Firkák (Sketch), írta és rendezte: Seth Worley; szereplők: Bianca Belle, Kue Lawrence, Tony Hale, D’Arcy Carden, Kalon Cox, Randa Newman, Jaxen Kenner, Genesis Rose Brown; horror szörnymese beütésű családi fantasykaland (avagy Spielberg és a Pixar találkozása), 93 perc, 2024 (16)
Képzeletbeli barát(ságtalan)ok
Hangzatos mondatok kísérték a tavalyi Torontói Filmfesztiválon debütált, majd Amerikában még augusztusban nyitó Firkákat, melyet elsőfilmes rendezője egy saját korábbi rövidjéből bővített ki. Az alig 3 millióból készült függetlenfilm valóban olyan, mintha a pályája csúcsán lévő Spielberg adaptált volna élőszereplőssé egy Pixar mozit.
Idén már megéltük egyszer, hogy egy tavaly még csak fesztiválokon vagy limitáltan elérhető, rendezője egy korábbi szösszenetéből kiinduló egész estést csodálhattunk a vásznakon, ami kicsiknek és nagyoknak egyaránt szólt. Ez volt az Oscarig meg sem álló Áradás, mellyel nekem is elég „történelminek mondható” viszonyom lett a Hetedik Soron belül. A hasonló szerelemprojektként született Firkák csak a nyári blockbuster szezon végére talált magának szélesebb forgalmazást, viszont nevezhetősége ellenére meglepne, ha érdemben találkoznánk vele a díjszezonban. Annál viszont mindenképp többre érdemes, minthogy a feledés homályába merüljön. A rendkívül alacsony büdzsé szinte nulla marketinggel járt, szép csendben, kvázi láthatatlanul és némi csúszással érkezett meg hozzánk. Ezért nagy szüksége lehet az olyasféle dicsérő szavakra, mint amilyen előzetes hírekkel és pozitivitással kötött ki itthon.
A főszereplők apját játszó Tony Hale nem aprózta el a nagyotmondást: a Firkákat az Agymanók és a Jurassic Park találkozásaként jellemezte. Előbbit nem igen tudom hová tenni, azon túl, hogy egy érzelmes, mély témákat boncolgató sztorit látunk, melynek főhőse egy élénk fantáziájú kislány. Az Agymanók párhuzam itt kimerül, ám a hangulat, a dramaturgia és a stílus karöltve a humor-dráma arányosságaival nem Rileyt és manóit, hanem jóformán a Pixar szinte komplett munkásságát megidézi.
Tavaly az „ez olyan, mintha egy élőszereplős Pixar volna” jeligét a Képzeletbeli barátok kapcsán hallhattuk, s noha ez igaz (Bing-Bong révén pedig az Agymanók hatás is erősebb), ez a Firkákra is könnyedén rárakható. Viszont arról szó sincs, hogy a jelenlegi kritika tárgya egy koppintás volna azzal a csavarral, amivel kombinálja John Krasinski cuki családi rendezését a kevésbé cuki, hangra érzékeny szörnyek elől való meneküléses dirigálásaival. A KB és a Firkák készülte valamennyire fedték egymást (ősbemutatójuk közt alig 4 hónap telt el), plusz aktuális alanyunk Seth Worley író-rendező 2020-as kisfilmjén, a Darker Colors-on nyugszik.
Worley ezzel lépett a nagyjátékfilmesek közé és ismerve a gigastúdiók azon szokását, hogy milyen sokszor szoktak projektjeikhez az indieszférából felrántani rendezőket, nem volnék meglepve, ha pár év múlva Seth nevét majd valamelyik látványközpontú franchise épp érkező darabjánál látnánk viszont. Amit ugyanis kihozott annyiból, amennyibe egy blockbusternél kb. a stáb és az utómunkások etetése kerülhet, mindezt úgy, hogy egy CGI orientált sztorit mesél el, az példaértékű.
