Jumanji – A következő szint (Jumanji: The Next Level), rendező: Jake Kasdan; szereplők: Dwayne Johnson, Karen Gilian, Kevin Hart, Jack Black, Danny DeVito, Danny Glover, Awkwafina, Nick Jonas, Colin Hanks, Madison Iseman, Alex Wolff, Morgan Turner, Ser’Darius Blain; amerikai, családi kalandvígjáték, 2019, 123 perc (12)
Jumanji’20
A videójáték piac egyik rákfenéje az évente megjelenő, általában a következő évszámot tartalmazó, érdemi újítást csak ritkán felmutató sportjátékok, amik nyilván a meglévő jogok és a pénz miatt készülnek el. Ha párat kihagy az ember, akkor érzékelhet nagyobb újításokat, de két közvetlen részt összemérve csak keveset. Valami ilyesmi a helyzet a Jumanjival is, de számítottunk-e egyáltalán ennél többre?
Amikor először befutott a hír, hogy a Sony egy új Jumanjit készít, erősen negatív hangok jöttek. Mert ugye minek, a Robin Williams örökséget hagyjuk csak békén (szerencsére mind ők, mind Will Smith így volt vele), meg aztán a hasonló koncepciókat próbáló filmek – mint a Zathura és a Jack Black-féle, akkor friss Libabőr – nem igazán lettek emlékezetesek. Ekkor a stúdió gyorsan bejelentette, hogy ez nem remake, nem reboot, hanem távoli folytatás lesz, ahol ezúttal nem Jumanji világa jön ki hozzánk, hanem hőseink mennek be, társas helyett videójáték lesz és a mai filmpiacról némileg hiányzó régimódi kalandfilmként képzelik el.
Az internet népe ekkor már kezdett lenyugodni, a trailer egyenesen biztató volt, tényleg a régi vágású kalandfilmekre hajazott, megspékelve a játékos vonalat is egy Lara Croft paródiával. Nem elég, hogy az eleinte közutálatnak örvendő projektből a Sony egyik legnagyobb sikere lett, az már igazi karácsonyi csoda volt, hogy az Utolsó Jedik előtt indulva, de később azzal versenyezve is majdnem elérte a milliárdot, hisz szájhagyomány útján terjedt, hogy ez bizony egyöntetűen jó, nem úgy, mint a máig (s még sokáig) vitaalapot adó Rian Johnson vízió. A Sony mezőnyből csak a Skyfall-t nem tudta lenyomni a kaland és azóta is csak az Európában idegenkedő Pókember tudta megelőzni. Még az ünnepek alatt zöld utat kapott a folytatás.
Volt az a pénz a bevételekből, hogy a Szikla zsúfolt naptárjába is valahogy sebtében helyet szorítsanak a projektnek, ami most, két évvel később, ismét egy, de várhatóan nagyobb Star Wars konkurencia előtt indul egy héttel. Szóval az alkotók úgy lehettek vele, hogy győztes csapaton ugyan minek változtatni? Ha már a játékok között is van, akiknek ez évente bejön…
Jó, persze, a Következő szintben vannak újítások, amik picit megkavarták az állóvizet, de lesarkítottan fogalmazva, ezek nem többek pár skincserénél: dramaturgiailag kiszámítható, nagyon, sőt túlságosan is hasonlít az elődhöz. Vannak újrahasznosított szituációk (Rock és Hart megint bunyóznak és az avatárjuk mögött megbúvók a mára elhidegült, régi barátságukat rendezik), és akad néhány hirtelen előrántott visszautalás is. Ezek a „de jópofa” (a Tomb Raiderből ezúttal nem a ruházat kap fricskát) és „jaj ne” típusú deus ex machinák (a termékelhelyezett magnó) között ingadoznak. A szereplők meg máshol.
Persze ennek is két oldala van: egyrészt tök jó, hogy nem estek a folytatások „még nagyobb, még több” kezdetű hibáiba, ugyanis a megemelt költségvetés látszik és karakterből is minden szálon több van, ezeket pont nem vitték túlzásba, nem szálltak el, többnyire jól működnek. De túlontúl biztonsági játékot űztek magával a koncepcióval. Lehet, hogy sokszor rosszul sülnek el a „még-még-még” folytatások, de azok valamilyen szinten bátran kísérletező, max félrement alkotások. Könnyű átesni a ló túloldalára, de a Jumanji 3 fel se akart rá ülni. Ugyanakkor ezek ellenére azt hiszem létezik egy tök jó megoldás arra, hogy ezen pontok kevésbé zavarják az embert: egyszerűen ne nézze újra pár nappal a vetítés előtt az elődöt. Árt.
Hiszen ha így teszünk, akkor térde kényszerítjük jelenlegi filmünket, ami azért sem akart kockáztatni, mert megint valahogy a messzi, messzi galaxis mögött kell majd túlélnie, így kísérletezgetésre nem éppen mondható alkalmas időnek egy tervezetten 42 évet lezáró történetfolyam fináléja. Ha ugyanis nem vagyunk szigorúak a mozival a fentiek kapcsán, akkor bizony csupa jó dolgok jöhetek velünk szembe és mivel szemben ülünk a vászonnal, ezeket egyszerűen csak be kell fogadnunk és szórakoznunk a látottakon. Mert hiába az önismétlés, hiába a robbanó frissesség hiánya, a recept még most, másodjára is tud működni!
Illetve: most még. Éppen. De őszintén, vártunk mi ennél többet? Különösebben szerintem nem és épp ezért ilyen téren ebben sincs igazán kivetnivaló. Lehet, hogy önismétlő, de a klasszikus kalandfilmek azóta se lepték el a mozikat, így elfér. Meg persze dramaturgiában se túl acélos, de igazából itt nem is az a lényeg. A lényeg a kalandok és a színészek. Előbbiben csak a megérkezés pillanata ugyanaz (csupán más állattal), de utána gyakorlatilag egy – picit a bazárhoz hasonlító – helyszínen kívül tényleg minden más és ezek lehetőségeivel éltek is a készítők. Ami műfajsablon az meg voltaképp a videójáték formulába pláne passzol.
Elvégre egy játék se áll másból, mint különböző akadálypályákból, küldetésekből, csak ezek tálalása más. A játékmechanika maga ilyen, az, hogy erre rájátszik a Jumanji is, az nem ordas hiba, még ha filmnyelven nézve jó irány se. Bár az sajnos kiveszett már teljesen idénre, ami két éve nagyot ütött: a játékokból ismert dolgok (NPC, átvezető, stb.) tálalása. Ezt ugyan a két, valóságban nyugdíjas bevonásával próbálták újrázni, hogy ők is megértsék, nézői szempontból túltolták, még ha a generációs különbség adta is a táptalajt ennek.
Az öreg-fiatal téma nem csak itt jön ki, hanem végigmegy a két órán és ott, ahol nem a régi poénokat akarták ebbe csomagolva újra eladni, ott jó is (csak az összhatás érződik soknak). A színészek láthatóan élvezték az új szerepeiket, egyedül Karen Gillian maradt meg annak a figurának, aki eddig is volt, de kellett a fix pont. A gárda kémiája még mindig csodás és ha a személyiségváltozások nem lettek volna elegek, még megdobták ezt új erőkkel és gyengeségekkel is, már ami a választható alapkaraktereket illeti. Így két fronton átalakítva pedig a keretrecept még másodjára is elvergődött. Awkwafina meglepően jó, pláne egy spoileres dolog után kezdi ellopni a showt (akár a Kőgazdag ázsiaiakban tette), Danny DeVito valósággal sziporkázik rövid képernyőideje alatt és Madison Iseman is remekül érzékeltette Bethany két részes karakterfejlődését. Mindenki élvezte a forgatást és ez nagyon átjön, ennek csak örülhetünk, mert hangulatában tényleg nincs semmi változás és mi is élvezhetjük azt.
Kis érdekesség, hogy mindkét rész karácsony körül játszódik, de az elsőből hiányzó havat és hideget most pótolták, így nem csak a háttérben szóló ünnepi dalokkal érzékeltetik ezt. Apropó, dalok: 1-2 jelenet filmzenéjének különleges hangszerelése itt most talán még inkább megidézi a klasszikus kalandfilmeket, de a Welcome to the Jungle használata visz mindent.
A harmadik Jumanjiba tehát több helyen is bőven bele lehetne kötni – csak nem érdemes. Az az elejétől nyilvánvaló volt, hogy a 2017-es „semmiből jött” kellemes meglepetése mostanra elfárad, de annyira korrekt munka lett a végeredmény, hogy ezt a minőséget sok másik folytatás megirigyelhetné. Nagy kérdés, hogy ez mire lesz elég a szomszédos sagafinálé farvizén (mondjuk akik nem tudnak bejutni rá, tökéletes alternatíva lehet ez, míg lecseng a hype), de ha ideális esetet feltételezünk, akkor idén 10 film is átlépi majd a milliárdot.
És hogy miként tovább? A végefőcím utáni jelenet ezt előrevetíti. Ha sikeres lesz a Következő szint, nyilván jön a még következőbb, csak ne siessék el, bőven jó lesz az nekünk három év múlva is, a csillagok akkor úgyse háborúznak majd, de magához a karácsonyhoz se kell feltétlen ragaszkodni. De alapvetően annyira szerethető a stáb, hogy nem érdemelnének meg egy ilyen cliffhangeren ragadást.
Viszont az esetleges 4. rész után már tényleg nem marad szufla a témában.
