Mint a villám (Days of Thunder), rendezte: Tony Scott, forgatókönyv: Robert Towne, történet: Robert Towne, Tom Cruise, producer: Don Simpson, Jerry Bruckheimer, szereplők: Tom Cruise, Robert Duvall, Randy Quaid, Nicole Kidman, Cary Elwes, operatőr: Ward Russell, vágó: Billy Weber, Chris Lebenzon, zene: Hans Zimmer, gyártó: Don Simpson/Jerry Bruckheimer Films, amerikai akció/dráma/sportfilm, 108 perc, 1990 (PG-13), Paramount Pictures
35 éve, 1990. június 27-én mutatták be minden idők egyik legjobb autóversenyzős filmjét, aminek elkészítése közel sem volt sétagalopp, ettől függetlenül Tony Scott profi rendezése miatt mégis kultstátusznak örvend. Videóklipes és reklámos tapasztalata egy bájosan ostoba hangulatmozivá varázsolta a Mint a villámot, ami tulajdonképpen le sem tagadhatja, hogy ugyanaz, mint a Top Gun, csak kocsikkal.
A képernyőre lassan bekúszik a Paramount Pictures ikonikus logója, majd a gyártóstúdió kötelező feltüntetése után (Don Simpson/Jerry Bruckheimer Films, mi más) rögtön a vakító, narancssárga égbolt és a monumentális, aréna-szerű, egyelőre üresen kongó versenypálya fogad. Egy gyors vágás és a lelátót máris hangyabolyként sürgő-forgó emberek lakják be, a létesítmény külterületén pedig lakókocsik tetejére felkapaszkodott redneckek szemlélik a startvonalnál feszülten várakozó, motorjaikat fel-felbőgető négykerekű gépszörnyeket, miközben a tikkasztó nyári szellő bele-belekap a placcot jelentőségteljesen körülölelő, póznákon csüngő csillagos-sávos és konföderációs zászlókba.
Ami az ókori Rómában volt a fogathajtás és az amfiteátrumokban állig felfegyverzett harcosok vérre menő küzdelme, az ma a több száz lóerős, acélból kovácsolt, fullasztó füstöt pöfögő, sebesen repesztő, a legkülönfélébb színekben pompázó, a szponzorok matricáival feldíszített zabolátlan bestiák ütközete, amelyen a modern kor gladiátorai a kormány mögött ülve hajtják ki a lelket is a masinákból a cél felé haladva, egymásnak ütközve, kipörögve vagy épp felborulva, tropára törve a járgányt.
Egyszerre megszállott őrültek és hús-vér istenek ők, a sebesség istenei, akik emberfeletti vakmerőségtől vezérelve nagy ívben tesznek az életveszélyre és bármiféle kockázatra, csak egy valami a fontos: elsőként a finisbe érni, történjen bármi – de ha közben esetleg meghalnak, az se baj, legalább úgy gurulnak át a túlvilágra, hogy azt csinálták, amire születtek. Mindent egy lapra tesznek fel a győzelemért – no meg persze a közönség szórakoztatásáért. Az eszközök változtak, de a lényeg ugyanaz: kenyeret és cirkuszt a népnek, vagy ez esetben jéghideg sört, ropogósra sült grillhúst és 200 km/órával repesztő, roncsolódó, jófajta amcsi vasakat.
Amint zöldre vált a lámpa, a kocsik rögtön felszántják a tűzforró aszfaltot, ezzel együtt Hans Zimmer is rázendít a fülbemászó gitártémára, és emberek százainak éljenző hangja tölti be az arénát. Öt perce se megy a mozi, de te máris ott érzed magad köztük: mély levegőket véve szívod magadba a benzingőzt a piros-fehér-kék bűvöletében. Hazaszeretet, rockzene, Coca-Cola, Goodyear, Budweiser. Még az igazi Amerika sem ennyire amerikai, mint ahogyan azt az azóta megboldogult Tony Scott ábrázolja, tisztában is vagy a trükkel, de mégis működik a varázs: szöget üt a fejedben a vágy, hogy bárcsak te is amerikai lennél. És hát mikor máskor lehetett volna ilyet csinálni, ha nem a tovatűnt ‘90-es években? Illetve pontosítanék egy kicsit: a most 35 esztendős Mint a villám egyrészt, ha nem lenne a Hajsza a győzelemért, akkor minden idők legjobb autóversenyzős filmje lenne, másrészt ez az egyik olyan ‘80-as évekbeli film, ami már a ‘90-es években készült.
