Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming), rendező: John Watts, szereplők: Tom Holland, Michael Keaton, Jacob Batalon, Laura Harrier, Jon Favreau, Marisa Tomei, Robert Downey Jr., Zendaya, Tony Revolori, Angourie Rice, Donald Glover; színes, amerikai ifjúsági szuperhősfilm, 133 perc, 2017 (12)
Pókkeresztség
Voltak, akik rejtett Vasember 4-nek könyvelték el a Hazatérést. Jelentem: egy Tony jeleneten kívül mindből láttunk valamit, a moneyshot sincs. Voltak, akik soknak érezték a Polgárháborúban Hollandot. Jelentem: itt már arányosan dumál sokat. Voltak, akik aggódtak a John Hughes-hatás elvesztése miatt. Jelentem: pont annak erős jelenlétével kaptuk meg az egyik – ha nem a – legjobb Pókember filmet!
Reboot reboot hátán, Sony-Disney egyezség, és stb. – kezdhetnénk a szokott sablonokat bevezetőként, amit mindenki tud, így lépjünk is tovább. Teljesen nem lehet, hisz Keselyűt, aktuális gonoszunkat, azaz Michael Keaton karakterét elég erősen megváltoztatták, hogy jobban passzoljon az univerzumba, és bár a törekvés jó, a film időbeli ugrálása felvet pár folytonossági hibát az éles szeműeknek, amiből leginkább Keselyű tevékenységének kezdete és Donald Glover nyúlfarknyi szerepének születési éve (és jelenlegi kora) bukik ki. A legtöbbeknek max. ilyen horderejű apró gondjai lehetnek a filmmel, hisz csupaszív feelgood, nem nagyravágyó mivoltával kétségkívül egyet kell értsen mindenki, és szerencsére ezek a legfőbb jellemzők.
Nem tetszett a korábbi sírós-hisztis csodagyerek vagy nem értetted, hogy lehet alapvetően lúzer egy jóképű deszkás srác? Túl sokat pofázott számodra a kisgyerek tavaly? Sebaj! Ezek elmúltak! Legalábbis fenti értelmeiben, hiszen a lúzer csodagyereket nem látjuk se könnyeivel, se jóképűségével, se szófosásával küzdeni, mert az itt ábrázolt Peter tényleg csak egy srác a szomszédból a 10. osztály végén. (Vagy a Hazatérés nem az év végi bál lett volna?)
Na és akkor dobok egy filmszeretők által ismert tényt, ami viszont bevonzhatja az idősebb generációt. Azokat, akik a ’80-as években voltak tinik, kora 20-asok, hisz az egész gimis szálból árad John Watts rajongása a korszak ifjúsági filmjei, leginkább John Hughes alkotásai iránt. Konkrét jelenet köszön majd ránk Ferris Bueller meglógásáról a Ferrarival, a szó legszorosabb értelmében, ami új értelmet ad az egyik legjellegzetesebb Póki szlogennek is. Szóval azok, akik szerették/tik a kb. 30 évvel ezelőtti gimifilmeket, itt egy méltó utód!
Esetlen hősünk a kamaszkor kezdetén új nézőpontja az élőszereplős Parker inkarnációknak. Eddig vagy egyetemi éveinek végén kezdtünk (1977), vagy egyetemre értünk a folytatásba (2004), vagy a film elejére már le is érettségiztünk (2014), amikor pedig gimiben voltunk (2002, 2012), akkor is nagyon keveset, meg eleve végzősként. Amit viszont most látunk, az a képregények legnépszerűbb eleme, ami valahol visszalépés az eddigi „komolyabb”, némileg felnőttesebb drámák után (én azért megnéztem volna egy Gwen utáni Garfield részt…), ugyanakkor meg az, amivel 2002-ben talán kezdeni kellett volna és akkor mostanára már Logan mélységű sztorikat kaphatnánk a hatodik résztől, igaz Stark és a bagázs nélkül. Az új stílus viszont nem feltétlen jön majd be a „Raimi generációnak”.
A pubertás szál lehetne megosztó, de mivel manapság elég hiánycikk ez a műfaj (habár a Papírvárosok; az Én, Earl…;, a Sing Street vagy az Egy magányos tinédzser próbált ez ellen tenni mostanában), üdítő látni ennek vegyülését korunk legnépszerűbb zsánerével, hisz ilyet eddig csak animációban láttunk (Ajánlott „szakirodalom” az X-Men: Evolúció a valaha volt egyik legjobb sorozatfináléval és a 2008-as Pókember. Ha bejött a film, ezek tetszhetnek).
Hogy mégis miképp próbál helytállni kettős életében Peter, azt már láthattuk eddig is, csak épp az itt is hasonló megvalósítás már jobban illik Tom Hollandra, aki az erőltetett beugrását negatívan megítélőknek – bevallom, én sem voltam oda érte – kiütéses választ adott. Nem az volt a baj, ahogy a karakter ezen részét Maguire és Garfield játszotta (Hammond esetében ilyen nem volt), hanem hogy kissé hitetlenek voltak 19-20 évesnek. Nem csinálták rosszul, sőt, csupán Holland karakterileg, és valójában is fiatalabb náluk, inkább összeáll a kép vele.
Most pedig szeretnék tenni egy kisebb kitérőt, ahol átvesszük mik történtek 2011-től az univerzumtag szuperhősfilmekben. A DC eddigi négy alkotásának csúcspontján mindig valami istenség harcolt, de ez még akkor se sikerült jól, ha indokolt volt (Wonder Woman). Az X-ek szembenéztek a kubai rakétaválsággal, időt utaztak létfenntartásukért, és találkoztak az Apokalipszissel. Logan és Deadpool legalább saját filmjeikben nem a világért küzdöttek.
Thorral leszállt egy istenség a Marvelnél is a Földre (hogy aztán Londonban később több világot is megmentsen egyszerre), jártunk a 2. világháborúban, jött egy idegen-, és egy robotinvázió, megmentettük a komplett galaxist (kétszer), megakadályoztuk a poszt-nácik modern világuralmát, és még egy szomszédos dimenziót is vissza kellett tartani.
Logan és Deadpool kalandjain túl pedig kaptunk egy depis Vasembert, egy hangyányit ügyes piti tolvajt, egy könyvvel+felvétellel megosztó és uralkodó okos stratégát, és egy Shyamalan-twistet. Gondolom rájöttetek mit akarok kihozni ebből: Pókember ez utóbbi, földhözragadtabb történetet képviseli (oké, a Tél katonáját még hozzácsaphatjuk ehhez a kategóriához), ahol a filmvégi tetőpont még egy átlagos SHIELD ügynökei epizód csúcspontjának magasságában sincs, és nem azért, mert a repülőrablás tárgya alacsonyabban repül a kelleténél.
Akinek tehát már a könyökén jön ki a 234. világmegmentés és az ehhez szükséges CGI áradat, akkor az is megtalálja majd a maga örömét, ha még hősiesen kitartott türelme. Az egész kicsiségét jól jellemzi egy ügyesen titkolt, a füzetekkel nagyon szembemenő (és ezért a geekeknek is működő) fordulat, ami érzelmileg legalább akkora hatású, mint a Polgárháború vége. Noha amúgy egy jellemző, már korábbi filmből is ismerős Pókelemről van szó.
Ideje gyorsan végigmenni még a többieken. Keaton (és Rátóti Zoltán) csak úgy repdes szerepében, látszik rajta, hogy élvezte az alakítást. Az emberi, maskarás gonoszok közül talán a legjobb az univerzumban, és még az átlag Marvel-betegségeket is levetkőztette. Egy rendkívül erős, igazi thrillerbe illő jelenet is köthető hozzá. Ilyen feszültséget pedig eddig csak Zémó báró keltett az MCU-ban. Oké, Molina és Dafoe talán jobbak voltak nála. Talán!
