Stephen Hawking műve nyomán készült A film rövid története, amiben a Hetedik Sor Közepe szupercsapata megkísérli azt, ami másoknak hosszú könyvciklusokban sikerült: Írásba foglalni a film, talán nem is olyan rövid történetét. Az legelső mozivetítéstől kiindulva, érintve, többek közt az iráni új-hullám és a tajvani mozi érdekfeszítő világát, eljutva napjaink mainstream filmgyártásáig. Mindezt alig száz oldalba foglalni persze kész filmteoretikai harakiri, így figyelmeztetünk mindenkit, írásunk a lényegre törő, inkább csak rövid betekintés, mintsem tényleges mozitörténeti értékezés, ámde reméljük, kiváló alapanyaga lesz a későbbi elmélyülésnek.
Az 1., 2., 3., 4., 5. és a 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. rész itt >>>
Japán film aranykora
A Japán Film Aranykorának filmtörténeti előzménye, a rövid életű Japán Noir, ami alapvető szemléletváltást jelentett a II. háború lezárultával összeomló, neomilitarista államhatalom művészi behatároltságával szemben. A gyenge minőségű propagandát alkotói igényesség, a nacionalista pátoszt életszerű konfliktusok váltották fel.
Mindez a Japán Noirban öltött alakot, ami számos aspektusában homológ a korábban a Klasszikus Hollywood kapcsán megismert Noirral. Igaz az amerikai megfelelőjéhez képest a Japán Noir ha lehet, egy még sötétebb, erőszakosabb irányzat, amiben, hasonlatosan az Olasz Neorealizmushoz, meghatározó szerepet játszik a szegénység és a denacionalizált társadalom minden kiábrándultsága. Az irányzat legismertebb filmjének az Akira Kurosawa rendezésében készült, A Részeg Angyal (1949) számít, ami a háború utáni Japán kietlen látleletét tárja a nézője elé.
( Az Élni ,Kurosawa talán leghatásosabb filmje)
Kurosawa később a Japán Film Aranykorának kultikus rendezőjévé vált, akinek nevéhez olyan klasszikusok fűződnek, mint A hét szamuráj (1954), vagy a Rejtett erőd (1958). Első látásra ezeket a filmeket könnyű lenne szórakoztató, ámde kevéssé intellektuális szamuráj-mozinak stigmatizálni, pedig Kurosawa jóval több ennél.
Filmjeiben erős strukturalista törekvés valósul meg, a rendezőt az érdekli, hogy mi idézi elő bennünk a legalapvetőbb lélektani folyamatokat. Pszichoanalitikus érdeklődései a Véres trónban (1957), és A Vihar kapujában (1950) című filmjében magasztosulnak, ami azt vizsgálja, hogy néha milyen eltérő módon éljük meg ugyanazt a valóságot.
Kurosawa munkássága pedig számos kortárs alkotóra gyakorolt formatív hatást, a Japán Mozi Aranykora elválaszthatatlanul összefonódott az olyan pszichológiai témákat érintő szamurájfilmekkel, mint a Szansó a tiszttartó (1954), vagy Masaki Kobayashi Harakirije (1962).
A korszak másik megkerülhetetlen rendezője mégis az Yasujiro Ozu lett, akinek művészetében a 20. század japán emberének kulturális lelkülete jelenti a fókuszpontot. Ozu visszatérő témái a felgyorsult világ és a család intézményének fokozatos marginalizációja, illetve azok a szociális nehézségek, amikkel a japán társadalomnak kell szembenéznie, mikor a II. világháborút követően megkísérel hatékony módon becsatlakozni a nyugati világ gazdasági és kulturális fősodrába.
Ozu életművének kiemelkedő darabjai a Sodrodó emberek (1959) és a Tokiói történet (1953), ahol egy Tokióba érkező idős házaspár szembesül azzal, hogy talán nem is annyira fontosak gyermekeik életében, mint ahogyan azt korábban hitték. Még erősen ajánlott filmjei: Megszülettem, de…, Késő tavasz, Búzaősz, Korai tavasz, A napéjegyenlőség virága, Jó reggelt, Késő ősz, A szaké íze…
( A Tokiói történet, film a háború után lezajló kulturális szemléletváltásról)
Egy elég tartalmas doku Ozuról, amiben sok világhírű rendező mesél művészetének hatásáról:
A legfontosabbak….
Részeg angyal (1948)
Ikiru (1952)
Tokiói történet (1953)
Hét szamuráj (1954)
Harakiri (1962)
Kapcsolódik:
