Space Jam: Új kezdet (Space Jam: A New Legacy), rendező: Malcolm D. Lee; szereplők: LeBron James, Don Cheadle, Cedric Joe, Sonequa Martin-Green, Tapsi Hapsi meg csomó cameo; élőszereplős/animációs hibrid, családi sportmese, 116 perc, 2021 (6)
Hosszabbítás a rájátszásban
Ha sorolni kéne a ’90-es éveket definiáló dolgokat, Tapsi Hapsi és Micheal Jordan kosarazása nyilván ott lenne. A 2010-es évek a ’80-asok dolgait akarta visszahozni és bár ez még nem csengett le, már ’90-esek nosztalgiája is elkezdődött. A Space Jam a Rocky IV státuszában van és nehéz elvonatkoztatni korszaktól, de ha objektíven nézzük, nem a filmművészet csúcsa. Így pedig nincs is nagyon lemaradva hozzá képest az Új kezdet, ahol inkább csak az a kérdés, kiknek is készült pontosan?
A ’90-es évek szülötteként még szép, hogy nekem is kiskorom meghatározó része volt Bill Murray üvöltése a meccsre érkezés pillanatában. A Roger Nyúl a pácban idején a Warner összedolgozott a Disneyvel és ki gondolta volna, hogy a közös Tapsi-Mickey és Dodó-Donald jelenetek után 4 évvel egy Superbowl reklámban látjuk viszont újra a hosszúfülűt élőszereplővel keveredni. A Nike, a Bolondos Dallamok és Michael Jordan az NBA-vel közösen olyan PR értéket képviselt, hogy utóéletét tekintve egyértelműen az azévi NFL döntő csúcsát jelentették. A reklámot követte a folytatás, majd maga a film, ami kiegészítve betétdalaival minden idők egyik, ha nem a legnagyobb piszkos élvezetévé vált gyakorlatilag azonnal. Az elmúlt negyed évszázadban pedig lényegében örök klasszikussá.
Amikor úgy 5 éve először felmerült egy új film (akkor még az Oscar-díjas Kobe Bryanttel), elég hirtelen és ördögtől való elképzelés volt. És tulajdonképpen az is maradt. Csakhogy közben Deadpool, a Stranger Things, a Rontó Ralph és a Shaun, a bárány folytatás, házon belül pedig két Lego film meg leginkább a Ready Player One kinyitott egy olyan kaput, amire aztán felhúzták az új Space Jamet is: a popkultúra erős használatát. Rengeteg rosszul elsült újjáélesztés volt az elmúlt években, idén még félhetünk is a Mátrixtól, de pont a Warnerhez kötődik messze a legjobb ilyen is. Azért jó, hogy kaptunk egy modern Mad Max-et, nem?
A biztató felvezetés után viszont a palánkról le kell essünk a földre. A Shrek óta kb. örök téma a direkt popkult utalások használata gyerekfilmekben, hisz azt a kicsik ugye nem igen érthetik. A Space Jam esetén ez anno nem volt annyira problémás, csak az NBA sztárok kapcsán, de az új részben annyira fontos szerepet játszik a többi Warner cím feltűnése, hogy ez sokaknak túlzó lehet. Ezen a ponton befogadónak kell lenni ez iránt a dramaturgiailag is fontos elem iránt, különben végünk. De ennyi nem elég a teljes boldogsághoz: annak ellenére, hogy a főmeccsen kívül klasszikus 2D-s formájukban jelennek meg szereplőink (ezt a Tom és Jerryben is értékeltem), maga a film csöppet se a régmúltat juttatja eszünkbe, mert süt róla, hogy amúgy a mai generációt célozza. És itt van a legnagyobb bibi.
Azt a mai generációt, akiknek a Space Jam, de lehet már a flúgos firkák se mondanak sokat. A kamaszoknál kisebbek meg ugyan belefuthattak bizonyos itt is látható dolgokba (vagy legalábbis verzióikba), de az Adam West féle Batman keverése a ’92-es Batman sorozattal indult DCAU világágának Metropolis-ába… az aligha lesz meg nekik. Vagy az, hogy az ellenfél csapat csupa valódi kosarasból áll, de a virtuális térben mindenki szupererőt kap igazi beceneve alapján. Az ilyen kizökkentő dolgok mellett az se segítség, hogy 87 perc helyett itt közel 2 órát kapunk ebből. Viszont a nosztalgiázni vágyóknak, a kosárrajongóknak és a meta popkult humort annyira nem csípő filmszeretőknek se jó kapaszkodó, hogy egy ízig-vérig mai nemzedékre kimért alkotást kell nézniük. A jelszó: befogadás és elfogadás.
