Tron: Ares, rendező: Joachim Rønning; szereplők: Jared Leto, Greta Lee, Evan Peters, Jodie Turner-Smith, Gillian Anderson, Jeff Bridges, Arturo Castro, Hasan Minhaj, Cameron Monaghan; akció sci-fi, 119 perc, 2025 (12)
Mesterkélt Intellektus
A Disney berkein belül nem megszokott, hogy egy bejáratott címnek 43 évbe teljen, hogy trilógiává váljon, de a Tron csak most ért ide. Először a brand történetében nem egy óriási technikai előrelépés szülte az aktuális felvonást, hanem a napjainkra való reflektálás, amibe aztán úgy, ahogy – a hosszú előkészítések miatt – „bele is nőttek” a hétköznapok: az MI már itt van, de jó ez nekünk? Nos, a választ ne Ares-től várjuk.
Nem lehet azt mondani a Tronra, hogy ez fialná az aranytojásokat a Disney bankszámláin, ami egyrészt előny, mert csak akkor foglalkoznak vele, ha tényleg úgy érzik, indokolt, másrészt hátrány, mert hiába az ígéretes potenciálok itt-ott, ha végül az anyagi félelmek miatt nem vágnak bele időben, akkora kihagyásokat hagyva a történetfolyamban, ami már dekonstruktív. 1982-ben egy igazi technikai mérföldkőnek szánták az első filmet, melyet ’81 és ’83 közt több játéktermi gép és korai konzoljáték még jobban megtámogatott. Egy kerek egész volt. Érződött: csak akkor lesz értelme visszatérni hozzá, ha a technikai fejlődés ott tart.
Ez a ’90-es években mind a játékiparban, mind Hollywoodban adott lett volna, a Disney mégsem lovagolta meg az aktuális hullámokat és a legnagyobb történés két, rajongók által programozott, nyílt forráskódú, fénymotoros játék megjelenése lett. A Tron körüli hype-ot ’83-ban a híres videojátékos összeomlás is visszavetette, ami szintén adaptálható alapot szolgáltathatott volna, megspékelve a Y2K-vel, de semmi. 20 évnyi tetszhalott állapotból végül 2003-ban egy FPS-sel, a Tron 2.0-ával tért vissza a széria, s mivel ez a Disney égisze alatt érkezett, hivatalos folytatásnak volt tekinthető a sosemvolt 2. film hiányában: Alan Bradley, azaz Tron programozójának fia volt a főszereplő, Bruce Boxleitner és Cindy Morgan pedig visszatértek karaktereiket szinkronizálni. A játékot az internet elterjedése idején követte egy kisebb kultusz (és 2006-8 között képregény), így aztán a Disney pár untortodox címhez is hozzájárult promóciós és felmérő jelleggel, hogy vevő-e az új generáció a Tronra.
Ekkoriban sokat pletykáltak arról, hogy a Pixar fogja elkészíteni, akár élő-animációs hibrid formájában (John Lasseter a fénymotoros jelenet miatt lett animátor anno), 2005 végére pedig összeállt a koncepció. Az addig csak videojáték trailereket/átvezetőket dirigáló Joseph Kosinski két évvel később került a fedélzetre, s noha eredetileg joggal merült föl benne, hogy a Mátrix után mégis van-e létjogosultság erre, végül szerelemprojektjévé vált első nagyjátékfilmje és 28 év kihagyással a franchise teljes gőzzel tért vissza. A 2009-es San Diego Comic Conra vittek ki új játékgépeket és tisztázták: az Örökség figyelmen kívül hagyja a 2.0-át és képregényeit, ellenben a Tron: Evolution című akció-kaland TPS lesz a hivatalos átkötő híd. A Disney tényleg beleadott mindent: felvezetésképp érkezett két Marvel füzet, karácsonyra időzítette a premiert, 2011 elején jött egy 9 részből álló vírusvideós kampány és a Blu-Ray-re egy 10,5 perces rövid (az egész így 24p), amik mind-mind vagy folytatták az Örökséget, vagy kibővítették a sztori időugrásait. Boxleitner és Garrett Hedlund mellé visszahozták Dan Short (RAM), továbbá Bridges és David Warner (a régi főgonosz) hangját, sőt még jobban megágyaztak Cillian Murphy nyúlfarknyi cameójának továbbfejtésére.
