Supergirl, rendezte: Craig Gillespie; szereplők: Milly Alcock, Eve Ridley, Matthias Schoenaerts, Jason Momoa, David Corenswet, David Krumholtz, Emily Beecham; szuperhősfilmmé váló űrwestern, 110 perc, 2026 (12)
Sehol se otthon
42 évvel a méltán elfeledett előző mozis címszereplése után Supergirl karaktere először kapott hozzá méltó költségvetést, hogy abból a Star Wars és a James Gunn humorától mentes – ám annak zenei hangulatát megtartó – Galaxis őrzői keveréke, némi Mad Max bevonattal kerekedjen ki. A jól hangzó egyveleg persze hozza magával minden előnyét és hátulütőjét, hogy aztán az utolsó percekre hirtelen szuperhősfilmnek is eszébe jusson funkcionálnia az alkotásnak – annak is minden erényével és hátrányával.
A tavalyi Superman végi cameóban részeg Karaként bemutatkozó Milly Alcock már az 5., aki élőszereplős adaptációban bújhat Clark unokatesójának gúnyájába. Az említett 1984-es eset azért volt úttörő, mert az 1. női főszereplős hivatalos szuperhős mozifilm lett (a bootleg ’66-os Batwoman és a ’70-es évekbeli Wonder Woman sorozat bizonyos piacokon moziba kerülő pilotja miatt a megfogalmazás), s a Christopher Reeve-féle Superman 3. részében tervezték felvezetni, amit végül ugyan kukáztak, de a projekt független büdzsével és Jimmy Olsen szerepeltetésével csak megvalósult.
Helen Slater végül a nagy bukás után nem térhetett vissza a szerepbe, sőt, hiába a legendás animációs univerzumban lévő inkarnáció felé mutatott szeretet, egészen 2007-ig nem próbálkoztak utána élőszereplős változattal. Akkor a Smallville dobta a 7. szezonjába évados átívelő főszálnak Supergirlt, miután addigra az alapkoncepcióját hossza miatt már rég kinövő sorozatnak szép lassan át kellett költöznie Metropolis-ba és alapgárdájának kiesései után kényszerből használnia időben még nem odaillő arcokat. Míg Slaterről a ’80-as évek aranyos naiv bája sugárzott, addig Laura Vandervoort verziója is tipikus lett saját évtizedében: a szexi szöszi bombázó fedetlen köldökkel.
Bár 2011-ig fel-feltünedezett, túl emlékezetes nem volt az összképet tekintve, nem úgy a 2015-ben debütáló Melissa Benoist féle címszerep, mely hamar beépült az Arrowverse-be, s akár univerzumának többi tagja, 2021-ig való 126 epizódos futása során kapott hideget-meleget, esetében inkább előbbit, dacára pár tényleg jópofa, vagy szívhez szólóan mosolyogató elemének. Slater itt Kara földi nevelőanyját játszotta (mind a 6 évadban folytatva a DC berkeken belül már a ’78-as Superman óta meglévő múlt előtt tisztelgős recastokat, ahol Lois Lane szüleiként tűntek föl korábbi Lois és Clark színészek), míg a marsiak anyanyelve a magyar volt. 
A TV-s áradatot a Zack Snyder indította mozis vonulattal összekötő össznépi crossoverben a két párhuzamos Flash találkoztak, előrevetítve az Ezra Miller botrányai miatt nehezen összeálló Villám mozi tematikáját, a kisképernyőn már bőven a covid előtt is szépen élő multiverzumosdit. 2023-ban arra már úgy ülhettünk be, hogy nemsoká James Gunn átveszi és (soft-)rebootolja a kupit, azonban az alternatív szovjet fogoly Superman sztorit Henry Cavill visszaráncigálása helyett végül a rövid, sötéthajú badass latina Supergirl képében kaphattuk meg, Sasha Calle pedig helyt is állt a variáns megformálásában. Bár Miller botrányai előtt még nagyobb jövőt jósolhattunk neki (4 év és egy világjárvány telt el a konkrét TV-s tease és a premier között), egyértelmű volt, hogy hosszútávon majd egy klasszikusabb ábrázolással számolnak a Warnernél – immár Gunn-nal a fedélzeten.
