Ferrari, rendező: Michael Mann; szereplők: Adam Driver, Penélope Cruz, Gabriel Leone, Shailene Woodley, Giuseppe Fesitine, Daniela Piperno, Patrick Dempsey, Jack O’Connell, Michele Savoia, Sarah Gadon, Domenico Fortunato, Derek Hill, Marino Franchitti, Valentina Bellé, Ben Collins; életrajzi és sportdráma, 130 perc, 2023 (16)
Házassági történet
Michael Mann 2015 óta egy TV-s rendezésen, a Szemtől szemben 2 előkészítésén és Az aszfalt királyai producerségén kívül csak az első hollywoodi, Enzo Ferrari főszereplésű filmmel foglalkozott. Hosszú volt a várakozás és 8 éve a Blackhat nem volt túl méltó, így még inkább kiéhezhettünk egy minőségi darabra tőle. A Ferrarival ez kábé megérkezett, de azért nem árt tudni, mire vesz jegyet az ember, mert anélkül könnyen csalódás érheti.
Mivel ez már a 6. olyan játékfilm, melyben valamiképp megjelenik a híres márkaalapító, készült egy külön írás az előzőkről. Meg arról, hogy anno a sajtó miként keverte össze Az aszfalt királyait (Ford v Ferrarit) ezzel, miért volt félreérthető Christian Bale egyik hízása, na meg, hogy Michael Mann milyen pereskedésbe bonyolódott az akkor 87-88 éves Enzóval, mely indítás után az elmúlt bő két évtizedre miként vált szakmán belül a legmagátólértetődőbbnek a rendezői székébe. Most ezekkel és az elmúlt évek rögös útjával nem terhelem a felvezető kört, erre ott a háttéranyag. De néhol muszáj lesz a Ferrarit az olaszok saját 2003-as filmjével összevetni.
Ha már olaszok, Mann rendkívüli autentikusságával kell kezdeni. A Ferrari atmoszférája sokkal mélyebben részletgazdag, mint gondolnánk. Az hagyján, hogy a családi nyughely a temetőben eredeti (ezt a hazaiak is használták 20 éve), de a látható modenai terek mind Enzo hétköznapjaihoz tartoztak. A lakáson belüli részek díszletek, de a kapualj és a 11-es házszám, az újságos, a szökőkút, a pár lépésre lévő színház (ahol operára mennek – maga a belső már a város operaháza), a templom és a borbélyszalon pont azok, ahol Enzo is élte életét. Hogy még komolyabb legyen, a napi borotválkozásra Adam Driver pontosan arra a székhelyre ül, amely Enzóé volt, aki pedig elvégzi rajta a fazonigazítást, nem más, mint Enzo borbélyának fia. És lehet még fokozni: több öreg szerelő valóban korábbi csapattag volt – még Lauda idejéről.
A kis Peugeot (aminek kabriója Columbóé) épp az, amivel közlekedett, szóval Mann brutális mentalitással kezelte a világépítést. Ráadásul a stáb 1:1-es arányban építette föl a Ferrari gyár keretét az eredeti tervek alapján, a jelenlegi modern állapotok közt nem akartak zavargászni. A tesztpálya – amely a helyébe a fioranói lépett – már nincs meg, de mivel sík volt, ezért egy, a közelben fekvő másik, rég elfeledettre mentek ki, ami 45 éve zárva, azóta nem igen látott autót és alaposan rendbe kellett hozni a filmhez. A Maserati és a Ferrari valóban viaskodtak egymással és a stopperrel, előbbiek néha tényleg lövéssel jelezték magukat. A tragédia is visszajáró vendég volt, amelyik kameraszöget pedig leutánozva látjuk, azt az első F1-es fedélzeti próbálkozás ihletette: hogyhogy nem épp ’57-ből, épp egy Maseratit terelgetve, épp Modenában. Az olasz film kvázi központjában, az imolai Autrodromo Enzo e Dino Ferrarin is láthatunk egy jelenetet stand-inként funkcionálva. Könnyen leszűrhető, hogy Mann mennyire durván ügyelt a részletekre, tényleg szívprojektje volt, ami minden képkockán átjön. Egy átlagnéző a fentiekből vajmi kevéssel lehet tisztában és így alulértékelheti a látottakat, de ettől még a rendező védjegyének számító hozzáállási stílus épp oly erős, mint klasszikusaiban.
A hangulatteremtés már a nyitányban ránk ront. Egy fekete-fehér montázzsal indulunk Enzo versenyzőkorából, amiről lerí, hogy nem Driver a driver és a némafilmes trükkök armadáját látjuk, bájosan nem fedve el a háttérvetítést. Aztán ugrunk ’57-be teljesen in medias res az események sűrűjébe. Driver jó pár percig nem beszél, eleinte mások se sokkal többet tőmondatoknál, s ezzel felépül egy olyan feszültséges várakozás, egy olyan misztikum, ami a nézőt rögvest odaszögezi a székbe, holott nem történik semmi, de tényleg az égvilágon semmi extra.
Jó, megérkezik a „nagy és egyetlen” Jean Behra, de ez csak a körüllengő szavaktól lesz valami, bevágva teljesen pátoszmentesen száll le egy fickó, táskájában védőszemüveggel és bőrsisakkal. Fantasztikusan tease-el Mann azzal is, ahogy Enzo a kiskocsiját sietősen meghajtja és egy abszolúte nem versenygép terelgetésénél is már olyan eszköztárat használva látunk egy sima közúti kanyarvételt és sebváltást, mintha épp a vb-cím és Le Mans megnyerése múlna egyszerre rajta. Az istentiszteleti időmérés is frenetikus, tud még az öreg!
Aki kontextus nélkül érkezik, a nyitó építkezés után könnyen csalódást élhet meg, a látszat és a cím ellenére az alkotás egyáltalán nem pörög később ugyanezen a fordulatszámon – cserébe legalább jól kifejti azon családi szálakat, amik elsőre 0 tudással a bevezető percek során zavaros lesz annak, aki nincs tisztában Enzóval. Próbálok a legkevésbé spoilerezni, de a témában született másik cikkel kiegészülve minden tiszta lesz. Mann a környezet és a személyi kultuszok felskiccelése után fogja és háttérbe húzódik, hogy a fináléként szolgáló versenyig szinte teljesen átadja a terepet színészeinek, megteremtve ezzel egy nagyon intim betekintést Ferrari családi és céges viszonyaiba, akár úgyis, ha ezzel épp rombolni kezdi az elején gondosan felépített (és a publikum által ismert) képet a szigorú vezérről. Ez pedig nem egy tempós drámába ütközik, amely által a mozi csak kis részben marad a sportfilm kereteiben. Egy viszályoktól nem mentes, temperamentumos (olaszok, na!) házasság története ez, melynek prezentálásában van rutinja Drivernek… de egyáltalán nem ő viszi a prímet!
Amellett, hogy az Alfában sofőrrel krúzol, Penélopja is a showt. A Cruz és Driver közötti első interakció már-már vígjátékian random a lehető legjobb értelemben, cseppet se kizökkentően és pompásan megágyazva Laura Ferrarinak. Őt se először testesítik meg, így muszáj kikanyarodjak az olaszokéra, akik a 3,5 órás játékidejük ellenére is kihagyták vagy csak épp említették azokat az életrajzi elemeket (dramaturgiai időkeveréssel), amiket itt láthatunk. Ez mondjuk az egészre igaz, mert bár a 20 évvel ezelőtti darab technikailag spoilerez egy elhangzó mondattal, ’57-et átugorja. Remek előzményként bemutatja Enzo 1 évvel korábbi tragédiáját, de ’61-ben már úgy veszi fel a fonalat, hogy a picit figyelmetlenebb laikusnak nem fog feltűnni a spoiler, vagy mire igen, és utána nézi az újat, már túl vagyunk az eseményen. Laura kapcsán az egymást kiegészítő elemekből több is van, köztük az, hogy mennyire komoly befolyása volt a cég életében, mert igen fontos teendőkben vette ki a részét.