De mindhiába: az Örökség főképp csak utólag, nem a moziban vált közönségkedvenccé, sokan hitték anno azt, hogy szimplán az eredeti remake-je és noha tényleg igen hasonló dramaturgiával rendelkezik, ahogy a dizájnok újragondolása is inkább egy erős remaster, e hangokat pont ugyanezen érvek mentén teljesen felülírta a Star Wars Disney rajtja. Az Örökség talán túlságosan elkésett, az Avatar után 1 évvel már nem tudta eredeti célját megismételni, nem lett akkora mérföldkő, mint ’82-es énje, s hiába a szintén pazar IMAX 3D, egyszerűen túlságosan az árnyékban maradt és zenéjén kívül hamar a feledésbe merült a közbeszédben. Emlékszem, akadt olyan laikus, akinek csak a Daft Punk Grammyjénél esett le, hogy a francia duó kultikus albumához amúgy tartozik egy film is a klipen kívül…
A Disney adott még egy életet a franchise-nak, hisz az érződött, hogy mélyebb tartalom az Örökségbe sokkal több szorult, mint a ténylegesen techdemóként értelmezhető eredetibe, amire erőlködés nélkül, jövőbe mutatóan lehetne építeni (és ezt mind a film, mind a rövid végén, valamint a Murphy karakterét használó vírusvideóval megtették), de óvatosan akarták kezelni az ismét rút kiskacsára visszasorolódott IP-jukat. A magyar szinkront nem kapó Tron: Uprising az Evolution mintájára a két film közt a Rácson játszódott, a Daft Punk csendestársa szállította a zenét, az Örökség írói showrunnerkedtek, és jó kis stábot rántottak össze (a főhős Elijah Wood, visszatért Olivia Wilde és Boxleitner, de Bridges nem), ám a rajzfilmsorozatot 1 évad után 2013 elején kaszálták. Ekkor lett először hangos az a közösség, akik miatt mára már alulértékelt kultfilmnek tekinthető az Örökség, a Disney viszont akkor zárta le a folytatás fejlesztését, amikor ránézett a szintén jobb sorsra érdemes Holnapolisz bevételeire.
Meglovagolva egy épp felkapott műfajt, a Disney ’16-ban még kiadott egy játékot, de a franchise érdemben ’15 májusában (bár inkább már ’13 februárjától) ismét tetszhalottá vált. Azóta messze a legnépszerűbb „Tron cucc” a Deadline játékmód lett a GTA Online-ban. Ugyanakkor egy, az Örökséget nem direktben, de az annak végén felvetett gondolatot folytató film ötlete már ’17-ben felmerült Jared Letóval – pont a szintén ’82-es gyökerű Szárnyas fejvadász folytatás évében – és a hírek bár jövögettek, előrelépések ’23-ig nem igazán. A covidot fejlesztési pokolban töltő tervnek előbb a Daft Punk feloszlása, majd a sztrájkok adták az újabb pofonokat, miközben megjelent a Tron: Identity című point’n’click játék, amelynek kanonitása jelenleg kérdéses, mivel tematikáját egyáltalán nem érinti az Ares, noha a két sztori párhuzamosan született. Az Arest tehát ezúttal nem a technika fejlődése inspirálta direkt látványfilmnek, hanem a gondolatiság, az alkotói szándék, ami 15 éve kihasználatlanul ott hevert a polcon, s azóta pláne aktuálissá vált.
A történelmi kitekintőnél a rám jellemző aprólékosság sejtet ugyan valamit a franchise-hoz való viszonyomról, de többet, mint ami valójában. Igen, az Örökség egy meghatározó moziélményem volt, az egyetlen, amit IMAX-ben dupláztam. Addig elkerült az 1. rész, de örömmel vetettem bele magam a világba, nem csak a látványorgia fogott meg benne (igaz, a ’82-est az idei újrázásnál értékeltem jobban), ha pedig a legnagyobb hatású filmzenéimet kéne összeírjam, a Daft Punk azóta is bérelten top2-es, de sose tudtam top1-et választani. (A másik favorit szintén idén kapott szellemi örököst, kicsi a világ, épp az aktuális Kosinski moziban.)