Ellenben aki él-hal a popkult lufiért, azok számára garantáltan bejön majd a film. Nosztalgiából is egész jó, az itt-ott negyedik falas kikacsintások az ismerős szitura, a 25 évre, a csodavízre és persze Michael Jordanre egészen zseniálisak (és ezekből még a stáblista elején elkezdődő képek utolsó darabjáig is jut) és fontos az is, hogy nem köpi szembe az alapfilmet. Ez nem megerőszakolása annak. És leginkább azért, mert ha tényleg le tudjuk venni magunkról a ’90-es évek szemüvegét, akkor mélyen legbelül pontosan tudjuk: most egy relatíve nem jó film kapott egy, a maga korához képest hasonló színvonalú folytatást. Mert bizony a kettő között úgy istenigazából tényleg csak az évszám a különbség, semmi több.
Jó, Michael Jordan nyilván nagyobb név volt egy internetet még alig látó évtizedben (bár az eredeti weboldal máig elérhető 1996-ból), a hibrid technikában is megvolt még az újdonság varázsa, és a CGI se uralt le mindent. Pont ezek miatt válhatott klasszikussá. Az új pont ezek miatt nem fog, de amit a mai korban kihozhatott magából, azt maradéktalanul ki is hozta. Nem kellett eleve sokat várni tőle, annál mindenképp többet adott (persze csak ha hozzám hasonlóan megszeretjük a metaságát), de amitől eleve nem várunk semmit, abból max pozitív csalódás lehet. És persze gondoljunk azokra a hasonszőrű próbálkozásokra, amik ennél sokkal semmilyenebbként merültek feledésbe. Ja persze, bocsánat, nem tudunk nagyon rájuk gondolni, mert már el is felejtettük őket és csak a tudat van meg, hogy voltak olyanok is. Tény, egyfajta lelkesedés híján vagyunk, de az csak a régit emelte jobban ki, itt nem vészes.
Don Cheadle se válik a film erényévé, a sztori ilyen szempontból bugyutább az elődnél, bár gonoszként való ripacskodása alatt így is többet színészkedett, mint amennyiért az Emmy-jelölését kapta most. LeBron James egy fokkal talán jobb színész, mint Michael Jordan, de pár dolog azért árnyalja: ő már egy olyan időszakban forgatott, ahol bevett szokás a hibridezés (Jordan anno sokszor nem igazán tudta hova nézzen, mit csináljon), másrészt meg egy egész hosszú időben csak firka ő is, szóval az tehermentesítette játékát. A mellékszereplők között viszont nincs Bill Murray és Wayne Knight kaliber, szóval hiába jobb James főszereplőként, Cheadle miatt ez így döntetlen marad. Én féltem az „új” szinkronstábtól, mivel nekem összeforrtak ezek a figurák a Bor Zoltán – Balázs Péter fémjelezte időszakkal, de igazából csak Dodót nem tudtam megszokni nélküle. Persze az nem a szinkron hibája, hogy a 2012 óta lévő bagázs jött össze itt is, csak nálunk ezzel egy picit sérül a nosztalgia.
A 2D-s animáció kreatív, hű a franchise-hoz és mindig öröm újra látni a fent már említett klasszikus DCAU dizájnokat, de mikor CGI-re váltunk, az kissé meh, ugyanakkor a történetből nem lóg ki, voltaképp indokolt és sehol nem olyan kínos, mint a Nyúl Péter 2-ben itt-ott. A dalok között a trailerhez hasonlóan a filmben is felbukkan egy remix a régi soundtrackből, de az attól független számok ezúttal nem maradnak fejünkben majd 2046-ban is. Technikailag más jelentős dolog nincs, de muszáj kiemelnem, hogy egyik poénja abszolút csúcspont, kis tudás kell hozzá (nem popkult) és a geg saját műfajában simán az egyik legjobb valaha. Na, ha más nem, ez a jelenet még hosszú évekig velünk maradhat!
A Space Jam: Új kezdet megítélése tehát nagyban függ előzetes hozzáállásunktól és popkult használatának elfogadásán, de mivel nem sértően bántó az amúgy se túl izmos, de közkedvelt elődjéhez, egyszeri nézésnek teljesen jó. Tényleg az a baja, hogy nem mert 100%-osan nosztalgiát játszani a mai korra való jellemzői mellett, amik meg pont roncsolják annyira, hogy ne legyen az a szerethetően önfeledt piszkos élvezet, mint amivel a címe összeforrt.