A II. világháború bombázásai után a modenai telep romjait nehéz volt újjáépíteni, ekkor költöztek át Maranellóba (míg apja műhelye és Enzo szülőháza ma múzeum), ezt egyik életrajzi feldolgozás se fejti ki, viszont Mann két legfőbb történetszála ehhez fűződik. Signora Ferrari ekkor vált tényezővé, Penélope Cruz pedig zseniális minden rezdülésében. Az üzleti befolyásosságának bemutatása hiánypótló, de hogy épp ekkor és így nyomozza ki Enzo nagy titkát, elég megírt szagú (az olaszban egyik pillanatról a másikra tudja meg, időben korábban), még ha talán pont hasonlóan is derült rá fény. Abból kiindulva, hogy a mozi behozza a Ford és a Fiat felvásárlást – idejekorán, de a néző számára kapaszkodóként –, húzok afelé, hogy a filmnyelv oltárán ebben is engedett Mann a tűpontos részletgazdagságából. Mondjuk ez a családi rész kevésbé zavaró, mint a Ford emlegetése, amiről már az átlagnéző is tudhatja, hogy a ’60-as évek elején történt (a Fiat még később, ’69-re zajlott le teljesen).
Persze ezek a nüanszok csak a tökéletesség elérését gátolják, ettől még egyáltalán nem lesz érdemben gyengébb a végeredmény. Cruz méltatása mellett Driver is megérdemli a magáét, ha sikerül elfogadni, hogy se fizimiskára, se testalkatra nem a legjobb, hiába próbáltak csodát tenni, fatsuit nélkül közel se a leghitelesebben kinéző Enzo az övé. De a legmélyebb és bár jóval visszafogottabban, ebből adódóan kevésbé látványosan, azért a maga nemében abszolút megbízhatóan hozza az elvártat és méltó párja Cruz sziporkázásának. Ezt kívánta a szerep. A külvilág felé híresen meghatározó látásmódjait nem oly intenzíven csattogtatják – érzésre még a Grand Prix is jobban ráment erre, bár ott személyesen jelen volt a felvételeknél Enzo – de ez összhangban van azzal, hogy a magánembert mutatják be és nem a közismert és ikonikus életfelfogásait, vagy szemléleteit. Egy picit több elfért volna ezekből, noha hiány sincs, de az olaszok mintha jobban egyensúlyoztak volna ezzel – igaz, volt rá 215 percük.
Driver és Cruz tehát viszik a hátukon a mozit. És a többiek? Nos, ők vagy elvesznek a sztoriban, vagy nem tudnak felemelkedni hozzájuk. Shailene Woodley a legjobb példa erre: tudjuk, hogy tehetséges, gondolhattuk, hogy nem véletlen castingolták, de ehhez képest sokat nem csinál és néhol játéka is karakteridegen. Máshogy fogták meg szerepét, mint az olaszok, így összehasonlítani sincs értelme, de spoilerek nélkül annak, ami… elég hiteltelen. Félrement a kiválasztás, nem színészi a baj. Szerencsére a Ferrari mamát játszó Daniela Piperno ellensúlyozza, na ő aztán telitalálat és szarkasztikus egysorosaival néhol Cruzt is letaszítja a trónról, igazi kellemes meglepetés, pláne, hogy az ő öregkorával se foglalkoztak 20 éve a hazai filmesek. Általa még inkább kiegészíti egymást a 6 Enzo Ferrarit felvonultató alkotás.