Elég csak megnézni Tom Cruise bámulatos, mai szemmel már vállalhatatlan hajkoronáját, a giccses szerelmi montázsokat, a túlvezérelt akciójeleneteket és magát az alapsztorit, de emellett a komplett gyártás is a boldog nyolcvanasok szellemében zajlott. Ismerjük Hollywoodot, az iparág legalább annyira híres vagy inkább hírhedt a túlkapásairól, a szex-drog-rocknroll, mint hitvallás tökélyre fejlesztéséről, mint arról, hogy az égvilágon bármelyik szakmáról képesek egész estés filmet fabrikálni, a vadászpilótáktól és az autóversenyzőktől kezdve a szakácsokon és kidobóembereken át a kukásokig és a vécésnéniig bezárólag. A Mint villám pedig ékes példája az amcsi filmgyártás legdekadensebb formájának, amikor a fejlesztés nem a kreativitás, hanem az egó és a hatalom vezérelvén működik.
No meg a szemétdomb tetején kukorékoló producerek hedonista életmódján – ironikus módon nekik pont az lett volna az elsődleges feladatuk, hogy kordában tartsák a forgatást. Lelövöm a poént nem sikerült. A Mint a villám, legyen bármennyire is meglepő, fontos film. Tevékenyen hozzájárult az anti-auteur korszak végéhez, ami jó 10 esztendővel korábban vette kezdetét A mennyország kapuja történelmi buktája után. Ugyebár anno A szarvasvadásznak köszönhető friss Oscar-díjas Michael Cimino teljes kreatív kontrollt kapott az ambiciózus, több mint két és fél órásra nyújtott western-eposza fölött – gyakorlatilag azt tehetett, amit csak akart. Meg is lett az eredménye: a film akkorát bukott, mint az ólajtó, Cimino addig nagyszerűen alakuló karrierje egy szempillantás alatt véget ért (rendezett még, de már sosem kapta vissza az egykor kiváltságos ázsióját). Ahogy az Új-Hollywood érájára is pont került, az United Artists pedig csődbe ment, csak a James Bond-franchise miatt menekültek meg, mivel az MGM felvásárolta őket.
A tejhatalmú rendezők kora véget ért, a nagy stúdiók rövidebbre húzták a pórázt, a vezetést a producerekre bízták. Azaz elzárták a szaftos húst a tigrisek elől és oroszlánokat engedtek a helyükre. Ez egészen odáig vezetett, hogy 1990-re már küszöbön állt egy újabb tisztítótűz. A Mint a villám forgatása az év elején kezdődött Charlotte-ban és Daytona Beach-en, azonban a munkálatokat rengeteg halasztás kísérte, mert Simpson, Bruckheimer, Scott és a forgatókönyvíró Robert Towne folyamatosan vitatkoztak a felvételek elkészítéséről, de sokszor még egy-egy kamerabeállítással kapcsolatban is (utóbbinak köszönhetően például kettő, már felépített pajta ment a levesbe, mert egyik díszlet sem nyerte el a tetszését).
A film eredeti, 35 millió dolláros költségvetése végül majdnem a duplájára duzzadt, a forgatást a tervezett dátumhoz képest három hónappal később fejezték be. A stábtagok sokszor tétlenül üldögéltek, de összességében nem jártak rosszul: annyi túlórapénzt gyűjtöttek össze, hogy a munkálatok vége után négy teljes hónapra szabadságra mehettek. Egy ízben a forgatási ütemtervet egyetlen nap alatt háromszor módosították, mire a Paramountot képviselő produkciós menedzser szembesítette a producerpárost az aggasztó helyzettel – ők csak lazán annyit feleltek, ez már teljesen lényegtelen. Simpson és Bruckheimer addigra már hatalmas nevet szereztek a szakmában, a prominens stúdiók szerettek velük együtt dolgozni, mert kordában tartották a művészi agymenésre hajlamos és ezzel nem egyszer komoly kockázati tényezőt jelentő direktorokat. De, hogy lássuk, miből lesz a cserebogár, ez idő tájt már ők is rendesen megnyomták az életet.
