Szárnyas fejvadász 2049, rendezte: Denis Villeneuve; szereplők: Ryan Gosling, Harrison Ford, Jared Leto, Dave Bautista, Sylvia Hoeks, Robin Wright; amerikai sci-fi thriller; 163 perc; 2017. (16)
Egy filozófiai blockbuster melankóliája
Mikor a XXI. századi tömeggyártásban egy olyan kultikus filmhez nyúlnak hozzá Hollywoodban, ami szeplőtlen tökéletességével valami maradandót vitt a filmtörténelembe, elfog minket a kétely, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Azonban a Szárnyas fejvadász 2049 beteljesíti vágyainkat, végre született egy méltó folytatás, ami tovább viszi a 82-es film eszmeiségét.
Sokszor esnek abba a hibába az újrázások, hogy görcsösen próbálnak tökéletesek lenni, tisztelegni az eredeti előtt, valami kortárs high-tech látványt belevinni, azonban a „túl sokat markol, keveset fog” problémába esnek és az egész egy villódzó látványorgiává fajul (lásd. Ghost in the Shell film változata, Jurassic World és a hamarosan érkező Jumanji: Welcome to the Jungle-nek sem jósolok szebb jövőt). Denis Villeneuve korunk Kubrick-ja, hiszen nem(csak) látványban képes megragadni, amit sokan elfelejtettek, hanem szellemében is: mégpedig azt, hogy a sci-fi műfaja a legtökéletesebb festővászna annak, hogy elmélkedjünk azon, mi az az ember és a túlvizualizált társadalmunkban kicsit elgondolkodjunk azon, mi az, ami valódi. Az Érkezés így lehetett egy kicsit megosztó, de számomra egy mélységesen lírai költemény.
A Szárnyas fejvadász 2049-ben Ryan Gosling karaktere, K már a harminc évvel későbbi Los Angelesben – és környékén – vadászik egy újabb továbbfejlesztett replikáns modell, a Nexus-8 lázadó egyedeire, akik már egy sokkal intelligensebb generációja elődeinek, így kiiktatásuk sokkal nehezebb. Mindeközben az összeomlott Tyrell céget átveszi Wallace (Jared Leto), aki replikánsait mindenáron tökéletesíteni akarja, az „emberibbet az embernél” szlogenjét véresen komolyan véve szaporítani kívánja egyedeit ebben a halálra ítélt világban. A jövő tudósai már nem szemüveges, reál tudományban jeleskedő szakemberek, hanem konkrétan istenkomplexussal megáldott, klasszikus görög filozófiát idézgető túlfejlesztett lények, ami reális is a jövőre nézve. A történet szempontjából pontosan elég ennyit tudni ahhoz, hogy a vágytól émelyegve térjünk be a moziba, ugyanis valóban minden apró információmorzsa csak rontana az élményen. Szinte hihetetlen, de sikerült egy olyan csattanót belecsempészni, ami nem kiszámítható. Pont ez adja az egész velejét: mikor megkapjuk a választ, nincs kielégülés, csak szorongás az apokaliptikus képsorok látványa után és rádöbbenés, hogy mindez nem áll távol attól, hogy megvalósuljon.
A látványvilág és a kultúrtörténeti archetípusok itt is csodásan megmaradtak: a vegyes nyelven beszélő bábeli metropolis, a piramisok, a kápolnaszerű ablakrések a bekúszó fénynyalábokkal, a hatalmas bálványszerű szobrok. Mind megidézték a 82-es filmet, amelyre ugye rengeteget hatott (főleg a városképére) Fritz Lang Metropolisa. A film nem csak a vizualitást őrizte meg, hanem bizonyos robotikával kapcsolatos kérdésköröket is kölcsönvett például Spielberg A. I. Mesterséges értelem című filmjéből, ahol az android David, Pinocchio történetből kiindulva igazi kisfiúvá szeretett volna válni. De megidézi Spike Jonze A nő (Her) című filmjének problematikáját is, ahol annyira vágyunk egy gép által adott igazi kötődésre, hogy elfeledjünk annak tömegtermék mivoltát. A hanyatló emberiség, az állatok és növényvilág eltűnése és a roncsolt tájegységek egy kicsit a Wall-E-t is idézik. A történet során pedig felelevenednek a popkultúra hatalmas ikonja is, mint Elvis Presley és Marilyn Monroe, kiknek feltűnése szintén egy szomorú ragaszkodás jelképei a múlthoz.
