Novokain (Novocaine), rendezők: Dan Berk és Robert Olsen; szereplők: Jack Quaid, Amber Midthunder, Ray Nicholson, Jacob Batalon, Matt Walsh, Betty Gabriel, Conrad Kemp; romantikus akcióvígjáték, 110 perc, 2025 (18)
A szerelem (nem) fáj
Már tavaly is mutattak erős életjeleket a közepes büdzsével készített filmek, de idén eddig rég nem látott erőre kapott az óriás blockbusterek és a kis indie címek közötti „halott sáv”, amit a covid előtt még milliárdokat halmozó franchise-ok, majd maga a vírus és a streamingek szipolyoztak ki a mozikból, de most, az ipar néminemű válságánál mégis jól jönnek. A Novokain szintén jól jött, s lett kellemes meglepetés úgy, hogy a stílusának egy részét messze nem is először látjuk az elmúlt hónapokban.
Nem panaszkodhattunk tavaly, ha nyitott szemmel jártuk a mozikat eredeti ötletek után kutatva, a díjszezon előtt ez volt a bevételi szempontból az élmezőny (a Képzeletbeli barátok mögött, ami vaskosabb kerettel bírt): A méhész, Polgárháború, Longlegs, Challengers, A csapda, Vészjelzés, Vigyél a Holdra… majd jött az annyira nem Oscarra gyártott Anora + A szer kombó. A kritika tárgya miatt beemelnék még pár hasonló akcióstílusú 2024-es címet: A Majomember, Kinyírni a világot, Kivérző szerelem (ez csak részben). Sőt, nálunk az Imádlak utálni szintén tavalyi volt, de kint már az előző ünnepek is segítették menetelését.
Idén sem fest rosszul már most se az összkép, s bár a Farkasember új inkarnációja az eredetiségből kiesik, a jelenség tükrözésére alkalmas – az idei első Stephen King adaptációt viszont kivenném, azoknak mindig akadt helyük a horrortársaival együtt. De ott volt a Társ (ha már Jack Quiad), a két Soderbergh darab (Jelenlét, Fekete táska), a kritika címadója (a zárójeles nem nélkül), Statham és Ayer újabb lövése (A melós), vagy a múlt heti premierek (Gyilkos randi, Az amatőr). Aztán még a héten indul az új Coogler (Bűnösök) és Luc Besson (June & John), s bár Ben Affleck visszatérése könyvelőként nyilván folytatás, 8.5 év után nem sorozatgyártás, no meg mindkét rész bőven ezen a közepes kaliberben mozog.
Azt könnyen meg tudjuk határozni, mi nagy költségvetésű és mi nem az. Viszont sokkal fondorlatosabb, hogy mi még/már közép büdzsés és mi a vegytiszta alacsony független, hisz sokszor az érzésünk mást mutat, mint amit a megadott számok láttatnak. „Mi, ezt kihozták annyiból?” – tehettük fel párszor a kérdést egy egyáltalán nem lowbudget-nek érződő mozi után, vagy netán pár nagynak tűnő, mégsem túl nagy (tehát közepes?) produkció láttán. Néha joggal mélázhattunk el azon is, hogy ez most egy nagy stúdió apró nevezője, vagy sem. Persze a másik oldalon meg mindig ott volt a „hogy a viharba került ez ennyibe?” – sokk is.
A díjszezonban, melynek tipikus, minden évben felbukkanó mezőnyét most direkt nem vettem a fentiekbe (hisz ők sose spórolhatták meg a mozit), sokszor hangzott el az üzenet, hogy a stúdiók adjanak inkább X számú kisebb filmre pénzt, mintsem ugyanabból készítsenek egyet, ami majd potenciálisan bebukik. Sean Baker, mint az egyik élharcosa a filozófiának, most feltehetően örül, ugyanis ez a folyamat látszólag kezd teret nyerni, s mint a címlistából is kivehető, elég széles skálán mozogva történik a dolog műfajok terén. Ezúttal most nem homage-okkal és felélesztésekkel, hanem kvázi így idézzük meg a ’80-as/’90-es éveket (meg a 2000-resek elejét), amikor az aranykorukat élték az efféle alkotások, amik aztán a franchise-ok áldozataivá válva szép lassan kikoptak, illetve átterelődtek.