Kijelenthető tehát, hogy eddig vagy nem volt sok pénz rá, vagy kényszeres időkapszula szintjén maradt, vagy ódivatú formátumba került, vagy eleve alternatív változatot alkottak Supergirl kapcsán az épp illetékes koponyák, azonban most, hogy minden a legideálisabbnak tűnik, ezúttal meg nem a klasszikus sablon Kara kalandjaira ülhetünk be. Ezzel az égvilágon semmi baj, mert úgy tényleg csak egy olcsó Superman koppintásnak tűnne (mint anno, hisz az is volt a ’84-es), az összes velejáró problémával, amit a kriptoni hős történetei évtizedek óta magukkal hordanak. Nem, ez egy modernebb Supergirl, ami alatt most nem a woke mindenféle leágazását kell azonnal érteni, hanem hogy szimplán egy olyan egyéniségű karaktert követhetünk nyomon, aki önjogon is megállja a helyét, mert kellően különbözik Clarktól. Persze ez a vonal már a füzetekben rég felütötte a fejét, nem hiába egy konkrét kötet adta a mozi legfőbb inspirációját és nyilván rá lehet fogni a régmúlt termésére, hogy „de hát különbözött akkor is a szupermanustól”… messze nem ekkora léptékben.
Ez az iszákos, bulikázós Kara hű antrét adott nekünk tavaly nyáron abból, mire számítsunk tőle. A DC/Marvel mozik sora egy 11 hónapos szünet után veszik fel ismét a fonalat, ez a vírus óta nem tapasztalt lyuk pedig egy kifejezetten hasznos sárga napos friss levegőt szolgáltat Karának. Pláne ha hozzávesszük, hogy a filmnek valójában csak a fináléra jut eszébe szuperhősös műfaja, az utolsó 15-20 percet leszámítva egy bárki számára fogyasztható, laza űrwestern bolygóról bolygóra való kalandozással, igen színes és változatos élőlény felhozatallal, ahol egy magát hősnek aligha tartó, mégis fontos becsületkódexekkel rendelkező főszereplő mellé csapódik egy fiatal gyerek, akinek útját muszáj lesz egyengetnie, hogy a jó felé terelje, a jóra nevelje az árva kölyköt. És nem, ezúttal nem Mando és Grogu egy random napját írtam körül, a Ruthye plüssök sem fogynának úgy.
A keret tehát meglehetősen ismerős, egyáltalán nem is oly régről a messzi-messzi galaxisból, s ha már galaxis, ezt a klasszikus Star Wars feelinget na hol hoztuk föl állandó jelleggel a képregényóriások piros sarkából? Na…? Ki is terelgeti most a kék sarkot? Bizony, James Gunn Marvel trilógiája is folyton megkapta a Star Wars összevetést, pedig a Galaxis őrzőinek egyik bevetése sem volt vegytisztán űropera, sőt! Mégis a díszletek, jelmezek és sminkek meg az egész millyő átjárja Űrlordék misszióinak emlékét, egyetlen fontos adalék nélkül. Tény, hogy mikor debil hibbantságait tolja, akkor Gunn humora egyáltalán nem való mindenkinek. Ez a Marvelnél alapjáraton korlátozott volt, s inkább a színészek közötti csapatdinamikára fókuszált, ám a Supergirl poénvilága egyáltalán nem a hardcore DC-s Gunnt képviseli, így tehát, aki ódzkodott Krypto újsághugyálásától, vagy eleve a négylábú túltolásától, netán félt, hogy a produceri és írói felügyelet után teljességgel egy Gunn termék sül ki a végeredményből, annak jó hír, hogy nem. Craig Gillespie korábbi erős női központú alkotásai, az Én, Tonya és az Emma Stone féle Szörnyella előzmény messze több egyediséget viselhettek magukon (De Frász meg talán Kryptót is viselné, ha esélye nyílna rá), de egy pompás stílusérzékkel elmesélt drámai sportkrimi és egy, a Disney teljes jóváhagyása mellett punkosított késő ’70-es évekbeli „Az ördög Pongót visel” alternatíva után nem csoda.
Gillespie egyvalamiben azonban teljesen ugyanazon a hullámhosszon lehet Gunn-nal, amit az említett két alkotás is prominensen képviselt: ez a zenei érzék, a válogatott dalok, melyek közül több (bunyó alatti) úgy érzem, hamar népszerűbbé válik majd, mint amilyen most, de persze akad igazi mindenki által azonosítható sláger is. Ha nem egyből címre, mert nem tősgyökeres zenerajongó valaki (van itt az ’50-es évektől napjainkig a felhozatalban), de amolyan „ezt hallottam már valahol!” érzéssel egész biztos. Muszáj még kitérjek a hangulati összképet szintén csak erősítő tagadhatatlan Mad Max hatásra, ügyeletes rosszarcaink bandája egyszerre képviseli a klasszikus Mel Gibson érát és a két modern nevezőt a franchise-ból. Ám míg a Star Wars-ra vagy az Őrzőkre nem mondanám rá rögtön, hogy azokat nézném, addig itt, a cím tudatának hiányában, simán elbizonytalanodtam volna pár képkockán, hogy George Miller mégis mikor hozott tető alá még egy sztorit őrült Maxim környezetéből.
Nem tudom, mikor írtam ilyen kevés színésznevet utoljára élőszereplős mozinál a fenti névsorba, ráadásul úgy, hogy párat csak inkább tiszteletből, mintsem a cselekmény jelenében betöltött szerepük miatt, de ez jól ábrázolja, mennyire botegyszerű, csupasz történttel állunk szemben. Karának még nem kénye-kedve letelepedni a Földön, így olyan, nem sárga napú bolygókra jár bulizni – most épp szülinapja ürügyén, de viselkedése inkább olyan jó magyaros mentalitású: valamire mindig inni kell! – és lerészegedni, ahol nincs ereje, amit eleve csak végszükség esetén szeret használni.
Egyik kocsmai mulatozása során betér a bárba egy kiskamasz lány, akinek eredetsztoriját (a címszereplővel ellentétben) a film intrója után ismertetik velünk. A híres fegyverkészítő kovács sarja segítséget kér, hisz családját a szeme láttára mészárolta le otthonában az ügyeletes főgenya, akin bosszút állna, cserébe odaadná társának a híres műhely utolsó megmaradt kardját. Kara szüleitől tanult kódexének eleget téve az est elfajulásának helyrebillentésében még segít, aztán azon kapja magát, hogy nem tudja levakarni Ruthye-t, végül pedig csak úgy alakul a dolog, hogy neki is lesz személyes elszámolnivalója a szülőgyilkossal, így együtt elkezdik felderíteni bolygóról-bolygóra őt, s egyszer csak keresztezik útjaik egymást a Jason Momoa alakította Lobóval.
A film játékideje eltalált, nincs túlnyújtva fölösen, még Kara múltját is csak egy elmesélős flashback ismerteti az egyszeri nézővel, aki biztos nincs annyira tisztában ezzel, mint a Krypton felrobbanásával és a Kent farmmal, a pókcsípéssel és Ben bácsival, vagy épp egy sikátori lövöldözésben megárvult gazdag kisgyerekkel. Milly Alcock abszolút lubickol ebben a folyton másnaposan tompa és cinikus supergirlségben, ugyanakkor a tinilány Eve Ridley fontosságához képest nem nyújt semmi extrát, igaz, sülhetett volna el sokkal rosszabban is a casting.
Az európai és függetlenfilmes szférából jól ismert Putyin fizimiskájú Matthias Schoenaerts viszont annyira elvész a tucatgonosz bőrében, hogy ha nincs meg az infó, hogy az ő, lehet fel se ismeri az ember (ez alapvetően a sminkes és a jelmezes stábtagok érdeme is), s noha van jelenléte, meg tényleg zsigerből utálható, pont annyira emlékezetes, mint mondjuk a Galaxis őrzőinek első ellenlábasa. David Corenswet ebben az apró, több részletben elszórt bővített cameóban újfent méltóan karizmatikus Superman (42 éve Reeve-vel szintén akartak felvenni jelenetet, nem jött össze), míg Kara szüleit két ismerős(ebb) karakterszínészre bízták. Ha nem ismernétek fel őket instant, akkor csodálkozzatok rá magatok az apára, hogy amúgy minden karácsonykor előkerül valamelyik TV adón. Végül ott van még Momoa.
Jason cimboránk a lehető legtökéletesebb tag a figurára, de itt maga a karakter eleve ilyen – zseni volt már gyerekbarát rajzfilm epizódszerepekben és felnőtteknek szóló flashanimációs minisorozatban egyaránt, nem beszélve korábbi élőszereplős megjelenéséről, mely a szebb reményű Krypton 2. évadának fénypontját jelentette. Az, hogy Momoának ennyire testhez állt, semmi meglepő azok számára, akik tudták, kit játszik. Nekem Aquamanként meglepőbb volt, hogy működött főszerepben, ám akik Lobo előismeret nélkül érkeznek, nekik valóban olyan Halálos iramban 10-es Momoa parádéra válhat a dolog a semmiből, csak itt spin-offért üvöltve kevesebbet látjuk. A smink nála is tökély, de az egész moziból árad a gondosság, a marketing alapján nem jött át, hogy itt ennyi és ilyen ötletesen (fél)eredeti fizikai díszlet, kellék és leginkább értelmes élőlény maszk lesz.
Ezeket a lehető legjobban használták ki, s valahol ez (is) az oka, hogy a Supergirl első másfélóráját csak hellyel-közzel lehet a szuperhős zsánerbe dobni, szinte változatlan szkripttel és ugyanilyen dizájnokkal lehetne ez egy bármilyen szerethető B filmes VHS klasszikus, vagy egy eddig eltitkolt szelete a Star Wars-nak a ’80-as évek végéről. Még a hősi főmotívuma a zenének is olyan, hogy csupán 2x van diadalittasan használva, máskor alig – ha egyáltalán – hallani. Klasszikus nem lesz, pedig magában a tételben benne van az emblematikusság potenciális receptje.
Ám hiába a sok szerethető erénye a filmnek, a korrekt iparos munka definíciója is lehetne. Elég megosztó vélemények keringenek a skála két oldalán a moziról, mindkettő véglet túlzás, az alsó pláne akkor, ha összemérjük a bevezetésként ismertetett korábbi Supergirlökkel (ezért alapvetően pozitív irányba billen el, hisz hozzájuk is kell nézni), de tény, hogy egyik aspektusában sem extrán kiemelkedő, hisz minden elemét láttuk már valahol jobban. Cinikus-alkoholista szuperhősnő? Oké, moziban újdonság, de Krysten Ritter Jessica Jones-a köröket ver az itt, amúgy teljesen jól ábrázoltakra, és ha már a régi Karákkal összemérem a mostanit, muszáj más kolleginákkal is. A lények tényleg magas minőségűek, de egy egész eredeti „űrtávolságibuszhajó” felhozatalán kívül nincs érdemi funkciójuk, csak úgy vannak. Ez a tömegközlekedési jelenet messze a legkreatívabb akciót rejti magán, mikor egy csoport teleportáló űrkalóz rájuk támad – kár, hogy a film ilyen korai szakaszán elérünk a csúcshoz.