A Jurassic párhuzam önmagában is jól megállja a helyét, hisz a sokszor csak morgós hangokkal sejtetős feszültségkeltő jelenetsorok, a költséget növelő teljes alakos lények mutogatásának arányai és a gyerekek mind kalapemelés Spielberg klasszikusa előtt. Sőt, a karakterek miatt elsőre nem is feltétlen az őslények ugorhatnak be, hanem akár az E. T., vagy bármi más, amikor kicsikkel és családi szándékkal forgatott. Fontos volt ezt így kiemelni, hisz Steven azért bőszen dolgozott velősebb darabokon is juniorokkal.
A Firkák 16-os karikáját nem értem. Egyetlen jumpscare akad benne, de vér vagy brutális halál nuku, 1-1 elesés utáni heggel vagy beütött (hatású) fejjel meg nem nagy truváj találkozni élőben, szóval a korhatár inkább a mély tartalomnak szólhat, de annak alapjaival meg oly sok klasszikus Disney, modern Pixar, vagy akár magyar alkotás foglalkozik max 12-esként, hogy értetlen maradtam. A film intenzív, a mai, okoseszközös ingerküszöbre generációoptimalizált mozi régi Doom és aktuális Minecraft szakzsargonnal és egy QR kódos visszaszámlálóval a stáblista elején, ami jelzi, hány mp múlva érkezik az extra tartalom, ami egy, a filmhez szorosan kapcsolódó kreatív AR app bemutatása. Igen, jól olvastátok. Üdv 2025-ben!
Bár a trailer jól lefesti, mire készüljünk, ismeretlensége és a továbbfejtés miatt én is kitérek rá. Amber és Jack anyjuk halála után egyedül maradnak apjukkal, Taylorral. A gyászfeldolgozás láthatóan nem megy könnyen egyiküknek se: a korábban derűs rajzairól ismert Amber ezentúl minden rossz érzését papírra veti, s mivel csak az van neki, főképp különböző cukin morbid szörnyek megalkotásával éli ezt ki. Jack szereti testvérét és próbál segíteni, de azzal, hogy őt helyezi előtérbe, saját magát látványosan bezárja még szenvedő apja előtt is. Taylor folyton leblokkol, ha eszébe jut bármi elhunyt neje kapcsán, s a házukban kb. mindig mindenről beugrik valami. Ingatlanos testvérével, a kicsik nagynénjével hirdetik a házat eladásra, hogy később új életet kezdjenek, melyet már nem leng be minden négyzetméterében a hiány, de az üzletkötés hol ezért, hol azért esik dugába. Jack egyik magányos erdei túrája során felfedez egy varázslatos vizet, amibe ha beleesik valami, aminek minden összetevője megvan, az onnét már legjobb, legteljesebb formájában távozik. Ambernek egyre többször tűnnek föl Jack kilógásai, így nyomába ered, majd egy feszkó miatt a rajzfüzetet elnyeli a csodavíz, ami Lázár-kútként üzemelve feltámasztja Amber mentális állapotának rémséges kivetüléseit. Aki bármiféle magyarázatot vár eme mesés víz miértjére, az csalódni fog, ez végig megmarad fantasyelemnek, ami úgy van és kész.
A gyászfeldolgozás fázisainak ábrázolása azonban igen részletes, s a korhatárnál utalt példák a Bambitól az Oroszlánkirályig, a Némó nyomábantól a Dínó tesón, a Cocón és az Előrén át az Elióig, vagy a Vuktól a Véletlenül írtam egy könyvetig igen széles skálán terjed, a teljesség igénye nélkül, hisz a Disney maradékában és a magyar animációs termésben is találni még ideillőt, egy Őslények országáról nem is beszélve.
A Pixar hatása viszont magasan a leghangsúlyosabb, hisz az említetteken kívül (köztük az Agymanókkal) bizonyos részeiben akár a Szörny Rt. (még szép!), a WALL-E, a Fel!, a Luca és a Pirula Panda is felsejlik, szóval igazán bő egyveleget fedünk le a lámpások elmúlt 25 évéből. Pixar rajongóknak a Firkák igazából kötelező darab, amit csak megtámogat az arra fogékonyakat biztos megbőgető érzelmi csúcspont a fináléban, szóval zsepik legyenek kéznél.