A streamingfilm kifejezés talán nem véletlenül lett így megfogalmazva, azok nagyja ugyanis pont ezt a középosztályt fedik le és nem a régi VHS/DVD piacra szánt B-C-D-ZS kategóriás max piszkos élvezetnek emlékezetes, de 85%-ban fölösen elvert dollárokat. Illetve sokszor inkább választják a sorozatformátumot olyankor is, ami működhetne simán filmként, hisz már korábban is megtette (Jack Ryan, Jack Reacher), vagy csak azért lett minisorozat, mert úgy biztosabbra adja ki a matek. Ezzel a nézői hozzáállás persze szült még egy gondot, hisz ha az utóbbi években be…visszatévedtek az ilyesmi cuccok a vásznakra, akkor a nagyátlag nem értette a dolgot, jöhetett az „ez minek kerül moziba?”, „áh, megvárom streamen”, „phú, ez mozifilmnek gyenge volt, simán mehetett volna streamre”, „nem is volt látványos, nem igényelte a vásznat” vélekedések.
Ezek kicsengései főképp pejoratívak, s bár időnként tényleg megállják a helyüket, egyszerűen szüksége van kritizált tárgyaikra az egész iparnak. Hisz nem véletlenül most tértek vissza, pont akkor, amikor a nagy stúdiók kb. mindenre ráfizettek, mert épp egy vírus, épp egy sztrájk, épp egy válság, épp egy színészkiesés, épp egyik bukás a másik után, épp a streaming száműzetés, vagy épp a szuperhősök tetszhalottsága, amiből ha a következő két Bosszúállók se rántja ki őket, akkor már tényleg semmi.
Arra is felhívták a figyelmet többen, hogy a stúdióknak muszáj kockáztatniuk, mert ha minden franchise-uk meghal és besül, s nem készítenek elő újakat, mert az olyan ötleteket inkább dobták a birtokolt brandjeik miatt, akkor egy ponton nem maradnak bejáratott címeik. Az ezen érvvel jövő szakmabeliek rendre egy óriási lutrit szoktak felhozni a múltból példaképp, melyet manapság csak úgy ismerünk: Star Wars. S oké, a nézők nyilvánvalóan hamarabb beülnek az ismertre, a tutira, tavaly a Twisters érdekes példát szült, hisz érdemben az is eredeti alkotás volt, s nem derült ki Helen Hunt karakterének családfája 30 év távlatából. A „minek kerül moziba?” tábornak pedig a Novokain is csattanós választ adhat: egyrészt, hogy legyen mit nézni később – ugyanis ha a középköltségvetés beüt és sokszorosát hozza vissza, abból telhet egy megafranchise következő részére is, hiába bukott az előző ordasat – másrészt pedig azért a közösségi élményért, amit mi is átélhettünk a premier előtti vetítésen.
A Novokain nem az a fajta film, ami különösebb ismertetést igényelne, a trailer tökéletesen átadja, miről és hogyan akar szólni. Egyetlen komolyabb spoiler azért elfért benne, no nem egy Shyamalan-féle történet végi újraértelmező plot twistként, hanem jóval korábban, de nem is baj, mert az infó által csak még szórakoztatóbbá válik az alapszitu és főhősünk útja, ráadásul hamar megválaszol egy logikai hibának tűnő elemet. Egyébként a sztori alapját egy valódi betegség ihlette, melynek szép kövér latin nevével most inkább nem támadom le a nagyérdeműt, a lényeg, hogy nem teljesen a valóságtól elrugaszkodott a kiindulópont.
Nyilvánvaló, hogy a dolog, avagy a fájdalomérzés hiányából fakadó nehézségek humorra átültetése valahol sértő lehet az ebben szenvedőknek, s noha eleinte, a felvezetésben még gondosan ügyelnek az ezzel való együttélés viszontagságaira, amint beindul az akció, hirtelen nagyot vált a szellemiség és néhol kedvesen, viccesen, meg érezhetően direkt túltoltan, de végső soron csak elbagatellizálja helyzet komolyságát. Addig a mindennapok megélését külső szemmel hihetően ábrázolja. Ezen muszáj túllendülni, mert enélkül nem fog működik a mozi amúgy remek humora és trancsírpartija, ami teljes joggal érdemli meg a 18-as karikát nyerseségével, még ha sokszor látszik a műhatás, az is a direkt túlzás része, no meg akik kevésbé bírják a teljes fotorealisztikusságot, nekik hátha befogadhatóbb így.