Elfogultságom viszont nem alakult ki az évek során a Tron felé, nem néztem újra és újra, a sorozattal is csak szemezgettem, az egyik régi motoros játékon és a GTA vonatkozó szekcióján kívül mást nem pörgettem, egyedül a zenékkel maradtam naprakész. Ezt csak azért fejtettem ki, hogy tisztázzam, miképp is ültem be az Ares-ra: egy szívemnek kedves előzményű, de a rajongástól amúgy mentes mentalitással – és csupa baljós előjellel.
Általában nem sül ki túl sok jó abból, ha valamilyen projekt ennyire hányatatott sorsú, legyen szó bármilyen formátumról. Leto önmagában se jelent feltétlen jó óment, minimum kétes a megítélése. Az Örökség triplán előkészített folytatásából kb. 5%-ot meghagyva, egy új sztorit elmesélni egyszerre átok és áldás. Jeff Bridges visszatérése sem volt kőbevésett, sejthettük, hogy nem lesz jelentős szerepe. A Daft Punk után logikus volt Trent Reznort és Atticus Ross-t előrántani, de ők filmhez még nem szereztek Nine Inch Nails név alatt zenét, szóval erősen áradt a marketingszag.
Az, hogy a norvég rendező, Joachim Rønning korábban elég semmilyen blockbustereket dirigált a Disneynek (Karib-tenger 5, Demóna 2) még nem jelentett instant rosszat, hisz Kosinski elsőfilmesként a videojáték-iparból érkezett. Az Ares helyzetét aztán még sikerült a nem túl acélos, ám annál zavarosabb trailerekkel is nehezíteni.
De a helyzet egyáltalán nem oly vészes, mint azt az előjelek alapján predesztinálhattuk volna. Továbbmegyek: az olló is inkább szorosabb, mintsem tág a régi mozikhoz képest, azonban annyira más, annyira elüt a hangulata azoktól, hogy nem is árt az olló másik oldalán hagyva külön kezelni. Mint említettem, ezúttal nem a technikai elkápráztatás volt az eredendő célja az alkotóknak, ám a CGI magas minősége a mai sorozatgyártású látványhalmazok közepette kitűnik azzal, hogy az összecsapottság nyomaitól mentes. Ezt már az előzetesek alatt érezni lehetett, hogy odapakolták és különösen jól sikerült egy korábbi jelenet helyszínének visszatérése, valamint a teljes környezete azon sztoriszálnak, melyet a fő trailerek egyike se lőtt el.
Azám! A kiadott kedvcsinálók kissé káoszos mivoltja szerencsére megmaradt csak a promóciónak, a film dramaturgiája abszolút követhető (új beszállóknak is), egyáltalán nem esik szét, nem ingadozik béna és kevésbé kidolgozatlan elemek sokaságában. A marketing tehát nem azért visel magán horzsolásokat, mert egy óriási katasztrófát próbál valahogy rejtegetni, hanem épp ellenkezőleg: azért tűnik keszekuszának, mert csak így lehetett kiszűrni az összes potenciális spoilert (kontextus nélküli így is maradt pár).
A CGI-nak segítség, hogy ezúttal nem a Rácsról szól a játékidő 85-90%-a és ez az a szemléletváltás, amiért teljesen más jellegű élményt nyújt az alkotás. A legalább két fokkal kisebb látványorientáció (félteni így se kell, inkább a korábbiak voltak túlkoncentráltak) helyét értékes gondolatokkal igyekeznek feltölteni, ami többé-kevésbé, a maguk sablonos módján sikeredik is. Érthető, mit keres itt a pénzen kívül Greta Lee, hisz a sokszor látott, de mindig működő emberi szálához hasonló színészi repertoárra volt szüksége, mint az Előző életekben. Bár a trailer azt sugallja, Leto címszereplője a szokásos megváltás sztorin esik át, ezt csak némi cinizmussal lehet ennyire leegyszerűsíteni, ennél picit több lakozik benne.
Más kérdés, hogy ezt a szunnyadó ént mennyire hozza felszínre a szkript? Az Egykutya nyit úgy, hogy nagyérdeműjét tartalmas beszélgetésekre fogja sarkalni, s ezért ne spoilerezzünk. Az Ares felteszi tematikája mára mindennél aktuálisabb kérdéseit, azonban azokról sokat regélni már nem akar, apró, felszínes érveket hagy a pro és kontra oldalain, de állást nem foglal, egyértelmű válaszokat csak a sokat ismételt téziseken keresztül ad(ogat). Így nekünk nézőknek leginkább csak az a felfedezés marad, amit Ares fokozatos csiszolódásától kapunk, mely egysz…programában mutatja be az MI mellé tehető jó és rossz pontokat egyaránt. Csomószor láttuk már ezt hasonlóan (csak kapásból: A kétszáz éves ember, A nő, Ex Machina, stb.) és közelükben se vagyunk a műfaj igazán filozofikus darabjaihoz, mégis az ezzel való foglalkozás jól tükrözi, mennyire lekanyarodtunk az eddig megszokott „a Felhasználó a Rácsra kerül” dinamikától. S noha az Örökség vége pontosan ezt a kérdéskört vezette föl, így természetes folytatása ez a franchise-nak, mégis sanszosan jobban betudtunk volna vonódni, ha ezt 10-12 éve látjuk mondjuk Tron: Quorraként, Olivia Wilde-dal a címszerepben.
De így ismét a nulláról kell kezdeni, az időugrást ismét egy montázzsal lekezelni, kész karakterek és ahelyett, hogy azonnal belecsapnánk a lecsóba, előbb még össze kell kötni az előzményekkel az itt felvázoltakat, amik első hallásra többször sem stimmelnek. Mi? Hogy az Encom Flynn játéktereméből indult? És az öreg fószer, akit kitúrt helyéről a plagizálás után Ed Dillinger? Apropó Dillinger család! Nekik 40 éve van külön vállalkozásuk? De akkor Cillian Murphy cameója miért az Encom igazgatótanácsában történt? A rövidfilmben Alan immár CEO-ként meg is tartja ott, mert kiérdemelte a helyét – pedig magát a Dillinger vállalatot pont a víruskampány vezette be. Róla, Alanről (itt Sam Flynnt kezelik Encom igazgatónak) és Tronról semmi említés, cserébe itt van Ed legidősebb lánya és annak fia, kb. a semmiből. A 2010-11-ben felvezetett 3 szálból csak az egyik kerül legalább indirekt utalás szinten terítékre, az is olcsóbban megvalósítva, mint amikor a Halálos iramban 5 stáblistájába visszacibálták Eva Mendes-t. S ezeket nem vérmes rajongóként írom, én csak az új rész előtt tizenéves távlatból újráztam az előzőeket és a Blu-Ray kiegészítést… lehet nem kellett volna?
Ezeket szerencsére könnyedén el lehet engedni, sokan úgysem ismétlésekkel a fejükben ülnek be, de annál fontosabb fekete pontnak tartottam, mint ami fölött át lehetne siklani. Az aktuális epizód saját mikrovilágán belül nem hibák, viszont ezek után hiszi a piszi, hogy a stáblista elején bejövő extra jelenettel (no meg az alapzárással) fognak foglalkozni bármikor is a jövőben. A stáblistás ráadás alapja egy pár perccel korábban, az egyik képernyőn felvillanó programnév nagyon szép elrejtése és számos hasonló kis gesztust tesznek a rajongók felé a készítők – legyen az egy igazán apró, de meglepetés visszatérő, a már említett nem lelőtt sztoriszál egyik konkrét helyszíne, vagy akár csak egy biztonsági őr bögréjének sorsa és snittjének módja – és ezért igazán szúrósak az egységességbe beleköpő következetlenségek.
Másfelől viszont pozitív csalódás az Ares, ugyanis ezt leszámítva kb. rácáfol minden rossz előérzetre. A rendezés rutinmunka (Kosinskié emelkedett csak ki a trilógiából), de rossz se Leto végülis jó választás lett a számító figurának, semmi ripacskodás vagy túltolt method acting, kifejezetten visszafogott alakítás tőle. Bridges-től ahogy az várható volt, ez csak egy cameónál épp nagyobb beköszönés és remekül átszellemül az Örökség beli bölccsé, magyarázatot pedig kapunk ugyan létezésére, de abból nem adja magát, miért öregedett megint – a 2010 óta viszont rosszul öregedő (azóta sokat fejlődő) fiatalító effekt ezúttal nem hangsúlyos, csak a nyitómontázsban kerül elő. Tehát magasan Greta Lee viszi a pálmát, de ez adta magát. S mi a helyzet gonoszfronton? Nos, Evan Peters bármennyire is jó casting, ő picit túltolja a techmilliomos ifjú neveletlen nyikhajt, mimikája pedig néha Daniel Brühlét idézi, ugyanakkor arra tökély, hogy kontrasztos legyen a… hát akkor összerakva a családfát… a higgadt nagybátyját csak picit eljátszó Murphyvel, aki így tényleg pozitív, vagy legalább szürke Dillinger, akár csak Gillian Anderson sokat nem csináló anyafigurája. A másik kiemelt program képében Jodie Turner-Smith kellőképp működik, de spoilerek nélkül csak ennyit.