Bruckheimert sem kellett félteni, bár a legenda úgy tartja, hogy a párosból Simpson volt a tehetségesebb és az elhivatottabb, cserébe kétszer nagyobb partiállatként viselkedett kollégájánál. A film büdzséjéből 400 ezer dollárt költött arra, hogy a Daytona Beach-i hotelszobájának egyik üres üzlethelyiségét privát edzőteremmé alakítsa, egy szekrénnyi Donna Karan ruhát tartott a gardróbjában, amelyeket azoknak a nőknek ajándékozott, akiket az asszisztensei személyesen választottak ki a közeli strandokon, majd vittek fel hozzá. Ezenkívül egy komplett diszkót is kibérelt, ahol privát bulikat rendezett a barátainak. A hab a tortán, hogy Simpson a fejébe vette, hogy színészként is ki kell vennie a részét a dolgokból, szóval a kedvéért útközben beleírtak a szkriptbe plusz egy karaktert – meg egy teljesen indokolatlan jelenetet, amelyben beleütköznek a kocsija hátsó lökhárítójába, mire a motor minden ok nélkül a levegőbe repül, ezzel kiejtve őt a versenyből. Igen, azt hiszem finoman fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a duó rendesen megrészegült a Flashdance, a Beverly Hills-i zsaru és a Top Gun sikerétől.
Persze manapság már teljesen természetes, hovatovább, egyenesen kötelező “kellék”, hogy egy film hosszú-hosszú évekig a fejlesztési pokol bugyraiban pácolódik, és több újragondoláson, átfazonírozáson, premier-tologatáson megy keresztül, mire végre mozikba küldik – de akkoriban még máshogy mentek a dolgok. Bár az is igaz, hogy noha anno is szétdrogozták az agyukat Hollywoodban, legalább tudták mit csinálnak és sokkal jobban képben voltak, de, hogy az aktuális teljesítményükhöz milyen anyagot tolnak, az rejtély. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva a Mint a villámon szinte meg sem látszanak a gyártás körüli gondok: minden egyes képkockájából árad a nagybetűs HANGULAT, ha az internetnek hála, nem tudnánk, hogy mi ment a színfalak mögött, fel sem merülne ilyesmi. A gyors kocsik, a narancssárga égbolt, a hatalmas versenypályák, az értő rendezés és a videóklipes megoldások alanyi jogon hozzák magukkal a nagyszerűséget. Persze a nagyszerűség kulcsa ez esetben nem a frappáns, fordulatokkal teli sztori, se nem a briliáns színészi játék, vagy a komplex karakterépítés, Scott és Towne még csak véletlenül sem vesztegeti az idejét ilyen mellékes dolgokra.
A Mint a villám igazi ereje az ostobasággal vegyülő bájos egyszerűségében rejlik. Tom Cruise gyorsan vezet, miközben az égvilágon semmit sem tud az autókról. Michael Rooker eleinte genya, de aztán megenyhül, és kiderül róla, hogy egész jó fej. Robert Duvall a kor Liam Neesonjaként a főhőst tanítgatja. Cary Elwes kizárólag azért szerepel a filmben, hogy Cruise figurájának és a nézőnek legyen kit utálnia. Nicole Kidman pedig (aki talán az egyetlen következetesen és értelmesen gondolkodó karakter) egy dögös agysebész. Ennyi és nem több.
Nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hogy ne legyen megemlítve, hogy ezzel a filmmel a Simpson/Bruckheimer/Scott/Cruise kvartett tulajdonképpen újrázta a Top Gunt, csak vadászgépek helyett versenyautókkal – nincs az az esküdtszék, akit be lehetne etetni azzal, hogy nem így volt. Ugyanaz a koncepció, ugyanaz a narratíva, ugyanazok a karakterek – mégis, a repülős móka óta eltelt négy év azért érezteti magát a produktumon.
Cruise ismét egy szemtelen, feltörekvő és elszánt főszereplőt hoz, szóval egy az egyben azt a figurát, ami nemrégiben sztárrá tette, ugyanakkor az Esőember és a Született július 4-én tanúbizonyságot adott arról, hogy azért színésznek sem csapnivaló. Utóbbiért Oscar-díjra jelölték (sajnos nem kapta meg, ezért a Mint a villám főszerepéért csak “rongyos” 9 millió dollárt vághatott zsebre, plusz részesedett a bevételekből is), szóval a többi nagyágyú mellett immáron ő is helyet kapott az asztalnál, és amíg Simpson a film díszleteit privát, külön bejáratú háremmé alakította, addig Cruise a forgatókönyvbe beleirkálva a saját sikerének példázatává tette a Mint a villámot. Ennek fényében különösen érdekes, hogy mindezek ellenére mennyire feszeng az ifjú, bajnoki címre áhítozó NASCAR-pilóta bőrében. Fél lábbal hátralépett egyet a Top Gunos időkbe, de fejben már sokkal előrébb járt.