Amber elméje – teljesen más előjellel – hasonló Mei-Mei animésen ábrázolt agymenéseihez a Pirula Pandából, viszont Spielberg után visszatérnék az élőszereplős példákhoz. Ha csak nem került el valami, még a Firkáknál is láthatatlanabb premier, akkor legutóbb erre hajazó alkotást év elején kaptunk a Véletlenül írtam egy könyvet képében. Szörnyek híján az egy feelgoodabb cím, viszont a gyerekeivel egyedül maradó apa és mindennapjaik ott is remekül kidolgozottak, s bizonyos jeleneteikben akár testvérfilmek is lehetnének mikor pont ugyanoda karcolnak. A párhuzamot erősíti, hogy a főhős szintén egy élénkfejű kislány, csupán művészi alkotóvágyát éli ki rajzok helyett az írásban, kreatívabb képi világgal kísérve. A Firkák egy Pixar filteren átesett Véletlenül írtam egy könyvet, a budai hegyek helyett a tipikus amcsi vidéken a maga ikonikus iskolabuszával és ottani életvitelével. Bevillanhat még egy, hangulatában is jobban illő referencia, a Szólít a szörny, ahol az anya halála ugyan még nem következett be, a megrajzolt szörny a fiú fejében már megelevenedik, ám az végig megmarad elmesíkon. (Halkan még, de a Híd Terabithia földjére is ezen „alműfaj” jeles képviselője.)
A gyerekszínészeknél mindig kardinális a casting, de jó hírem van: csodás! Bianca Belle azonnal karizmatikusan hozza Ambert, játéka sokszor emlékeztetett engem a Szellemirtókkal sztárrá cseperedett Mckenna Grace korai szárnypróbálgatásaira. Nem könnyű, vagy életvidám szerepben tündököl, s noha azért a kis Jodie vagy Natalie prosti és bérgyilkos figuráitól távol vagyunk, korban is előttük jár. Ritkán nyűgöz le ennyire egy elsőmozifilmes, mindjárt főszereplői alakítás, noha jó 10 éve nagyjából egyszerre tűnt föl több tehetséges kislány (aztán utánuk Angourie Rice és Brooklynn Prince), kb. 20 éve meg pl. AnnaSophia Robb-bot és Abigail Breslint volt érdemes megjegyezünk. Remélem, Bianca sem kallódik majd el.
A tesóját játszó Kue Lawrence pár fokkal haloványabbnak hat, ám ahogy egyre jobban csöppenünk bele a kalandokba, úgy válik egyre jobbá, hisz szép fokozatosan kap több teret és mélységet, s lesz szerethetőbb, utólag pedig összeáll: az eleinte szürkébb jelenlét koncepció, nem színészi erőtlenség. A sulibuszon további 3 nebulót ismerünk meg, kik közül 2 (és a sofőr) csak egy bizonyos pontig maradnak relevánsak, ami bár érthető a büdzséből fakadó szoros játékidő miatt, mind a szkript, mind az effektek profitálnak „eltűnésükből”, mégis hiányzik később az addig gondosan előkészített csapatdinamika, ami oly jellemző a műfajra (lásd: Stranger Things). Egy triónál általában azért többen kapnak figyelmet ezekben.
A tesókhoz hozzácsapódó kissrácnál szintúgy jó a szereposztás, csak akit és ahogy játszik Kalon Cox, az egy sokat látott sablon, s hiába hozza azt prímán, a drámai testvérpár mellett eltörpül. Nagynéniként D’Arcy Carden is hasonlóan jár, az alapvetően komikus Tony Hale ugyanis olyan természetességgel hozza a megtört apát, mintha mindig is drámáiról lett volna híres. Carden a játékidő első felében nem sok vizet zavar, majd kb. váltja a lemorzsolódó diákokat és a buszsofőrt, de leginkább azért van, hogy Hale ne monodrámázzon saját szálán, legyen mellé is valaki. Belle, Lawrence és Hale között annyira működik a periódusos rendszer összes eleme, hogy instant elhisszük, ők a mindennapokban is egy diszfunkciós család.