Az Encom dolgozói között akad még két fontosabb fazon, köztük az ügyeletes comic relief, aki valami érthetetlen, de menő okból vezet egy legendás klasszikus kocsit az 1. film idejéről easter egg gyanánt, ám sok nem mondható el róluk. Hogy Cameron Monaghannel, az egyik, ha nem a legjobb élőszereplős ex-Jokerrel és a Star Wars játékok egyik jelenlegi arcával miért csak ennyit kezdtek, rejtély. Oké, ha ő mindenképp benne akart lenni, de az ilyet nem illik így kiemelni az intróban. Kissé olyan lett a jelenléte, mintha valami DLC-t promózna, hogy annak majd… valamikor… egyszer… talán… ő lesz a főhőse. A szereplők közötti viszonyrendszer jól szuperál, az írással ilyen téren nincs gáz. Az igazi baj, hogy a mélyebb tartalom kérdéseit csak úgy bedobálják különösebb mankók nélkül, amik hiányában nehéz izgalmas beszélgetéseket kezdeményezni, pedig lehetne. Az Egykutya párhuzamot körbevíve: ott dögivel feldobták a lasztikat, itt meg csak begurították markáns véleménykifejtés nélkül.
A motoros üldözés ezúttal is a legkreatívabb akció, az egyik kizoomolás parádés perspektívát ad a valóság és a játékvilág összemosásához, a vágásra se lehet panasz. Sok látványorientált blockbuster irigyelhetné meg ezt a színvonalat, köztük pár üde színfolt kivételével a komplett szuperhős zsáner. A pixelekből álló virtuális víz minecraftabb volna a Minecraftnál, ha nem a sötét Rácson való száguldozás közben volna csak időnk megvizslatni. A díszletek és kellékek a különböző programok származási helyétől függően változóak, a fénysugarat húzó „sokkolóbotok” most kapták talán a legnagyobb fókuszt, a vírusként betörő sereg az Örökség immár békés környezetébe pompás operatőriséggel támogatott, s ajánlom figyelmetekbe Ares és társai lemezformáját, mert az is egy jól átgondolt szimbolika. Kár, hogy spoilerek miatt nem áradozhatok még valami(k)ről, de nem kerülgetem tovább a forró kását, az összegzés előtt egy, esetünkben az átlagosnál fontosabb aspektust még érinteni kell: a zenét.
Ha szóba jön a Daft Punk, rendre kiemelem Joseph Trapanese érdemeit is, a sokszor elfeledett társszerzőjűket, a score szimfonikus hangzásáért felelős vezetőt. Az Örökség tökéletes keveréke a klasszikus filmzenéknek és az elektronikus stílusok egyik legnagyobb úttörőjének számító duó saját munkásságának, mégis még tőlük is újszerűen hatott az a fajta témagazdag játékosság, amit Trapanese-nek már „csak” hangszerelnie és feljátszania kellett a zenekarral. Bár volt pár főbb motívum, ennyi egyből fülbemászó és könnyedén dallamtapadós tétel úgy általában igen ritka, hogy nem egy előadó komplett diszkográfiájára, hanem csupán egyetlen albumára ráfér. Vérbeli Daft Punk trackek csak Castor karaktere és a Kikapcsolok nightklub köré összpontosultak, ahol a francia páros kimeríti a perfekt cameo fogalmát, a végefőcím pedig szintén tanítani való stílusgyakorlat, ahogy 3 fázisban a szintiktől átveszik a szimfóniák az uralmat. És még hosszan folytathatnám, de már így is az vagyok…
A léc tehát kvázi megugorhatatlan volt az Ares-ben ugyanúgy, csak észrevehetetlenül cameózó Nine Inch Nails számára, holott tavaly a Challengers-zel ők szállították az év egyik legjobb zenéjét és Oscarjaik sem érdemtelenek az épp az Örökség évéből győztes Social Networkért, vagy a Daft Punk példáját követve az elektronikát és a jazzt egyaránt társszerzővel keverő Lelki ismeretekért. Lehetne még bőven idevágókat említeni (Holtodiglan, Watchmen minisorozat, s jónak ígérkezik az Intergalactic játék is), lényeg, ami lényeg, 2010-ben a Daft Punk mellett pont ők vették még ki a részüket abból a stílusteremtésből, amibe aztán filmzenék és egyéb szerzők sokasága követni kezdte őket, elindítva egy új, modern érát. Nyilván logikus volt kiválasztani Reznort és Ross-t a Tronhoz, ha már elődjeik az Örökség után érkező Grammy albumot követően előbb deaktiválták magukat, majd feloszlottak.
