
Van bármi majom ezzel?
Van majom. Sok majom van ezzel a filmmel. Egy teljes birodalomnyi majom lett beígérve, és meg is kaptuk. A gond az, hogy akárcsak az ember fejében a csitíthatatlan csimpánzként cikázó gondolatok, úgy A majmok bolygója: A birodalom sem tart igazán sehova. Ilyen egy színpompás, unalmas káosz a mozivásznon.

A majmok bolygója történet Pierre Bulle tollából már több, mint hat évtizede velünk van. Mikor a Híd a Kwai folyón regénnyel – majd később a filmes adaptációjával – elhíresült francia író 1963-ban megjelent ezzel a különleges sci-fivel, akkor egy máig tartó inspirációs hatást szabadított útjára. Megfilmesíthetetlennek tartotta, a ‘68-as klasszikus adaptáció mégis filmtörténeti módon sikerült. A műfaj máig megkerülhetetlen darabja, amit négy folytatás közvetlenül követett a ‘70-es években. Az állati szintre visszasüllyedt emberhordákon uralkodó beszédképes, civilizált főemlősök története több generáción át tartó kultuszt alakított ki.
Az Andy Serkis játszotta főszereplő Caesar, a többi öntudatra ébredő társát vezető első intelligens majom karaktere tulajdonképpen a szintén Serkis által megformált Gollam technológiai köpönyegéből bújt ki. Lenyűgöző volt már akkor figyelni, hogy mennyire élethű mozgást, szőrzet lobogást, mimikát, valódi érzelmeket, azaz egy teljesen azonosulható, hihető, élő-lélegző világot alkottak a CGI, a MoCap és a praktikus effektek kombinálásával, ami aztán kiválóan szolgálta egyre magasabb technológiai szinten a Caesar személye körül forgó trilógia cselekményét.
A produkciós dizájnra nem lehet panasz. Lenyűgözve figyelhetjük a megtépázott felhőkarcolók, jármű karosszéria tetemek, és rozsdás acélgerendák torzó között, hogy mennyire kevés maradt a feltehetőleg több évszázada leigázott kultúránkból. Amit a Netflix gyártású Love, Death & Robots animációs antológia sorozatának Három Robotos részeiben frappánsan visznek tovább az alkotók, azt A majmok bolygója: A birodalom kihagyott ziccerként önti nyakon egy sablonos, kusza, érdektelen drámai történettel.
Ez a sablon tenger még semmi, jön itt még reménykeltő, de semmibe vesző Vonnegut könyv utalás, teljesen felesleges karakterként szerencsétlenkedő “húzónév” William H. Macy, egy szimpatikus bölcs majom karakter, aki Gandalfként feláldozza magát, hogy aztán gyorsan a feledésbe merüljön, egyáltalán szerepelt, ja és természetesen egy folytatást sejtető lezárás, ahol hirtelen a romokban heverő emberi technológia varázsütésre tökéletesen működik. Külön cikkben lehetne elemezni a következetlenségeket. Ami nem azért baj, mert van, ugyanis egy jól megírt akció kalandfilm közben tesz a szórakozni vágyó mozinéző az ilyesmire. A 14 év alatti korosztály is így lesz ezzel, kár, hogy Amerikában 13-as korhatártól, itthon 16-os karikával vetítik, ez szinte nullázza a potenciális közönség számát.
A film amúgy az első harmad alapján az Avatar kistesója is lehetett volna, de a Pocahontas nagyon bonyolult egységes történetmesélési szintjét sem tudta megütni. Itt a bizonyíték, amiért Cameront, Spielberget annyira sokra tartjuk, hogy a akció-kaland műfajban is nagyot alkotni művészet. A két évtizede háttérben nagy produkciók küllemén dolgozó Wes Ball az Útvesztő trilógiát is középszerűen vezényelte, de ezzel most tényleg megmutatta, hogy nem a rendezés az erőssége. Produkciós designban jeles, de ha az ember bóbiskolás nélkül végig tudta nézni ezt az újrázást, akkor csak Woody Allenhez hasonlóan fog válaszolni, mint amikor a Háború és békéről faggatták őt: Láttam A majmok bolygója: A birodalmat. Majmokról szólt. Ez a majom az egésszel.