Aztán mi van a reklámozott visszatérőkkel? Nos, Marisa Tomei nem sokat csinál, a Hughes-filmek klasszikus szülőkaraktereinek képében díszeleg, korára pedig kapunk 2-3 poént, reagálva a vele kapcsolatos mémáradatra. Robert Downey Jr. még saját jeleneteiben is próbál visszafogottabb lenni, hogy ne ő vigye el a showt (és nem is viszi), Jon Faverau pedig kb. annyit és úgy szerepel, ahogy azt megszoktuk tőle. Ja és talán többet látjuk, mint RDJ-t! A vloggerkedős trailerben látott polgárháborús harci jelenet a filmben is annyi (azaz nincs új jelenete az ott látható hősöknek), Chris Evans iskolai oktatóbejátszói viszont parádésak!
Négy és fél diákot kell kiemelni Peter iskolatársai közül, noha tegyük hozzá gyorsan, hogy névileg az 1-2 soros szereplők is későbbi potenciális hősöket/gonoszokat rejthetnek. Szinte mind! Na de itt van nekünk Ned, a dagi srác, aki… hát kb. úgy annyi, mint a trailerekben. Bár amúgy nem átlagos megközelítés, hogy Peternek legyen olyan sidekickje, aki valódi kilétét is tudja, noha azért a Peter Parker = Pókember sokkal inkább egy nyílt titok, mint Batman identitása. Aztán ott van Liz Allen (őt már láthattuk 2002-ben is a vásznon), az aktuális „nem tudom elmondani neki mit érzek, amikor pedig sikerül, ott kell hagyjam” szerelmi szál. Nos hát igen, a Garfield-Stone kémia verhetetlen lesz még egy ideig, ezt most kijelentem…
Óriási pozitív meglepetés lett viszont a sportoló bullyból kissé visszavett Flash Thompson, akinek figuráját Tony Revolorihoz igazítván úgy alakították ki, hogy az előzetes közutálat (a Grand Budapest Hotel főszereplőjét még halálos fenyegetés is érte) semmivé váljon, és bár nem egy képregényes Flasht játszik, nem ő a legidegenebb az alapanyagtól. Nem egy Biff Tannen, akinek lennie kéne, na! Viszont még nála is kellemesebb csalódás lett a Zendaya által játszott flegma csaj. Minden megjelenése kincs, pedig az énekes-színészek sokszor nem jók. Ő egy új karaktert játszik, akit nem a Marveltől, hanem a Nulladik órából emeltek át. Utolsó jelenete valószínűleg elég megosztó lesz, szóval a fenti tény tudtában értelmezzétek…
(A film nem teszi meg ezt a szívességet, úgyhogy én emlékeztetek mindenkit, hogy a Raimi-trilógiában az Elizabeth Banks által játszott figura bőré bújt a Rendes fickókból ismert Angourie Rice, aki az a bizonyos „féldiák”. Vele és Donald Gloverrel látványosan elbánt a film, tuti vannak még későbbi – fontos – tervei velük a stúdiónak.)
Technikai fronton természetesen rendben van minden. Ami elüt az átlagos Marvel minőségtől (elvárástól), az egyedül a zenehasználat, hiszen elég sok betétdallal pumpálták tele a filmet, ezzel is erősítve a Hughes alkotásokkal való párhuzamokat. Még annak rendje és módja szerint montázst is festenek alá valamilyen slágerrel, és van konkrét dal, ami ismerős lehet az ihlető filmek valamelyikéből is. Nem egy Király Válogatáskazi, de nem is akar az lenni, lévén hősünknek nincs különösebb kötődése a zenével. Ahhoz viszont elég, hogy Michael Giacchino dallamai mellé, és ne alárendeljük. Apropó, a Marvel logó egy hatalmas easter egg.
Összességében tehát egy szerethető, nem nagyravágyó John Hughes-Marvel hibridet kapunk az MCU amúgy legjobb stáblista utáni jelenetével(!). Nem állítom azt, hogy ez lenne a legjobb Pókember film. Ahhoz még túl friss, majd elválik. De az biztos, hogy az idei rendkívül erős képregény évet nem ez törte meg…
(Szóval hajrá Valerian!)