Amúgy a fent leírtaknak már a töredéke is bőven elég lett volna a combos anyagi bukáshoz, de mit ad isten, szerencsére ott volt egy Tony Scott, aki bár sosem vert köröket bátyja, Ridley munkásságára és voltaképp világéletében “csak” egy megbízható iparosként tartották számon. A legtöbb rendező összetenné mindkét kezét, ha legalább fele ekkora iparos lenne, mint amilyen ő volt. Videóklipes és reklámos tapasztalata hihetetlen előnyt jelentett a nagyköltségvetésű gigamoziknál, védjegyei ezer közül is felismerhetőek, a Mint a villám pedig, még ha távolról sem a karrierjének a csúcsa, a kaotikus körülményeket figyelembe véve példásan mentette meg a mundér becsületét. Nagyon kellett ehhez az ő stílusa. Nemhogy simán kihozta a koncepcióból a maximumot, de a kellemes tempó, a profin levezényelt akciók és a versenyek dinamikája mind-mind az ő rendezői zsenijének köszönhető. Az kétségbevonhatatlan, hogy nélküle kevesebb lenne ez a film. És ha hozzávesszük még azt, hogy a Simpson/Bruckheimer duó kereszttüzében valószínűleg a legkisebb javaslatára is “kuss a neved” lett volna a válasz, főleg kijár neki a csillagos ötös.
Mindenesetre bármennyire is meglepő, a Mint a villám végül nem bukott meg. 60 millió dolláros költségvetéssel összesen 158 milliót termelt globálisan, ami szép pénz volt, viszont nem érte el a producerek korábbi filmjeinek a sikerét, továbbá a stúdió elvárásait is alulmúlta. A különböző felek persze egymásra mutogattak, ennek eredményeként Simpson és Bruckheimer 5 évre szóló 300 milliós szerződését felbontották, ők pedig el is váltak a Paramounttól. Ugyanakkor ezzel nem ért véget a karrierjük, sőt, ez után kezdődött csak el igazán.
A Mint a villám kudarca egyértelmű jel volt, hogy A mennyország kapujával általánosan bevezetett szoros pórázon egy kicsit lazítani kell, tehát 10 esztendő után fordult a kocka, és ahogy egész Hollywood, úgy a Simpson/Bruckheimer duó is szabadabb kezet adott a filmjeiket dirigáló rendezőknek. Így többek közt Tony Scottnak, aki később megcsinálta nekik Az utolsó esélyt és A közellenséget, amelyek már sokkal jobban magukon viselték a direktor eleganciáját, valamint egyedi vonásait, és lássanak csodát, mindkettő komoly anyagi, illetve kritikai sikert aratott. Utóbbit mondjuk Don Simpson már nem érte meg, az élvhajhász életvitele 1996-ban elvitte – ha ma élne, valószínűleg már megkapta volna az öreg Harvey Weinsteinnel szomszédos börtöncellát. No, de visszatérve a Mint a villámra: a korabeli kritikák nemigen dicsérték, és Duvall hiába jobb színész Tom Skerrittnél, Kidman pedig Kelly McGillisnél, végeredményben nem ér a Top Gun nyomába.
Az egy sokkal összeszedettebb, tudatosabb, grandiózusabb film, jobb párbeszédekkel és jobb zenékkel – csont nélkül lenyomja, ám attól függetlenül, hogy a Top Gun hatására mindenki vadászpilóta akart lenni, a Mint a villám után viszont senki sem jelentkezett NASCAR-versenyzőnek, az “autós verzió” is kultstátusznak örvend. Voltaképp már azzal a jelenettel kiérdemelte a helyet a halhatatlanok között, amikor Robert Duvall karaktere az általa felépített kocsi motorháztetejét finoman simogatva, szép szavakkal önt lelket a járgányba, hogy vigyázzon a sofőrjére és hogy a legjobb legyen a pályán. Aki ettől nem érzékenyül el, az hazudik – vagy legalábbis a biztonság kedvéért keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét. Nem kertelek: a Mint a villám a ‘90-es évekbeli amerikai filmgyártás egyik csúcsa. És naná, hogy a bemutatása után több mint 30 esztendővel már egy lehetséges 2. részről tárgyalnak. Nincs itt szükség formaságokra: épp eljött az ideje újra aszfaltra küldeni azokat a verdákat!