A kocsmai bunyók ugyanis vagy jók, de rövidek (ha egyáltalán látszanak), a két CGI orientált nagyobb összecsapás meg már túlságosan elüt a film összes többi visszafogott részétől, annak ellenére, hogy maga a számítógépes animáció csak a legvégén egy lassításos montázsféleség közepette bukdácsol. Önmagában az a pillanat is menő, de ezzel jön be az a pátoszos hősiesség, ami csak az utolsó percekre köszön ránk, hogy emlékezzünk: egy szuperhősmozit nézünk. A gonosz szál végig magán hordozza a képregényfilmek gyakori rákfenéjét, s hiába imitálja jól a Mad Max univerzum rosszfiúit a kisugárzásuk, annyira mégsem mer őrült lenni, hogy hosszútávon emlékezzünk rájuk. Mondom ezt annak ellenére, hogy teljesen valósnak látom, hogy ez lesz a jövő évi Oscaron a menetrend szerinti blockbuster jelölt a sminkek között – ha a 2016-os Öngyilkos osztag nyerhetett ott, ennek is minimum helye van…
A sztori egyszerűsége üdítő DC/Marvel fronton, hisz elég csak egyetlen (s azt se kötelező) korábbi alkotás legvégét látni hozzá. Érdekes, mennyit változott Kara külleme a tavalyi cameo óta, picit olyan, mint a „béta” Buford Tannen a Vissza a jövőbe 2-ben látható fotón, mikor még nem volt meg Thomas F. Wilson végleges vadnyugati kinézete. Mivel a mozi egyáltalán nem (igazán) saját skatulyazsánerében mozog másfél órán keresztül, ezért más műfajokhoz fogjuk mérni menet közben, ám vígjátéknak nem elég vicces a visszafogott humorával, buddy movie-nak nem eléggé kiemelten ellentétes a két főszereplő (a kémia megvan pedig), űroperának nem elég nagyléptékű, sci-finek meg nem elég (ál)tudományos. Ezek közül minden tekintetben jobb nála bármelyik Galaxis őrzői.
Ahogy tehát Kara, aki próbál mindenki, számára szimpatikusnak a szuper haverja lenni, de amúgy sehol se érzi igazán otthon magát, csak Krypto mellett (az egyértelmű John Wick párhuzamot nem bántom, az eredetflashback kiüti az elcsépeltséget), úgy maga a film is igazi hit or miss válogatáskazi, ami mintha nem találná saját helyét. A korrekt iparos munka nálam általában a 7,5-öt jelenti automatikusan, s úgy is hagytam el a termet, ám ahogy a fentieket megfogalmaztam, már a lentit érzem reálisabbnak. A Supergirl abszolút meg fogja találni a maga közönségét, ezért születhetnek akár 8+-os kritikák róla, de a hangosabb negatív közeg számottevő részénél úgy érzem, hiányzik a viszonyítási alap. S persze lehet egy általános skálán értékelni a filmeket, de sokszor fölösleges, pláne ha teljesen más szándékkal készül két adott mű. Ízlések és pofonok ugye, előbbire azt mondják, kár rajta vitázni.
Az idei Supergirl minden kihagyott ziccere és kihasználatlan potenciálja ellenére is messze a legösszeszedettebb, legegységesebb és legkevésbé vitaalapot szolgáltató élőszereplős adaptációja Karának, girlpoweres habitusa ellenére pedig jobban jártunk így, mintha a klasszikusabb, valóban Superman közelibb képet láttuk volna. Férfi rendezője révén, aki korábban többször – emlékezetesebben – bizonyította, hogy ért a karakán női karakterekhez, a film sem igazán vádolható a trendiségre törekvő feminista bélyeggel.
Igaz, hogy minden elemét láttuk már valahol jobban (a legritkábbnak mondhatót is), de szándéka volt egyáltalán jobbnak lenni? A sztori annyira teljesen önálló és kerek, hogy tiszta lezárást kap, nincs stáblista utáni poén vagy teaser. Minőségében 0 az ingadozás, a végére behozott hősködés a szuperrucival se vészes, ami arra enged következtetni, hogy az alkotói koncepció végig az volt, amit kaptunk. Aztán, hogy ez kinek hogy jön be, más kérdés, s nyilván nem tette magasra a lécet a ’84-es változat, de ajánlom figyelmébe azoknak, akik teljes csalódottsággal távoznának az ideiről. Esetünkben nem feltétlenül a Supergirl az igazán rossz, hanem ez a csak kétféle végletben gondolkozó világ, ahol ha valami nem tökély, akkor már egyből szar.
%20–%20kritika){kind=link}