Viszont a két R közel se hazudtolta meg annyira önmagát, mint a francia „robotok”, sokkal inkább saját komfortzónájukban mozognak és érthető, hogy ezúttal miért adták együttesük nevét a projekthez. Derült égből jó előre kijött az album, de a trailerzenén túl kb. csak 5 percet hallgattam belőle, s a vegyes fogadtatás, amit láttam, az túlzó. Tény, hogy egyáltalán nem olyan játékos, témadús, mint megismételhetetlen elődje, ahogy fájóan hiányozhat külön hallgatva a kísérő nagyzenekar epikussága (egyedül 1-1 zongoraütésben kimerül a score nem elektro/rockos része), de ha a film alatt találkozunk vele először a mozi – pláne IMAX – hangrendszerében, akkor hasonlóképp passzol a látottakhoz, mint anno a Daft Punk.
Igen, ez most ennyivel másabb hangvételű, darkosabb epizód, ide nem sokszor kellett volna többször az a mesés, reményteli és biztató vonulat, aminek hiányával vált egysíkúbbá a mostani. Pár laza Daft Punk homage így is elfért (olyan arányban, ahogy az alkotás maga is megemlékezik a franchise-ra) és bizonyára lesz pár szám, amit innen is sokat előveszünk majd, azonban inkább csak szelektálva, nem az egészet, ahogy azt a Daft Punknál. Egy ilyen kultikus darab örökébe lépni lehetetlen volt, de ahogy a film többi eleme is egy potenciális felsülés jeleit mutatta, úgy zenei fronton sem akkora a szakadék, mint várhattuk. Talán még itt a legnagyobb, de ez inkább a Daft Punk tökéletességét dicséri, mintsem a NIN felhozatalát becsmérli. Mondjuk ez a Tangerine Dream szerű dal igazán lehetett volna hosszabb…
A Tron: Ares-t tehát nehéz elődjeihez mérni, túlságosan elüt azoktól, másról akar szólni és másképp. Amiről viszont akar, abban hiába a jó felvetései, kevésbé emlékezetes, megújuló, mint előzményei. Az Örökséget több mindenért lehetett szeretni, jobb arányérzékkel tudott önazonos maradni és afféle Disney meseként is el tudott varázsolni. 15 év múlva az Ares aligha lesz ennyire közkedvelt kultfilm, de az ilyen hányattatott sorsú mozik ennél több sebből szoktak vérezni. Ha azt vesszük, mennyit öregedett és mennyivel volt felületesebb az eredeti, akkor ahhoz már közeli az Ares a maga módján. (Nem jelenteném ki, hogy látványosan kilóg lefelé, de a lenti székszámot ezúttal Hujbival együtt átlagoltuk.)
Egyáltalán nem oly vészes a helyzet, mint előzetesen tűnt, az univerzumnak pedig napjainkban volna még relevanciája. Az Ares noha sok apróságában és vizualitásában üde és értékelendő, viszont az elmúlt évek MI felvirágzását nem tudta lereagálni, ez pedig a legnagyobb sebe. Alapnak még ez is jó – bár nem annyira, mint az Örökség lett volna, a stáblistás jelenet puszta léte meg elég bátor – és legközelebb már biztos tudna mélyebbre menni a most sem mindenhol sablonosan érintett kérdéseiben, hát még ha kapna lehetőséget a feliratok előtti zárásának megvalósítására! De egy filmszériánál, aminek 43 évbe tellett, hogy egyáltalán trilógiává váljék, ott a legnagyobb kérdés mégiscsak az: mikor lesz – ha egyáltalán lesz – az a bizonyos legközelebb?
Na, kikapcsolok.
){kind=link}