Az eredeti film rengeteg lételméleti kérdést feszeget, melynek legnagyobb problémakörét már a Ghost in the Shell 1995-ös anime is megfogalmazta: egy idő után, ha a gépek érezni kezdenek, ki dönti el, hogy mi gép és mi ember? Itt már sokkal többről van szó, mint puszta érzelmekről, a gépek teljesen leszinkronizálták az embert, így már a korábbi Voight-Kampff teszttel sem lehet eldönteni, hogy ki replikáns, pusztán a már bejegyzett gépek elmeállapotának ellenőrzésére szolgálnak. Pontosan ezt a fajta kiábrándultságot és lemondást képviseli a filmben az újra felbukkanó Deckard (Harrison Ford), aki arra kérdésre, hogy ez a kutya valódi-e, csak annyit felel: „Nem tudom, kérdezze meg tőle.” Zseniális fricska arra a szomorú tényre, hogy a képernyőkkel, okostelefonokkal, biomechanikus implantátumokkal és a technológia által az intimitás elvesztésével (bele tudnak látni a gondolatainkba) mennyire fontos az, ha valami igazival találkozunk, legyen az egy álom, egy emlék vagy egy érzés, mondjuk a szerelem. A film így a Szárnyas fejvadásznak kiváló továbbgondolása, mert míg az egy nagyon ősi kérdést jár körbe – az élet értékét és annak múlandóságát -, addig itt az ember másik fontos tulajdonságával foglalkozik: a szociális létéről, a társra vágyásról és a magány elviselhetetlenségéről értekezik. Itt talán megmutatkozik egyik gyengesége a 2049-nek: érezhetően egy sok pénzt kaszáló szuperprodukcióról van szó, ugyanis a 82-es kevés akciójával és dialógusával szemben itt kicsivel többet láthatunk, mint azt a mondanivaló megkívánná. Azonban az arányok szépek és kiegyensúlyozottak, a dinamikája csak egy fokkal gyorsabb, mint a Blade Runnernek, így ezen hamar túl lehet lendülni.
A társadalomkritika mellé dukál a csodás tájleírás is, Roger Deakins pedig ígyis korszakos zseni, ha nem kap Oscart, ahogy sokan féltik is őt emiatt, hiszen tudjuk, hogy számos olyan vitathatatlan tehetség létezett(ik) a kortárs filmművészetben, akik sosem kaptak, mégis imádjuk őket. De valószínűleg jelölve lesz a csodás képekért felelős operatőr ezért a festői pokolért, amit elénk tár. A belváros futurisztikusan neo-noiros hangulata olyan, mintha a régi képeket néznénk. A reklámtáblák mind megmaradtak az eredeti valójukban, hiszen belegondolva a hanyatló emberi kultúrában nincs fogyasztói társadalom, ergo az Atari és a Coca-Cola is egy relevánsan létező termék a jövőben. A mocskos és füstös belváros mellett kapunk posztapokaliptikus, „mad max-es” sivatagot is és szeméttelepet. A sivatagi rész egyben remek visszacsatolás a könyvhöz is, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című Philip K. Dick műhöz, melyben Deckard a sivatagba járt ki elmélkedni és fontos döntéseket meghozni, ami ugye a Szárnyas fejvadászból teljesen kimaradt. Így bár irodalmi alapja már nem nagyon volt a jelenlegi filmnek (csupán ennyi), mégis remekül vett kölcsön részeket a novellából. A legtöbb számítógépes eszköz megmaradt az analóg technológiánál, valamint a színszimbolika és a geometriai formák is nagyon kifejezőek. Látszik, hogy minden pontról pontra meg lett tervezve.
A zenei elemekért most nem Vangelis volt a felelős, hanem Hans Zimmer, de a new age hangzásvilága keveredve a zajzenével nagyon atmoszférikus világot teremtett nekünk. Természetesen tűnnek fel az eredeti filmből is szereplők/képek/hangok/hangulatok, így válik a Szárnyas fejvadász 2049 komolyan vehető folytatássá, ami meghat…. és végre újból gondolkodóvá is teszi a nézőt.