Természetesen adta magát a trailerben elsütött szuperhős párhuzam, pláne, hogy mindhárom színész, akikkel promózták a kalandot, abból a környezetből érkezvén futottak be (Jack Quiad – A fiúk, Amber Midthunder – Légió, Jacob Batalon – Tom Holland Pókemberei). Ám egyáltalán nem kell attól tartani, hogy ez újabb szuperhős adag lenne, mert nagyjából annyit foglalkoznak benne, mint amennyivel reklámozzák – jó, a Hugh Jackman megidézés zseni, de ez sokkal inkább egy nagyon is sebezhető Sebezhetetlen, csak épp egy kapuzárási pánikos hallgatag Bruce Willis helyett egy visszahúzódó pipogya, mégis nagydumással a fókuszban.
Az akciókoreográfia végig jól követhető, nem a rosszul agyonvágott kategóriából való, ami kifejezetten fontos pozitívuma egy ilyen jellegű alkotásnak. Távol esik attól a fajta laza piszkos élvezettől, mint amilyen Matthew Vaughnt jellemezte 10 éve (már? öregszünk…) a Kingsman kimért stílusosságában (főképp a templomban), ez inkább a Kick-Ass féle szikár vonal kevésbé badassen. Itt ajánlom visszanézni a felhozott példákat a cikk kezdésénél, amely hármashoz még nyugodtan hozzácsaphatjuk a maradék pár idevágó jelenetét (Vészjelzés, A méhész, A szer (kicsit)), meg persze a Társt – de arról psszt, ha még valaki előtte áll.
Az őrült bunyók mellett a másik reklámfogás a romkom jelleg volt, mely a maga teljesen sablonos sodrásában tökéletesen működik. Most már tudjuk, hová lett a Valentin napra időzített másik romantikus akcióvígjáték összes kémiája, ami Ke Huy Quan és Ariana DeBose közös aurájából a lány pár cukin sejtelmes nézésen kívül teljesen hiányzott. A szerelmük tényleg fájt (nekünk nézőknek), annak hiteltelensége ráült az amúgy szórakoztató modern Jackie Chan utóhatásra és jópofán kevert szálakra. Most nincs annyi kevert szál, tényleg csak arról szól a 110 perc, hogy a főhős megy megmenteni a bankrablásban túszul ejtett nagy Őjét, de Jack Quaid és Amber Midthunder között csak úgy izzik a levegő, fullos a természetesség, és bármennyire is bárgyú, néhol lassú és sokat látott szerelmükbe esésük, egyszerűen annyira édes, hogy nem lehet rá haragudni, a Préda főhősébe meg mi is könnyedén belezúghatunk. (Hogy ez fordítva is igaz-e női szemszögből Jackkel, arról ne engem kérdezzetek… 🙂 )
Quaid amúgy önmagában is abszolút lubickol, de hát évek óta jól tudjuk, hogy az ilyesféle figura mennyire illik hozzá (meg az, amit a Társban hozott), sok a hasonlóság Novokain – hisz ez a „szuperhős beceneve” – és Hughie között, akár karakterjegyeket, akár motivációt nézve. Azért finoman van annyira árnyalva, hogy ne teljesen ugyanazt nézzük, ez messze van a Steven Seagal-féle életúttól, ez inkább a Ryan Reynolds vonal, akiről szintén vágjuk azt a 2-3 típust, hogy miben érzi magát otthonosan, azokat viszont többféleképp játssza el kisujjból. A film humora főleg Quaidhez kötődik (bár a leghangosabb röhögést egy nem hozzá köthető Daft Punk geg váltotta ki a teremben), de szerencsére viszi a hátán a mozit.
