat, de míg elérünk odáig, addigra már rég veszít annyit a lendület, hogy ne legyen igazán hatásos. 
Mondjuk egy Kutyák szigete vagy egy Amikor a farok csóválja… (ha már De Niro) esetén a politikai üzenet jóval ránk robbanóbb formában önt testet. Ahogy egyre több szál és figura érkezik meg új bekezdésként az Amszerdamba, úgy válik egyre szétszórtabbá, pedig az elhintések amúgy megérdemelnék a kifejtést, jó filmeket lehetne belőlük csinálni (csináltak is már), csak nem így egyszerre, ahol egymásra szállva nyíródnak ki. Tényleg az a legzavaróbb az egészben, hogy értjük ugyan mi miért és hogyan esik meg hőseinkkel (vagy körülöttük), mégse tud összeállni igazán. Ennyi minden indokolja a 134 percet, de mégis egy idő után már lehet azon elmélkedünk, kivel/mivel lennénk szívesebben.
A film nagy mentsége a sztárgárda, hisz rajtuk aztán nem múlott semmi. Ettől függetlenül a szálak mellett nyilván ők is egymástól veszik el az időt. Christian Bale és Margot Robbie remekek (és tartják tényleg nézhetőn a mozit), John David Washington viszont teljes átlagosságával elmarad tőlük. Rami Malek kicsit mintha még Bondot várná (csak most arisztokrata szűrővel), ha ott tetszett valakinek, itt is fog. Anya Taylor-Joy talán viszi a prímet a fontosabb mellékszereplők közül, bár tippre azért is, mert Robert De Nirónak ez mégis kisujjból lehozott volt. Mike Myers kapcsán sokaknál már az siker, ha nem idegesítő, szóval előnyből indul, Michael Shannon pedig hozza a kicsit sztereotip formáját (a Gyilkos járatból jobban fogunk rá emlékezni).
A kisebb szerepekben a Matthias Schoenaerts és Alessandro Nivola által játszott nyomozópáros kiemelkedő, utóbbi hiába csak comic-relief, velük egy buddy movie-s spin-off-fot is néznék, ami a fent taglaltak után nemhogy meglepő, de egyenesen sokkoló lehet. Chris Rockot Kálloy Molnár Péter biztosan jobbá teszi, Taylor Swift és Ed Begley Jr. pedig végképp minimálisat szerepelnek, noha hatásuk elengedhetetlen. Zoe Saldana olyannyira „csak úgy van”, hogy eddig viccen kívül elfelejtettem megemlíteni, Andrea Riseborough alakítása viszont mindenképp a pozitívumok közé tehető. Na hát 16 színészt se daráltam le még ilyen gyorsan, de ha elkezdeném őket kontextusba tenni, az élesebb eszűek még a végén spoileresnek kiáltanak. (16? Várjunk. 1-2-3-4-5… Ó basszus! Igen. Szóval még Timothy Olyphant is a film része. Na, így már kijövünk.)Mert amúgy teljesen lebeszélni se tudok mindenkit az Amszterdamról. Nagyon fura, hogy ennyi ilyen színésszel ez félrement, de ha valaki inkább értük (vagy legalább egyikükért) ül be, az csalódni max azon fog, ha kevesebbet szerepelt kedvence, mint várta. 
Technikai fronton is teljesen rendben vagyunk, Emmanuel Lubezki szép felvételeket és jó kameraszögeket használ, a sminkek és maszkok is abszolút a helyükön vannak, a korábrázolás is magas szintű. Érződik, hogy nem egy újonc rakta össze az alkotást, igényes és nem ipari, sőt ezekben az aspektusokban – a Nincs baj, drágám!-hoz hasonlóan – befigyelhet pár jelölés, már ha az Akadémia addig nem felejti el. Daniel Pemberton filmzenéjét sem feltétlen fogjuk dúdolgatni kifele menet, de nem is rajta múlik az összkép.
Az Amszterdam egy film részint a kapzsiságról, arról, amibe pont ő maga is beleesik. Sokat akar a szarka esete, mely távolról se nézhetetlen, de környezetében, témáiban és szituációiban sokkal több volt. Túlírt, túlírt, mégis láttunk már ilyen szövevényes cselekményt jól megvalósulni. Ebbe könnyű belehibázni, az már bosszantóbb, hogy mindezt a kaotikusságot alapvetően egy olyan bot egyszerű végkifejlet felé terelgeti, hogy nem értjük, mire volt ez a nagy felhajtás. Már amikor terelgeti, és nem válik teljesen érdektelenné és nyúzottá önmaga útkeresése közben. A színészek legalább tényleg megmentik a menthetőt – egy technikailag nagyon szépen megcsinált átlagos középszerre. Ha kap Oscar-jelölést, addig még emlékezni fogunk rá, de hosszabb távon aligha. Vagy mégis. Pont azért, amilyen. Rossz példa.
