Verseny a győzelemért (Race for Glory: Audi vs. Lancia), rendezte: Stefano Mordini; szereplők: Riccardo Scamarcio, Volker Bruch, Katie Clarkson-Hill, Daniel Brühl, Giorgio Montanini, Giulio Brizzi, Gianmaria Martini, Esther Garrel, Rebecca Busi, Haley Bennett; olasz-brit-német sportfilm, 109 perc, 2024 (12)
B csoportos nevező
Kétharmadév alatt már a 3. valós történéseket feldolgozó autósportos filmet kapjuk. Hollywood nagyköltségvetésű Le Mans-ozása a stúdiórendszerben és egy nagynevű direktor díjakra lövő függetlenfilmesen intim országúti versenyzőse után most olasz szemmel egy európai koprodukció mesél a rali világbajnokság legvadabb korszakának elejéről. Az máskor se sült el rosszul, amikor Daniel Brühl egy benzingőzös moziban vállalt szerepet, ám az alkotók szándékai ezúttal teljesen mások voltak, mint 2013-ban.
Míg a Gran Turismót a hungaroringi forgatás miatt övezte az átlagosnál egy picit talán nagyobb várakozás itthon, addig a Ferrari hosszú megszületési útját 8 éven keresztül figyelhettük a filmes hírekben. Ezekhez képest szinte a semmiből és elég hirtelen jött az adventi időszak elején előzetes a Verseny a győzelemérthez (értjük a magyar cím áthallását, de itt legalább közelebb vagyunk az eredetihez), amelyben az akkor már Ron Howarddal – és egy illusztris színészgárdával – Ausztráliában forgató Daniel Brühl okozott egy plusz meglepit még úgyis, ha az ember követi a filmes és autós világot egyaránt. Kint aztán alig 5 hétre a trailer után, párhuzamosan VOD-on és moziban debütált január elején az alkotás, ami így az Oscar szezon és az épp csak fél hónapja futó Ferrari árnyékában el is veszett, ezért azon országok csinálták jól, ahol picit eltolva, már ezek kifutása utánra időzítették a premiert.
A törzsolvasók megszokhatták, hogyha valaminek köze van az autóversenyzéshez – legyen az akár egy sima heistfilm – akkor abba, ha úgy kívánja, igen részletesen belemegyek, de végig filmes szemmel és értékrendszerrel megtámogatva. Nos, ezúttal egy vallomással kell kezdjek, ugyanis a téma ellenére se tudtam olyan benzinvérűen nézni mostani alanyunkat, mint az eddigieket, ugyanis ha valami, akkor a „mezei szimpla” ralizás sose kapott el igazán, legyenek azok bármily komoly felvételek az autózsonglőrködésről, hozzátársult durrogó-csattogó motorhangokkal. Hozzám sokkal közelebb áll a Dakar féle hosszútávú terepezés, de a ralizás talán pont azért nem kötött soha annyira le (hiába toltam régen sokat a „magyar navigátoros” RAC játékot, a korai Colin McRae epizódokat, vagy a Rally Trophyt – és kóstoltam bele a Richard Burns Rallyba), amiért igazán érdekfeszítő filmet se könnyű belőle kihozni az egyszeri nézőnek. Még akkor se, ha a sztoriban minden idők legveszélyesebb masinái előtt járunk közvetlenül eggyel. A mozi 1983-ba invitál minket, a hírhedt fekete év, ami után betiltották az itt épp még csak elvaduló szabályrendszert, pedig ’86 volt. Az érát amúgy stilizálva igen szépen megidézte az Art of Rally című indiejáték is nemrég.
Na de mi is az, ami a gamingnek vonzóvá teszi a ralit, ám a filmesek csak vakargathatják a fejüket, hogy akkor ezzel mégis mit lehetne kezdeni. Nem azt mondom, hogy lehetetlen átadni karfába szorító módon azt, ahogy a természeti elemekkel és a stopperrel megy a harc, meg persze le kell reagálni a rossz helyen álló nézőket (komoly aktualitása van ennek most kishazánkban, pláne, hogy az Európa-bajnokság épp a hétvégén versenyez nálunk), miközben a sofőr-navigátor kémiának tökéletesen muszáj passzolnia, de ezekre pont, hogy ott vannak a valódi felvételek. Vagy az olyan mozi minőségű hivatalos videók, mint amilyet a Peugeot csinált a ’80-as évek végén, igaz nem raliról, hanem az ahhoz fogható Pikes Peak hegyi felfutóról. A képek önmagukért beszélnek, de egy, játékfilmes nézőpontból fontos összetevő mégis hiányzik: a test-test elleni harc, ami ebben a műfajban ritkább, mint Logan Sargeanttől a hiba nélküli F1-es hétvége.
Ráadásul az eltolt rajtok miatt, ha ki is alakul, mert még a Dakaron is ki tud több száz kilométer, két eltévedés meg pár defekt után, akkor se valódi a küzdelem, hisz az egyik fél stoppere 1-2 perccel előrébb jár (és nem azért, mint Einsteiné a DeLoreanban). Így aztán az egyetlen „filmkompatilibis” pillanat, az a terepralikon néha bevett tömegrajt, lásd A tökös, a török, az őr meg a nő idevágó jelenetét, igaz, más zsánerben. Még a perfekcionista Michael Mann-nek is áldoznia kellett realizmusából a Ferrariban azért, hogy a Mille Miglián csatározásokat és előzgetéseket kapjunk, holott láttuk is korábban a hajnali, percenkénti autóindításokat. Ettől függetlenül ügyes és kreatív kihasználással bizony lehet okosan játszani a ralis közeggel, ajánlom ezt a 2015-ös brit rövidfilmet a Trónok harcából és az Örökkévalókból ismert Richard Maddennel. A magyar rendszámos Lada ugyan nem túl korhű és tekintsünk el az Opel overallos párostól, akik egy Forddal mennek, de a rajt előtti feszültséget legalább olyan jól megragadja, mint Steve McQueen Le Mans-i montázsa.
A kisfilm címével megérkeztünk a kritikáét is adó B csoportos raliszörnyekhez, amik közül lényegében mindegyik ikon. Mivel az Opel előbb az Asconával, majd a Mantával képviselte magát, ezért egy picit már érintettem az érát a nagy Manta retrospektívben, linkelve minden híres B-s járgányról (és hangjukról) videót, érdemes átpörgetni. A Verseny a győzelemért csak egyszer említi meg az Opelt, ami szép kitekintés ugyan, de ennél nagyobb kiemelést is kaphatott volna, hisz a mozi versenyző főszereplője, Walter Röhrl ’82-ben épp náluk menve nyerte meg az egyéni bajnokságot, miközben az Audi már hengerelt a gyártók között az összkerekes Quattróval. Mentségére legyen szólva, a mozi csak egy fokkal érzékelteti jobban azt, hogy a német talentum ’84-re az Audihoz igazolt, mellyel annyira összeforrt a neve, hogy hiába nem velük nyerte vb-címeit, máig a négykarikásokkal azonosítják a laikusok, még úgy is, hogy a Lancia 037-es volt saját bevallása szerint a kedvenc autója, amivel versenyzett.
Manta mánia 3 az 1-ben, avagy a Manta mozik nyomában akkor és most
Sejthettük, hogy míg nagy hírverést kapó társai rendelkeztek hype-ot generáló erőforrásokkal, ez az olasz-német-brit koprodukció kisebb kerettel készült, egy eleve nehezebben bemutatható témát választva, így tudhattuk, hogy a B csoport mellett a B ligában is játszik majd és a Lamborghini életéről szóló, másfél évvel ezelőtt megjelent darabhoz mérhetjük majd. Az Audi vs. Lancia elkészülésének körülményei viszont flottabbul zajlódtak, nem évekig egymásnak lepasszolgatott és újracastingolt káosz volt, hanem szeretettel forgott és ez érezhető rajta.
A szkriptet hárman írták, Stefano Mordini rendező és társa mellett a produceri feladatokat is végző főszereplő színész szállt még be, amitől tényleg egy személyesebb projekt képét kelti az összhatás, ezzel pedig máris a Lambo fölé helyezi magát. Az országok remek arányban egészítik ki egymást: ez főleg olasz mozgókép a forgatással és a stáb többségével, de mivel az Audi a nagy ellenfél, akkori híres csapatfőnökük pedig mára saját, limitált számú hiperautó márkát alapított, valamint a Lancia nagy sztárja, a vb-címvédő is germán, ezért nem csak színészileg vonták be a németeket. A nemzetközi vizekhez kellett némi angolság, e nyelven forgott, de 4.-ként a francia is beköszön, hogy hitelességet adjon a szervező FIA embereinek.
Riccardo Scamarcio, a John Wick 2 rosszfiúja játssza Cesare Fiorót, a Lancia minden fifikát bevető csapatfőnökét (később, Enzo halála után elsőként töltötte be ezt a posztot a Ferrari F1-es alakulatában is). A személyesség általa jön át leginkább, viszi a hátán a filmet. Okos húzás volt egy vezetőt fókuszba állítani, hisz így, hogy nem egy versenyzőről szól a sztori, rengeteg akción spórolhattak, bár azért ha van lé, akkor láttuk már, hogy hasonló felállással mit lehet kihozni, igaz, Matt Damon és Christian Bale sokkal egyenrangúabban voltak kezelve a Ford v Ferrariban. Aktualitásunk valahol középúton van, hisz Adam Driver mellett még annyira se volt érdemi versenyzőhős, cserébe drámában mindkét példától elmarad, akár pályán, akár azon túl. Mivel ez ismétlődő jelenség, hogy az adott aspektust láttuk már jobban, hiába a szívvel készülés, ha nem jár a többiek előtt semmiben. Ez az alakításokra magukra is igaz.
Daniel Brühl ezúttal az idegesítőnek beállított ellenfelet, az Audi vezér Roland Gumpert szerepét kapta, s bár eleinte szeretett volna úgy készülni rá, mint Laudára (akihez pár hétre beköltözött), megkérték, hogy ne, ahogy a már említett Röhrlt megformáló Volker Bruch se vette föl a kapcsolatot a 2x-es világbajnokkal. Noha néhány mondatot valós nyilatkozatokból, cikkekből, könyvekből, felvételekből építettek a cselekménybe (max máshol elszórva, mint ahonnan származtak), a film végén külön felhívják a figyelmünket arra, hogy itt szándék se volt a minél hűbb történelemhez. Mondjuk több, megírtnak érződő szitu megtörtént, sőt volt még pár olyan fortély (nevezett autók száma, a por felszállásának kivárása), vagy fordulatosan alakuló futam (Audi betlik), amik kimaradtak és egy kétes, de mindenképp valódi alapokon nyugvó városi legendát is adaptáltak (a homologizációs matek, amely hivatalos megerősítést soha nem kapott és a különböző források más darabszámmal, vagy a Ferrarinak tulajdonítva a trükköt említik). Ez utóbbinál a stáb kénytelen volt kicserélni a bevizsgált járműparkot, hisz valóban a Beta Montecarlóból indult ki a 037 Rally – elnevezésének eredetét megváltoztatták – de a vb induláshoz a 037 Stradeléból kellett felmutatni példányokat, ám így volt olcsóbb.
E homológ spec kocsiknak széles skálájuk van: lényegében a versenyautó megtervezése után gyártanak le X számú forgalomba helyezhetőt, így adott típusok alapváltozatai kevésbé korlátolják le a mérnököket, a gyár pedig ezeket sportváltozatként adhatja el. A 037-et amúgy már ’82-ben is futtatták, aminek kihagyása önmagában nem lenne gond, ha nem volna annyira sok idő szánva az autó fejlesztésére, vagy nem írnák ki, hogy ’83 januárjában vagyunk – amikor abban a hónapban már ott a szezonnyitó. Ezeket nem rovom fel, csak az átlagnézőben felmerülhet az időbeli elhelyezés, mert mégis mókás, hogy kb. 2 hét alatt terveződik meg az autó és szereznek hozzá ász versenyzőt… aki a valóságban már indult ellene korábban.
Visszatérve a színészekre, a két németajkú tehát bár akart nemzeti hőseikből felkészülni, a koncepció nem az ő hozzáállásuknak kedvezett. Archív anyagokból megtehették, de fontos volt a dramaturgia, hogy ezek első sorban karakterek és ne leutánzott emberek legyenek, ily mód pedig működnek is. Gumpert se egy mindig utálatos gonosz fritz, szóval megsérteni, túl negatívan beállítani nem akarták, és Röhrl sem az a mindenki felett járó tökéletes hősbálvány, megmaradtak a földön járó ábrázolásnál. Brühl-nek túl sok tere nincs, alakítása semmilyen (és csak azért vállalta, mert most nem versenyzőt kellett játszania, mostantól viszont úgy érzi, mindent kihozott a műfajból), ellenben Bruch helyenként olyan sziporkákat szolgáltat – teljesen hitelesnek megmaradva Röhrl ’83-as hozzáállásában – ami kellemes meglepetésként szolgált az alkotás minden körülményét és nem sofőrfókuszát véve.
Legfontosabb női szereplőnk egy kitalált személy (és ralis alulműveltségemből kifolyólag, nem tudom, hogy előélete alapszik-e valakién), ugyanakkor hiába a playboy hírében álló Lancia főnök és Katie Clarkson-Hill vonzó tekintete, a mozi csak nagyon finoman kezeli a romantikát, ami szinte teljesen kimarad a játékidőből (Röhrl felesége kap egy kvázi cameót), bár talán kényelmetlen lett volna egy ekkora korkülönbségű jelentéktelen mellékszál. A fiatal színésznő csábító bevezetése során még így is elég fölösnek tűnik, de amint elkezdi orvosi munkakörét a csapatnál, sokat javul a dinamika. A Lancia legénységéből még két karakter kap nagyobb figyelmet, ám míg az igazgatói tanács azon tagja, akinek jelenteni kell a sportprogram PR értékét és kiadásait egy teljesen semleges valaki, addig a Giorgio Montanini által életre keltett főszerelő egy rejtett gyöngy, kb. mint a pincében dolgozó cipőtervező az Airben. Bár csak szerelő, valamennyire tervezőmérnökként is funkcionál, hisz ő magyaráz el technikai részleteket a főhősnek, próbálja jobbá tenni a kocsit az Audit tanulmányozva és hasonlók, de egy ponton remek érzékkel kacsint vissza a film a nézőre, ami a 4. falat csak súrolja, de jó kis önkritika a sportfilmek összegyúrt szerepű karaktereinek címezve.
Röhrlön kívül mások is kaptak némi rivaldafényt a kormány mögül. Csapattársai közül a fiatal Udo Kurt kapta a legtöbb figyelmet, akit a filmhez írtak, nem volt ilyen feltörekvő, teljes szezonra szerződtetett tehetsége a csapatnak akkor. Giulio Brizzi simán elmegy németnek, balesetét pedig egy ’86-os, szintén Lanciával történő kicsúszás ihlette, az egyik, ami a B csoport betiltását okozta. A ’78-as világbajnok finn Markku Alén, aki a 037 egy kivételével összes rajtjánál ott volt, ezzel messze ő ment legtöbbet a kocsival és ’89-ig a gyárnál maradt viszont olyan jelentéktelenül van bemutatva, hogy az IMDb-n sincs meg az őt játszó színész, holott valójában Röhrl 3 futamgyőzelme mellett ő is nyert 2-t – az egyiket szerencsére látjuk.
Sokkal jobb elbánásban az Audi klasszisai se részesültek, eleve a 3 sztárjuk közül a svéd Stig Blomqvist teljesen kimaradt (’84-ben ő lett a bajnok). A Gianmaria Martini által megformált finn Hannu Mikkola amolyan idegbajos, türelmetlen főgonoszként tetszeleg, holott a skandinávok és különösen a finnek épp a nyugalmukról híresek – de legalább itt is találtak kellően északi fizimiskájú olaszt hozzá –, míg a francia Michéle Mouton talán az egész alkotás legreálisabban kezelt valódi szereplője, igaz a két csapatfőnökhöz és Röhrlhöz nem ér fel ennyi képernyőidővel. Minden idők egyik, ha nem a legjobb női autóversenyzője, aki 4x-es rali-vb futamgyőztes és egykori Pikes Peak rekorder volt a legdokusabban megjelenítve Esther Garrel által, navigátor barinője személyében pedig egy cameo is befért a moziba, Fabrizia Pons bőrébe ugyanis Rebecca Busi, olasz ralislány bújt. Fókuszon kívül, a monacói fogadáson mintha egy pillanatra a 9x-es világbajnok Sébastien Loeböt is megpillantottam volna, megerősítést nem találtam. Az meg vicc, hogy a szegény ember Jennifer Lawrence-ét, Haley Bennett-tet főbb szerepben marketingelik, holott egyetlen jelenete van háromra bontva.
Amit még a film javára kell írni, az a hangulatteremtés. A büdzsé itt is befolyásolta a lehetőségeket, de amiből éltek, azt maradéktalanul kihasználták. Nem oly extrém látványos, vagy hangsúlyos a ’80-as évek, mint pl. a Stranger Things-ben, cserébe visszafogottságával észrevehetetlenül hat az emberre, amit vagy felfedezünk és teljesen belelkesülünk az apró részletektől, vagy csak annyit fogunk fel, hogy nincs ott semmi különös látnivaló, anélkül, hogy belegondolnánk abba, hogy direkt nem is akar kirakatmódon az évtizedbe repíteni. A „Maneater” a Barátnőt felveszünk után ismét kapott egy jó felhasználást, s ha már felhasználás, az archív felvételek a valódi futamokról igazi csemegék nagyvásznon. Kellően átadják a kort, szépen fel lettek újítva (de érzékelhető maradt valódi mivoltuk), a hangkeverés remek – nyilván a technikákat ismerők úgyis megtalálják az itteni buktatókat, én ezeket nem szoktam hibaként elkönyvelni, ha nem ugrik le – és egyben költséghatékony. Oké, olcsó, de muszáj volt. Azt is a korszellem megtartásához írom, hogy a dohányszponzorokkal teli sportot nem cenzúrázták csak azért, mert manapság már – joggal – nem menő a cigireklám.
Audikból a stáb összekaparászott, amit tudott, a Lanciák elvileg mind eredetiek, de a Monacói szervizparkhoz beszereztek még egy Opel Asconát, egy Porsche 911-et és Jean Ragnotti, a Hungaroringen 2007-15 közt sokat látott, sárga-fehér Renault-ját is, amivel az öreg remek kaszkadőr bemutatókkal örvendeztette meg a nézőket (mikor épp melyik festésűvel). Egy VW Golfot többször is felfedezhetünk, bár az a kategória leggyengébbje volt és megmosolyogató a kispolski alapjait adó Fiat 126-ok látványa a Lancia gyár parkolójában. Mindenre nem tudtak ügyelni, a csapatfurgonok itt-ott – különösen ez – kilógnak az érából, ám ennyi baj legyen. De nem tudom tovább elkerülni a legfőbb problematikát, amin leginkább elhasal a produkció.
Nem a Verseny a győzelemértre fogunk úgy emlékezni, ami végre megoldotta a ralizás nehéz filmre vitelének dilemmáját, ám ha példaként szolgál a jövőre, amiből jobb megvalósítások jönnek ki, akkor fontos szerepe lesz. Igen, tök jók az eredeti vágóképek, de csak addig, míg találkoznak az alkotói szándékkal. Amikor nem, akkor okosba kell megoldani – ugyanazon a nadrágszíjon belül. A Portugál Rally hírhedt ugratójánál lévő, félelmetes, tényleg kb. csak másfél autónyi helyet hagyó folyamatos emberláncáról nem volt kielégítő anyag (mivel ’83-ban nem volt az útvonal része), így próbáltak CGI-jal készíteni sajátot – nos, az eredmény inkább egy 15-17 éves videójáték átvezető lett, mintsem ijesztően realisztikus hangulatátadás.
No és persze egymás elleni csata nélkül se maradunk, elég idétlenül megoldva. Oké, nem mért szakaszon, élesben kijelölt pályán, hogy full hiteltelen legyen, hanem az átkötő neutralizált részen, ami a szervizparkhoz vezet és ugyan van egy megadott, ráérős deltaidő (nem Lancia!), amikorra nem árt odaérni a szervezés miatt, de ezalatt közúti forgalomként közlekedhetnek csak. Ebből kifolyólag lazábbak is lehetnek, sisak se kell, a tűzállót kibonthatják… na, ide sikerült egy illegális versenyzést beiktatni, mert miért ne? Maga a jelenet dramaturgiailag oké, a versenyzők mindig versenyzők és így is jobban a földön maradt, mint a Felpörgetve éjszakai kergetőzése, de tökéletesen rámutat a fentiekre: mivel muszáj ilyen akció egy ilyen céllal készült filmbe, azt beleerőltetés nélkül nem lehet megoldani. El kell fogadni.
Viszont technikailag hasonlóan jól sáfárkodtak lehetőségeikkel, mint a korábrázolásban. Itt jobban kiütközik a szűkös keret, a TV filmesnél csak picit jobb a minőség, de mivel eleve úgy kell nézni, hogy ettől ne vonatkoztassunk el, nem fáj, mert max ilyesmire számíthattunk, nem többre. Operatőrileg nincs sok kreativitás, vágáshibát meg pont, hogy nem autós résznél sikerült kiszúrjak, hanem egy sima iszogatós párbeszédnél. A zene nem túl hangsúlyos, ám egyszer nagyon beüt és hirtelen előlép, alapvetően a ’80-as évek jegyében maradva, de nem oly lát..vagyis „hallványosan”, mint az Eddie, a sas, ami ebben koronázatlan király. Az már Stranger Things szinten nyomta, ezt meg itt egyik érzékszervünknek se akartak adni.
A Verseny a győzelemért tehát összességében nem az emlékezetesebb versenyzős filmek csapatát gyarapítja, de költségvetési hátrányát akár a Lancia az Audi ellen, okosan használja. Nem akar átmenni semmi extrémtúlzásba, a nagy baleset és az egymást hajkurászó autók látványa elkerülhetetlen a mozis élvezetekhez, de ezeket történelemhamisítás helyett vagy kitalált szereplővel, vagy nem kijelölt versenyhelyszínen lövi el, ami megúszós ugyan, de finom áthidaló megoldás – még ha utóbbi a laikusokban felvethet pár kérdést a sisak nélküliséggel. Ettől függetlenül egyszeri szórakozásnak ajánlható, más ralis alternatíva sincs igazán, szóval ők legalább próbálkoztak, s noha nem jutottak sokra a rali megfilmesíthetetlen mivoltával, plusz lehetne nagyobb az izgalmi faktor (a sztoriban és a korszakban benne van), ne feledjük, hogy ez egy kicsi szerelemprojekt a kontinentális Európa korlátozottabb anyagi keretéből, ahhoz képest pedig lehetett volna sokkal nagyobb blama. Láttunk is égést már…
Ez így csak az arra fogékonyaknak fájhat, de tény, hogy az átlagnéző se ezt fogja először újrázni, ha dramatizált autósporta vágyna. Olaszosabb, lezserebb mentalitással készült, mint modern klasszikussá ért társai, ezért ahogy előélete se nagyon volt, utóélete se nagyon lesz. Csak fix hivatkozási pont, amikor később valami átütő mozit is kapunk a szakágról… mert most hirtelen jobb alkotást se tudnék mondani, szóval valahol mégiscsak ez lett a jelenleg legyőzendő csúcspont, avagy a legjobb ralis film. Az már kellemetlen lenne, ha hosszútávon ez maradna, vagy azért mert egyáltalán nem lenne bátorság készíteni, vagy mert a későbbiek alulmúlnák ezt. A Michel Vaillant vonatkozó történetszála Le Mans előtt elég raliközpontú, igazság szerint talán jobb is valamivel, de az egy 21 éves képregény adaptáció, ahova minden túlzás és akciódússág elfért. A ralizás engem a nehéz követhetősége és a test-test elleni harcok hiánya miatt nem fogott meg sose – ahogy hollywoodot se, teljesen természetes módon.
A lényeg, hogy van ezt még hová faragni, nehéz, de nem lehetetlen és még a B csoport is bőven szolgáltathat alapot, vagy akár Colin McRae ultralátványos vezetési stílusa is a könnyebben átültethető kategóriába esne, de újra felmerül a kérdés, hogy akkor már miért ne az eredeti klipeket, dokukat nézzük? Esetleg alant ezt a 19 perces fantasztikus narratívával előadott műsorrészletet Jeremy Clarksonnal, amit egész biztosan megnézett a stáb is a forgatás előtt (aki tervezi a filmet, csak utána lesse meg). A Verseny a győzelemért záró kiírása utólag ugyan egy mentegetőző szöveg hatását kelti, de legalább nyíltan bevallották, hogy Brühlnek miért nem kellett felkeresnie Gumpertet és így könnyebben túllendülhetünk pár részleten, bár nem ártott volna az intróban ismertetni ezt. Az persze esélyes, hogy legközelebb a Hajszát vesszük elő a győzelemért és nem a Versenyt…
){kind=link}