A romantikus felvezetőben még nem pörög annyira a poéntornádó, de aztán a bankrablás utáni első verekedéssel rákapcsol a fordulatszám, onnantól pedig viszonylag sok be is talál. A képi része főképp kimerül a kreatívan kihasznált harcok és akciók sorában, amik abszolút szórakoztatás orientáltan hánynak fittyet az emberi test tűrőképességére (megnéznék a Screen Junkies-tól egy új Honest Actiont), s noha itt lesz néhol már-már debil, de mindenképp tiszteletlennek tűnő az eredeti betegséggel, az, hogy egyáltalán ilyen eszünkbe jut, talán a túl PC-sedett világunk része. Igen, nem illik, pláne manapság ebből viccet csinálni, de hát hányszor halljuk azt, hogy mennyire bátortalan lett a szakma. Nos, ilyen, amikor megtalálják az arany középutat, hisz ez a régi korhoz képest továbbra se merész és polgárpukkasztó.
A vígjátéki faktor másik fontos tartóoszlopa a dialógok, amiket nem egyedül Quaid visz a hátán. A párbeszédek, egysorosok és egyéb verbális beszólások, netán utalások egyrészről Jacob Batalonnal, másfelől a rablást, majd a címszereplő ámokfutását nyomozó zsarupárossal egészülnek ki, élükön a komikus karakterszínész Matt Walsh sokszor jelenetlopó fickójával. Ő is tipikusan az az arcra megvan, de fingod sincs a nevéről hapsi, akikről ha nekrológot kell firkantani a Face-re, általában a „Hollywood kis-nagyóriása” jelzővel illetjük. Érdemes átnézni, mikben játszott. Pár poént azért Midthunder is kap, főleg az elején és a végén (túszként ugye stagnál a rablók búvóhelyén), s azért a vagány csajszis imidzse se most marad abba, ezt már a film eleji kocsmázásnál leszűrhetjük, ami szinte Good Will Huntingot idéző módon (a telószám elkérése) menő a helyi nagyarc ellenében.
Ha egy sztárgyerek nem lenne elég, akkor Dennis Quaid fia után ki kell még térni Jack Nicholsonéra, Ray Nicholson játssza ugyanis a rablóbanda fejét, de sajnos róla ennél több szóra se érdemes. Mondjuk a kocsmázó nagyarc mimikája talán még jobban megidézi a fiatal Jackét, mitöbb eleinte rá hittem a rokoni szálat (Rayt nem ismertem korábbról). A főgonosz semmilyensége a Novokain talán legnagyobb gyengéje, s bár nem lesz zavaró, hisz a fókusz alig van rajta. Arra mindenképp emlékeztet, hogy amit nézünk, az minden erénye ellenére nem lesz egy instant klasszikus, egy csak szuperlatívuszok által szerethető valami, hanem csak egy szimpla agykikapcs, ami eredetinek mondható ötletét aztán tipikus sablonokkal tudja csak továbbadni. De ez egy percig sem baj (nincs túlnyújtva), csupán ne a következő ultramenő kultfilmet várjuk olyan fasza zenehasználattal, mint pl. a „Free Bird” a Kingsmanben.
Itt-ott talán többet kihozhattak volna a high concept részéből a forgatókönyvnek, de hogy őszinte legyek, ebben sokkal több nem volt. A történetet lezárják, de abszolút jó alapokkal hagyjuk ott szereplőinket egy esetleges folytatásra. A Sokkal több, mint testőrnek vagy a Cranknek se álltak rosszul a 2. részek anno és egy olyan etap, ahol Amber már nem túszként töltené a játékidő nagyját, hanem aktívan a címszereplő oldalán, az olyan természetességgel nézetné magát, amilyen jó a kémia köztük. A halál itt úgyis relatív.
Szóval drukkoljunk a középkategória ezen friss tagjának (is), mert az elején kifejtettek miatt nagy szüksége van a filmvilágnak az ehhez fogható alkotások sikerére. Nem árt a változatosság sem, aztán ki tudja, lehet néhány év múlva, már ebből érkezik úgy a következő felvonás, ahogy idén Affleck könyvelője és Paul Odenkirk senkije is visszatér, holott egyikről se gondoltuk volna anno, hogy még látjuk őket. Sőt, utóbbi eleve csak egy John Wick rip-offként kezdte… és oh igen, Wick meg aztán a tökéletes kortárs példa, milyen az, ha ebből a környezetből beüt valami és hirtelen egy mindig várt nagy franchise-zá növi ki magát. Pont, mint anno az a kockázatos sivatagi forgatás Tunéziában, ami az ipar új reménye is lett…
