Jessica Jones, készítő: Melissa Rosenberg, szereplők: Krysten Ritter, Rachael Taylor, Carrie-Anne Moss, David Tennant, Eka Darvill, amerikai akció- képregény- és dráma-sorozat, 56 perc, 3 évad, 2015-2019
Nem is értem, hogy maradhatott ki a Jessica Jones eddig a repertoárunkból, pedig az első évada méltó társa a másik nagy netflixes Marvel kedvencnek, a Daredevilnek. Aztán nem tudta hozni azt az egyenletes színvonalat, ami így a másikat előbbre rangsorolja, ám a realista látásmód és a kiemelkedően jól megírt főgonosza miatt, botorság lenne mellette elmenni.
Jessica Jones (Krysten Ritter) az alkoholista és mogorva magánnyomozó New York Hell’s Kitchen negyedében, a sikátorok rejtekében és tűzlépcsőkre felkapaszkodva tölti mindennapjait onnan figyelve a célszemélyeket. A megbízói többnyire (joggal) féltékeny házastársak, mígnem egy nap a detektívet egy atléta eltűnésével keresik fel a leányzó szülei. Hope Schlottmannak (Erin Moriarty) egy hónapja veszett nyoma, a legjobb barátja szerint egy férfi áll a háttérben. A nyomokat követve, Jessica egyre ismerősebb motívumokat talál a lány esete és a saját élete között. Szupererős főhősnőnk azóta is poszttraumás stresszel küzd, hogy elszabadult a titokzatos brit férfi, Kilgrave (David Tennant) uralma alól. Ám a halottnak hitt ex úgy tűnik visszatért és Jessicának össze kell szednie minden akaraterejét, hogy szembeszálljon és legyőzze egykori bántalmazóját. Közben kapcsolatba bonyolódik a szintén hihetetlenül erős és sebezhetetlen Luke Cage-dzsel (Mike Colter). Emellett megpróbálja kirángatni szomszédját, Malcolmot (Eka Darvill), a drog bűvöletéből, fogadott testvérével és legjobb barátjával, Trish-sel (Rachael Taylor) pedig rendezni a múlt baklövéseit.
A Netflixes Marvel adaptációk sikerének egyik kulcsa az volt, hogy élő, lélegző karaktereket vonultattak fel. Persze a szupererő nem egy hétköznapi tulajdonság, de a szereplők mégis háromdimenziósak, akikkel szinte bármelyik nap összefuthatnánk az utcán. Vegyük például Jessicát, aki a traumáit egy jó film noirhoz hasonlóan whiskybe fojtja és tüskés természetével elmar maga mellől mindenkit. Ám minden kételye közepette is próbálkozik és bár néha menekülőre fogja, de ha a helyzet úgy kívánja, igenis kiáll magáért és a gyengébbekért. A néző sokszor inkább utálja, amiért annyira kettősen és végtelenül emberien viselkedik, de valljuk meg őszintén, mind át tudjuk érezni a motivációit és rosszabb napjainkon néha mi is úgy állnánk hozzá az élethez, mint ő.
Aztán ott van még Malcolm, aki a legmélyebb gödörből kievickélve minden áron helyre akarja hozni egykori hibáit és segíteni szeretne, azonban ő se dönt mindig helyesen és az ő példáján keresztül láthatjuk milyen nehéz is a jó úton megmaradni. Az egyik legérdekesebb szereplő Trish, aki az anyja nyomására tinisztárrá vált, majd ezt az imázst levetve rádiós műsorvezetőként próbál elérni változást. A három évad során az ő karaktere esik át a legnagyobb változáson, az utolsó szezonban már szinte több játékidőt kapott, mint főhősnőnk. A kisebb-nagyobb mellékszereplők egész garmadáját hanyagolva térjünk is rá a lényegre, Jessica nemezisére, Kilgrave-re és vele együtt a forgatókönyvi zsenialitásokra.
Kicsit fellengzősen hangzik így indítani, de aki látta ezt a sorozatot, nagy valószínűséggel egyetért azzal az egybehangzó véleménnyel, hogy Kilgrave karaktere az egyik legjobb Marvel gonosz, akit valaha láthattunk. A Thanos-rajongók kérem ne haragudjanak rám, de bármennyire is jól van összerakva a kesztyűs úriember karaktere, ő mégiscsak az a „világuralom” kaliberű gonosz, aki minden környezetvédelmi ideológiája ellenére is mesebeli. Ezzel szemben ott van ez a tenyérbemászó, manipulatív pasas, aki az élvezeteknek él, semmi és senki nem akadályozhatja meg a kényelmes életstílusának elérésében. Ismerős?