Az összes fenti pozitívum ellenére a Firkák nem akar és nem is tud egy bizonyos minőségen feljebb lépni. Akit a tartalma, a mondanivaló, a finom és kedves humora, tehát a karakterek és a történet érdekel, s minden mást ki tud zárni, az kifejezetten erős élménynek néz elébe.
A 3 millió dolcsi, ha valahol, a képi világon nagyon kiütközik. A kevés, olcsó helyszínnél ambiciózusabb megvalósítást érdemelt volna a sztori (fájóan hiányzik valami invázióféle), egy nagy zeneszerző csodát tudott volna művelni az alapanyaggal. Sokszor pedig nem is streaming, hanem régi TV-s matinéhatás pedig kézzel fogható a semleges díszleteken, az átlagos vágáson és a csak a Spielberget idéző snittjeiben igazán élő, amúgy feledhető operatőri munkán keresztül. De hát ezt a Disney ebédpénzéből gazdálkodták ki…
Az egy dolog, hogy nem tud kiemelkedni ezekben, a zenéből egy hangjegynyire se emlékszek már, de miért mondtam, hogy nem is akart? Amire ugyanis ráfeküdt, beáldozva minden mást, azért le a kalappal! A hangokat még értem, az Áradás miatt biztos vagyok benne, hogy lehet ingyenes progikkal ilyen hatásosokat kikeverni, de atya-gatya, a CGI kész csoda, hogy ennyire semmi pénzből ezt így ki lehetett hozni! Merészet mondok, de nem csak kiegészítő effektekre, avagy 1-2 hasonló egyenmodellen alapuló figurára építő indiefilm ilyen lenyűgöző látványt talán a District 9 villantott legutóbb – Peter Jackson támogatásával és 10x annyi zöld hasúból.
Oké, az fotorealisztikus volt, itt meg óriási papíralapú filc, csillám, zsírkréta meg a franc tudja, hányféle rajzolásra alkalmas matériakészletet nagyítottak föl, de basszus, még a lények által mozgatott növények sem néznek ki rosszul! Nagyon elvétve van 1-2 pillanat, ahol kilóg a szörnyláb (vagy kéz), de tényleg minden elismerésem, hogy ez nemhogy tableten odaadva a gyereknek, de őt moziba elráncigálva sem okoz majd kínos szájhúzogatásokat, mint sokszor a nagy költségvetésű társak, amik csak úgy zsongnak a hiteltelen trükkjeiktől.
A Firkák tehát az év egyik legkellemesebb, a semmiből jövő meglepetése, a pozitív csalódás netovábbja. A Pixar lelkizős énjéért rajongóknak és a kreatív művészlelkekkel azonosulóknak irány a mozi! Igazi lélekmelengető, mondanivalóját mélyen és gyönyörűen boncolgató kedves családi kaland ez, egy nagy tehetségnek látszó főszereplővel és egy csodaszámba menő vizuális minőséggel. No persze van, amiben érezni, mennyire kicsi produkció is valójában, s nem egy eleme mondatja azt, hogy nem feltétlen a nagyvásznakra termett, ez pedig kellőképp táplálhatja azon hangokat, akik a trailert látva passzolnák a netes megjelenésig.
Nekem is volt prekoncepcióm, számos hasonszőrű, nem túl acélos alkotás kering szerte a világban. Az előzetese alapján csak egy picit mutatta magát ez többnek, de a visszafogottabb kezdés után egy igazi kis gyöngyszemre lehetünk, ami sanszosan mozis kifutása után lesz igazán felfedezve a családok által. A várható szeretetét ott is megérdemli majd (a stáblista extrája meg pláne az otthoni nézést célozza), ám temérdek érv szól amellett, hogy az ilyen apró filmecskék is joggal kerülnek be a mozikba. Joggal, csak láthatatlanul…