Versenyzői főhős nincs, a legnagyobb jelentőséget Gabriel Leone által Alfonso De Portago kapja, nem véletlenül, de kevés térrel ahhoz, hogy a spanyolt játszó brazil meggyőzzön, hogy ő az ideális Ayrton Senna a Netflix készülő sorozatában. Van 2-3 történelmi pontatlanság (egyszerűsítés) a csapathoz való bekerülésénél, de mindegy, mert garantáltan a szemünkbe fog égni egy bizonyos kép vele kapcsolatban – egy olyan dolog kapcsán, amit elérhető anyagok híján tudtak így reprodukálni (4 elemből 3 pontos). Patrick Dempsey és Jack O’Connell még a két kiemeltebb kormányzsonglőr, előbbi karakteres és szerethető a finnyás veterán „Ezüstróka”, Piero Taruffi bőrében (kaszkadőrre nem kellett költeni), utóbbi viszont teljesen elveszik a zuhatagban és bár jól elkapták a Peter Collinsszal való hasonlóságot, akkor is nehéz lesz észrevenni, ha amúgy kifejezetten kedveljük a színészt.
Szépen el vagyunk látva olaszos arcokkal, ott a lakáj, a könyvelő, a bankár, a pletyis újságíró, de csak asszisztálnak. A Michele Savoia által játszott mérnök emelkedik ki innen. Szerepköre pár ember összevonásával lett ekkora, hiába valós személyt kelt életre, aki egyike volt azon kilépőknek, akik a céget csődközel juttatták a Ford felé terelve.
Van 2 eyecandyként jelenlévő szerelmi szál, az egyik a De Porgato párjaként felbukkanó csillag, Linda Christian, aki az utolsó Weissmuller féle Tarzanban és a Connery éra előtt 8 évvel készült Casino Royale Bond lányaként tündökölt (mint „Vesper”), őt Sarah Gadon alakítja, de érdemben csak egy híres boxkiállós csókfotó megszületéséhez használják. A másik nővel, a fotós Cecillia Manziniként feltűnő Valentina Bellével (aki Eugenio Castellotti barátnője volt, de nem ’57-ben) együtt van egy olyan szerepük, ami jól bemutatja Enzo hozzáállását versenyzői magánéletéhez és ezek csak még erősebbé teszik a Grand Prix-ben lévő megjelenítést – 57 évvel azután!
Jó, jó, szóval a kamaradrámák lassítják a filmet… na de most gyorsuljunk! Vegyük sorra a technikai frontot, ha már technikai sport. Dempseynél már említettem, hogy kaszkadőri fizura nem kellett félretenni, ez nem csak nála igaz. Többen úgy szerepelnek, hogy nem színészek. A nagy zsongást keltő Behra bőrében Derek Hillt tisztelhetjük, aki a Ford v Ferrariban Bruce McLaren volt. A tesztpálya másik fenegyerekét, Castellottit egy bizonyos Marino Franchitti személyesíti meg (a volán mellett az ágyban is), akinek vezetékneve ismerősen csenghet, legrosszabb esetben a Felpörgetvéből lehet meg igencsak sikeres bátyja.
Hogy mainstreamebb is legyek: Stirling Moss-ként azt a Ben Collinst látjuk, akinek hazai pálya a popkúltúra. Az aszfalt királyaiban ő Bale váltótársa, ő vezette Daniel Craig Astonjait (a Casino Royale bukfenccel Guinness rekorder) és volt jó ideig a Top Gear Stigje, mígnem pont egy hungaroringi versenyen lepleződött le. Ehhez képest az, hogy Marc Gené, a Schumacher korszak egyik legfőbb teszt/tartalékos/fejlesztője, csak cameózik, szinte sértő. Mann tehát nem akárkikre bízta a négykerekűeket, Le Mans-i kategóriadobogójával pedig Dempsey se lóg ki, így amikor közeli versenyjeleneteket látunk, ott bizony teljesen éles a hajsza.