Ki ne találkozott volna már ilyen emberrel? Ha ő akar valamit, azt megkapja. Szó szerint, hiszen az a képessége, hogy bármit mond bárkinek, az feltétlenül engedelmeskedik. Enyhébb esetekben csak annyi a parancs, hogy adja át az asztalát az étteremben, de odáig is fajulhat a dolog, hogy Kilgrave közli az illetővel: ugorjon le a tetőről! Nem vonatkoznak rá társadalmi normák, azt tesz, amit csak akar és azzal, akivel csak akar. Hiszen soha nem tanulta meg, hogyan tartsa kordában és fordítsa esetleg jóra a képességét és így nem is lehet esélye egy normális életre. Pedig mennyi bajt meg lehetne akadályozni, ha valakinek ilyen hatalom összpontosul a kezében!
Emellett Kilgrave képességére külön rátesz egy lapáttal a Jessicával való kapcsolata, aki iránt teljes mértékben megszállott, és akit az uralma alatt tartott hosszú-hosszú időn át, ezzel jelentős károkat okozva az amúgy is bizalmatlan nőben. Számomra a Jessica Jones éppen emiatt a téma miatt marad örökre emlékezetes, mert mégis hány képregényfilmben próbálják bemutatni ennyire sok aspektusból a párkapcsolati erőszakot? Annak válfajait (testi és lelki), a trauma tüneteit és az életre gyakorolt hatását, az esetleges visszaesést, valamint a feldolgozás és gyógyulás útját és lehetőségeit. Nincsen nagy betűkkel kiírva, hogy mi most egy abúzust látunk, de némi belegondolás után, teljesen tisztává válik a kép. És nehéz nem tisztelni ezért az alkotógárdát, hogy egy ilyen komoly témát ennyire szépen voltak képesek bemutatni.
Tudom, kicsit furcsán néz ki, hogy a Jessica Jones című sorozatnál már a harmadik bekezdést szentelem Kilgrave karakterének, de őszintén szólva ellopja a showt és eddig tartott nagy vonalakban bemutatni a karaktert csak forgatókönyvi szempontból. Ugyanis az izgalmas morális dilemmák mellett szükség volt egy színészre, aki életre is kelti ezt az élvhajhász gonoszt. És megtalálták. (A következőkben az objektivitást mellőzöm, David Tennant az egyik legkedvesebb színészem.) Egy olyan színész, aki ha nem Shakespeare-t játszik, akkor gyakran a szerethető, szenvedélyes figurák (Doctor Who, Good Omens, Casanova, Takin Over the Asylum…), a mogorva és megkeseredett karakterek (Broadchurch, Pszichiáter a világ ellen, Blackpool) és a hátborzongató pszichopaták (Des, Secret Smile) között szokott válogatni, annak a kisujjában van Kilgrave személye, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Nehéz meghatározni, hogy a hideglelős jelenetek, a szórakoztató feltűnősködése és vicces, teátrális pillanatai között hol sziporkázik a legjobban, de biztos mindenki megtalálja a maga kedvencét. Amúgy a többi színész is remek, Krysten Ritter különösen, mintha a képregényből lépett volna ki. A mellékszereplők közül pedig Carrie-Anne Moss utálnivalóan jó az ügyvédnő szerepében, viszont a jól felépített feszültség mégis csak Kilgrave és Jessica körül sűrű igazán.
Talán éppen ez a baj a Jessica Jonesszal, mert hiába jó amúgy az alap noiros, nyomozós hangulat, az 1. évad után Kilgrave háttérbe szorulásával már nem elég érdekes az, ami a képernyőn történik. Az akciójelenetek különösebben nem újítják meg a műfajt (szemben a szépen koreografált Daredevillel), és bár érdekes lehet követni a hűség és az emberi gyarlóság különböző ösvényeit, amit a karakterek végigjárnak, az első szezon feszültségét nem képesek újrateremteni.
A 2. évad kifejezetten gyenge lett, a harmadikkal azonban szerencsére kicsit visszahozták az eredeti atmoszférát, ami miatt megszerettük ezt a szériát. A rajongók valószínűleg végigverekszik magukat mindegyik epizódon, de sajnos sokakat tántorított el a kissé unalmas cselekmény a későbbi évadokban a sorozat befejezésétől.
A Netflix és Marvel vitája folytán ezt is, mint az összes többi Marvel sorozatot kaszálták a platformon. Az utóbbi hónapokban ismét felröppentek pletykák arról, hogy valamilyen módon visszatérhetne egy pár hős, például Charlie Cox, mint Daredevil a Spider-Man: No Way Home-ban, vagy Jessica Jones és a Megtorló a Marvel Studios égisze alatt a saját sorozataikban. Egyelőre biztos információ nincs semmiről, addig viszont bármikor jó lehet újrázni ezeket a sorozatokat.