Durva belegondolni, hogy az eddig feljött nevekből és a további mikroszerepűekből (pl. Mike Hawthorn és Wolfgang von Trips) hányan hagyták ott a fogukat. Az autós részekkel a legfőbb baj az, hogy a hangvételből kifolyólag alig vannak, pedig ilyen színvonalon elnéznénk (és hallgatnánk!) még jó ideig a Mann általi látványt. Bele lehet kötni itt-ott sofőrszemmel, de fölösleges. A Mankért Oscart nyert Erik Messerschmidt kameratrükkjei és a 2x-es akadémiai nyertes Pietro Scalia feszes vágása a hangrészleggel párosulva fenomenális élményt nyújt. A Rush ötletességétől és sajátos szűrői által elért egyediségétől messze vagyunk, de Az aszfalt királyai „semmi extra, ám azt tökéletesen” hatásához lazán felér, csak hát abban több a vroom vroom!
Daniel Pemberton hallatán instant elönt az izgatottság, ezúttal takaréklángon égett, ami sajnálatos Hans Zimmer és Marco Beltrami füleinkbe kúszó tételei után, de nézzük el, Gwen témái így is az év zenéi. Előzetesen félő volt a CGI, de az egyetlen kirívó esetet sikerült a trailerbe elhelyezni: az tényleg nincs a helyzet magaslatán, viszont erre a kezdetek óta azt mondtam, hogy ez a Rush-nál szintén gyenge pont (Lauda balesete is sánta kissé) és mégis szeretjük. Ráadásul Ron Howard művével ellentétben csupán 1 meeeh snittünk van itt. Végeredménye kétség kívül az, amit megígértek: az eddigi legsokkolóbban és brutálisabban ábrázolt, megtörtént versenybalesetet feldolgozó játékfilmes jelenet. Ez igen. A másik bukás viszont rettentően bénácska… az a próbababa… phuhh! Azt engedjük el, hogy a Mille Miglia a percenkénti indításaival inkább hasonlított egy maratoni terepralira (csak sivatag helyett közúton), így az ádáz pozícióharcok nem voltak rá úgy jellemzők, mint a vásznon láthatóan.
Ráfordulok a célegyenesre: összegzek. A Ferrari hallatán elsőre az F1 vagy a méregdrága sportkocsik ugranak be. A Ferrarira viszont nem ezen alapelvvel kell gondolni, itt az iram a korszakból kifolyólag máshogy halálos, mint egy mai akcióorgiában. Ne érjen azért csalódás, mert az elmúlt évek történelmi versenyfilmjeiben (és a Gran Turismóban) több a mámor, hisz ami itt abból megmarad, azután megnyalhatjuk ujjainkat, kielégületlenül max mértéke miatt lehetünk, nem technikailag. Hiába csak egy érdekesebb dallam csendül föl és hiába hagynak kívánnivalót maguk után a balesetek látványai, bőven van kárpótlás. Mint például a főszereplők!
A Ferrari házaspár között szenzációs a kémia, és ha sikerül túllépnünk a spórolósra vett maszkmunkán, akkor Driver és Cruz minden dicséretet megérdemelnek. Sajnálhatjuk, hogy kevesebbet vagyunk emiatt a pályákon és első sorban inkább egy életrajzi drámát, mintsem egy sportfilmet nézünk, amint sikerül belehelyezünk magukat a fantasztikus bevezetés után a kontextusba (előismeret előny, de nem elvárás), kellően érdekesen tálalja a mozi a cég és a család körüli szálakat, még ha néhány időkeverési módszerrel a másutt gondos realizmusra törekvő történetmesélésén ront is. Laikusként nyilván a pár név emlegetéséből fakadó mosoly és cameók tovaszállnak, de aki szereti a jó filmeket, ezzel nem tesz rossz (ágaskodó) lóra. Michael Mann visszatért és nem kell aggódni vénsége miatt, még akár jól sülhet el 30 év után a Szemtől szemben 2 is. Robert De Niróval pedig igazán újraindulhatna a másik projekt, mert bőven van még a Commendatore életéből színvonalasan elmesélhető sztori. Az eddigi 6 adaptációba se fért bele minden, ami megérhet egy-egy „epizódot”. Forza Ferrari!
Megtekintés utánra pedig melegen ajánlott ez a videó, ahol a filmben is fontos szerepet kapó Piero megosztja saját gondolatait a látottakról és édesapjáról, spoileresen:
