Agyugrász (Hoppers), rendezte Daniel Chong a saját és Jesse Andrews írótársa ötletéből; szereplők: az erdő lakói és irtói; animációs sci-fi fabula vígjáték, 105 perc (kísérő rövidfilm helyett két stáblistás jelenettel), 2026 (12)
Elhódítás
A Medvetesókkal tett kitérője után Daniel Chong visszatért a Pixarhoz, hogy első itteni rendezésével egy olyan klasszikus meseműfajba terelje a lámpás stúdiót, amiben fennállásuk óta ilyen szinten talán még nem merültek el. Az Agyugrász félő, hogy a Toy Story 5. árnyékában marad, de ez méltatlan sors volna egy ennyire fergeteges, személyes és fontos társadalmi üzeneteket egyaránt magában foglaló kreatív ötletrohamnak.
Daniel Chong neve nem hiába nem ugorhat be egyből az embernek, ha a Pixarról van szó. Az eredetileg az anyastúdiónál kezdő sztoriboardos első turnusát elég nagy amplitúdóval zárta, a Verdák 2 után az első Agymanókon dolgozott, mikor átment a Cartoon Networkhöz. Ez a CN persze már rég túl volt az aranykorán, de a 140 részt megélt Medvetesók pont egy nagyobb sikere lett a Warner csatornájának, a széria pedig egy egész estés alkotással búcsúzott (jó, azóta van spinoff más macikkal és rajzstílussal), csak épp a széles mozifutást meggátolta a koronavírus eleje. Chong az otthonlét alatt újra rátalált a természetfilmekre, pont amikor sorozatával már végzett, ezért új inspirációk után kellett eredjen, amit hamar megkapott.
Az állatvilág szeretete adott volt a medvékkel, aztán egy nap arról szólt az épp nézett doku, ahogy az emberek különböző módokon próbáltak beszivárogni az állatok közé és stáb nélkül megfigyelni őket madárnak álcázott drónokkal vagy épp kistermetű jószágokká öltöztetett távirányítós lépegető/guruló robotokkal, melyek szemeiben természetesen rejtett kamerák lapulnak. Hát igen, ez kissé másképp megy manapság, mint David Attenborough fénykorában a VHS korszak kellős közepén, de ha a Marsra is hajtott már ember alkotta „RC kocsi”, miért pont hazai pály…bolygón ne használjuk ki így a rendelkezésünkre álló technológiát? Na meg:
Chongba egyből bevillant egy ötlet, s 2020 végén visszatért a Pixarhoz, most pedig 5 évvel és 3 hónappal később a Covid sem akadályozza, hogy végre rendes, globális mozipremiert élhessen meg. Az agyalás során a dolgot továbbgondolták írótársával, Jesse Andrews-zal (az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni könyv szerzője), s bár a tagadhatatlan Avatar (így pedig átvitt értelemben még mindig, de csak alig meglévő Pocahontas) hatás nemcsak kimondott poén, hanem a trailer egyik kiemelt része lett. Ám a másik fő összetevő, a Mission: Impossible nem volt annyira túlhangoztatva, aminek megvan a jó oka. Az Agyugrász alapműfaja ugyanakkor viszonylag érintetlen terep volt eddig Pixaréknál, pedig az egyik, ha nem a legkedveltebb, leghagyományosabb és legtúlhasználtabb zsáner az animációs erdőben.
Lehet, hogy végtelenül elcsépeltté vált az évtizedek során a fabula, de megkerülhetetlen. Tágabb értelemben a definíciónak nyilván minden állatmese megfelel, de a fabula, mint szó leginkább a hétköznapi, erdei állatvilág, azon belül is az emlősök sokszínűsége és a madarak repülési szabadsága kapcsán él az átlagember tudatában (vagy a Lego ’80-as évekbeli Fabuland termékcsaládjához kötve), s rengeteg példát lehet sorolni, ami ennek megfelel. Tavaly lényegében az Oscar harcot is két ilyen vívta (Áradás, A vad robot), főhőseik fajai miatt pedig pláne frissen élhet bennünk a világot letaroló Zootropolis 2, nyakunkon a kint már pattogó, itthon hónap végén érkező GOAT – Will, a bajnok, ott vannak Micimackóék, s autentikus helyszíne révén a szavannai társadalmat bemutató Oroszlánkirály franchise-ig is visszamehetnék, Afrika mellett pedig Madagaszkár fekszik. Kimeríthetetlen a lista.
Tíznél is több állatos animációs film az Állatok Világnapjára
Ám, ha belegondolunk, a Pixar eddig az ilyen jellegű mókákból kivonta magát. A fabulából, mint olyanból nem, mindjárt 2. egészestésük tekinthető annak, de a kreativitásáról és folyton eredeti ötleteiről híres stúdió mindig megcsavarta a kliséket, s előbb a bogarak szintjére miniatürizálta a sztorit (másfél hónappal a Z, a hangya után), aztán elúsztattak és eveztettek minket Sydneybe, P. Sherman Wallaby Way-i fogorvosi rendelőjébe (másfél évvel a Cápamese előtt).
Igen, a Pixar eddig sosem ott használta ki a műfaj lehetőségeit, ahol a többség, ám most, hogy a sablonossá vált közegbe nyúl (mármint… nem nyuszi) bele. Felmerül a jogos kérdés, mégis milyen extrát tud felmutatni? Legutóbb hasonló szituban talán a Merida, a bátor előtt voltak, s az bármennyire is a jobb, szerethetőbb musical tündérmesék névsorát gyarapítja, tőlük többet vártunk egy átlag Disney minőségnél. Most megkaptuk?
A vad robot után nem egész másfél évvel ez ismét egy sci-fi fabula, ám a 2024-es D23-as bejelentés idején még azzal jött ki az első koncepciórajz, hogy egy testcserés vígjátékként kapjuk meg az Agyugrászt, melyben a hód és a főszereplő ember egymással cserélnek. Mivel a Lelki ismeretek macskás sztoriszála felsejlett és az simán a Pixar valaha volt egyik legjobb helyzetkomikumra épülő szegmense, a D23 után nem hiába kezdtem annyira bizakodni – de az állítás az első előzetes idejére már falsnak bizonyult.
Testcsere helyett ez tényleg egy Avatar továbbgondolás, avagy egy hódos Vili a veréb, csak épp mágia helyett tech-kel és az állatokhoz pont ellentétesen viszonyuló főhőssel. A bejelentésből a vígjáték kihangsúlyozása viszont megmaradt, de olyan szinten, hogy ennél kacagtatóbb mozit nemhogy az évtizedben, de 31 év alatt sem igazán tudott eddig felmutatni a stúdió!
Na persze akik az érzelmek és a mondanivaló miatt szeretnek beülni egy készlet zsepivel az aktuális Pixarra, nyugi, nem maradnak el. Az állatbarát Mabel kisiskolás korában is már arra tette fel életét, hogy minél többeket megmentsen, s látszólag csak körükben, a természet lágy ölén és nagyijával érzi igazán magát jól, tanárai és anyja felé egy visszahúzódóan csöndes, zárkózott egyéniség. Ezt a jelleget 19 éves korára friss egyetemistaként kinövi, nem válik a film egy Elio ismétléssé, kevésbé hangsúlyos az egyke/kiközösített/magány hármas, noha ezek mind jelen vannak a természetvédő forradalmár lányban, aki hírhedt arról, milyen hangosan, lehetetlen időpontokban vagy épp meglepő helyszíneken képes üvöltözve vitatkozni Hódváros (eredetiben Beaverton… oh, de hiányoznak a magyarított képi kiírások a Disneytől manapság) polgármesterével.
A polgi legújabb beruházása egy olyan körgyűrű, ami összeköti a belváros betontengerét a külváros dimbes-dombos, nem kertvárosi részével, ám az autópálya egyik tartópillére pont azon a tavacskán és tisztáson haladna át, amelyre Mabel a prológ óta elhunyt nagyijával oly sokat kijárt, hisz mikor vele volt – s sokszor volt – akkor ez lett az ő helyük, az ő közös élményük, egy, a háztól pár lépésnyire lévő völgyben. Akkoriban még élettel telve, kedvelten az állatok körében, de mára valami rejtélyes okból eliszkoltak.
A nyitó pár perc és a később adagolt flashbackek egy olyan bensőséges nagymama-unoka egymásra találást mesélnek el, ami felépítése miatt a Fel! intróját, kapcsolatrendszere miatt pedig a Coco érzelmi csúcspontját idézi, a két megríkató jelenet lightos verziójaként. Biztosra veszem, ha valakinek megadatott egy hasonló kapcsolat valamelyik nagyszülőjével, aki már nincs velünk, annak garantáltan hatásos lesz a dolog, ám rejlik még egy mélység Mabel karakterében, mely még a kiskori jellemzőiből fakad, de pont egy olyan aspektussal, amit az Elio nem fejtett ki, mert ahhoz túl fiatal volt címszereplője. Ha úgy vesszük, a két mozi ebben kiegészíti egymást.
Mabel ugyanis magának való jelleme miatt úgy érzi, amibe belekezd, az sosem sikerül jól, ahol pedig csak a jót akarja, ott valójában mindig sokkal többet ártanak, semmint használnának tettei. Végtelenül jó szívű lelkéhez egy olyan temperamentumosság társul, mellyel sokszor cselekedik meggondolatlanul, ám sosem ártó szándékkal – csupán ennek ellentétessége miatt folyton meghasonul, amin remekül lamentál el film, a nem épp sziporkázó vígjátékos pörgés lelassulásakor ez az egyik fő mozgató. Szóval bőven van itt mély spiritusz, de közel sem ezekért fogunk igazán emlékezni az alkotásra!
A kreatívbomba akkor robban, amikor Mabel felfedezi tanárjának titkos turpisságát az egyetem egy félreeső, látszólag alig használt szertárszerűségében. Az aktivista lét miatt bukásra álló, sokszor késő és szétszórt gördeszkás lány a Vissza a jövőbe után, bár Dokinak szólítja rangidős tanárnőjét, azt ő nem szereti, de lógásai ellenére is bírja Mabel elszántságát és tudásvágyát, ezért ahol tud, igyekszik segíteni neki. Az számára is gyanúsan új infó, hogy az állatok elhagyták a régi, jól bejáratott patakot, így arra ösztökéli diákját, hogy esetleg próbáljon odacsalogatni egy hódot, s ha az épít egy új gátat, talán ismét benépesül még az építés megkezdése előtt a minivölgy – Jerry polgármester ugyanis úgy kampányol, hogy oda nem viszi az autópályát, ahol aktívan veszélyeztetne élővilágot. De erre 2 nap maradt, ennyi idő alatt kéne a természetnek visszahódítania azt, ami az övé. S mikor Mabel már úgy hitte, minden remény elveszett, akkor szerez tudomást az Agyugrásznak elkeresztelt projektről.
Mi nézők pedig hálásak lehetünk újbóli meggondolatlanságának, ugyanis amint bekerül az állatok közé, egy, a Zootropolis-okhoz abszolút felérő, mégis teljesen más kaland vár ránk kreativitás terén. Nem annyira harsány, mint az állatváros, hisz ezúttal nem állt annyi nyitott lehetőség az alkotók előtt, de a Pixar így is olyan elánnal rúgta rá a hagyományos erdei fabulák mezőnyére az ajtót, hogy annak minden pillanatát öröm nézni.
Az Agyugrász abszolút megállja a helyét a műfaj legnagyobbjai mellett, hiába rengetegszer lerágott csont az, amit látunk, ám napjaink pörgős TikTokra optimalizált rohanó poéngyárai közepette (még ha magát adó módon, de ebbe a Zootropolis is beleillik, annyi minden történik ott) olyan üdítő valami klasszikusabb tempóval hódító, lassabb, mégis folyamat sziporkázó történetet átélni mainstream stúdióból állattémában, hogy arra úgy volt már szükségünk, mint a városszéli erdőnek a friss levegőre. A mókus és az erdőtűz hasonlatnak pozitív ellenpéldája, az kb. ez.
Az élmény megőrzése végett semmit se részletezek, maradjunk annyiban, hogy a legabszurdabb animációs autósüldözés már nem a Szenilla nyomábanban található. A trailerek okosan lettek vágva, nem feltétlen a legjobb gegek kerültek beléjük, bőszen jut még felfedeznivaló és több, szinte instant fordulat meg lett őrizve. Ami kicsit furcsább, az az, hogy még a fő társadalmi mondanivaló is, amit szintén nem először énekelnek meg az animációs alkotók, de a két korábbi nagyon idevágó példa sajnos rendkívül alulértékelt: az Agyugrász valamilyen szinten a Mézengúz és a Repcsik 2 keveréke, ugyanakkor míg azok inkább korukat megelőző figyelmeztetések voltak 2007-ben és ’14-ben, addig mára már egy sokkal égetőbb problémakörre duzzadt az, amire végülis kifut a mozi.
Tavaly év elején Kalifornia és különösen LA, korábban többször Ausztrália, vagy az effektjeiért épp Oscarra jelölt The Lost Bus eseményei mind-mind a Repcsik mesteri AC/DC montázsa után történtek, ráadásul további párhuzamok is rejtőznek – de már csak kemény spoilerek mögött, amit ki kell kerüljek. Az Agyugrász remélhetőleg egy figyelemfelhívóbb kordokumentumnak marad meg, félelmetes belegondolni, mit élhettek át az animátorok meló közben tavaly januárban…
Csak hát… sablonossága és érezhetően apróbb marketingköltségei miatt, no meg a Toy Story 5 kezdettől fogva ígéretes alapötlete körül kialakult hype révén, melyet csak még jobban megemelt az első előzetese… nem feltétlen lesz könnyű dolga talpon maradnia az új üdvöskének és valahol dejá vu, de részben ebbe a kevéske promózásba bukott bele az Elio is, ráadásul a kiemeltebb premierhónapban. A korábbi márciusi Pixarok sem jó ómenek, de az Előre és Pirula Panda a Covid áldozatai lettek, kár hasonlítgatni, sőt utóbbi Disney+-ként indult az USA-ban. A sablonokon kívül tényleg nem nagyon tudok rosszat mondani az Agyugrászról (bár Mark Mothersbaugh erősen nyitó zenei világa idővel elveszíti azt, amiért az ember eleinte felfigyel rá), sokkal több ebben nem volt, nem kihagyott ziccer.
Az animáció is remek, a trailer autós jelenetében látott stílus tökéletes egyensúlyt teremt a valódi állatábrázolás és az antropomorfizmus között, a teljes, elrepülő játékidő közepette következetesen van végigvíve, amikor kell. A lámpások jelen évtizedére jellemző új képi világa mondjuk sokaknak nem jön eleve annyira be, ez ízlés dolga (az öregemberek Coco szintűek viszont) és tény, hogy elég sok karakter marad kétdimenziós azok közül, akiket nem poénra húznak föl, rájuk már nem jutott idő a szentimentalista gyász, az indulatkezelés és a sikertelenségérzet közötti rohamban, ahová még a Greenpeace is jelentősen benézett.
De ahogy pár aktivista kevés az erdőirtás megfékezésére, úgy pár pozitív kritika sem tud önmagában csodát művelni az algoritmusok ellen küzdve. A 6-os karika noha kétségtelenül működhet a vígjátékosság miatt, azonban a mélyebb rétegek megléte talán egy fokkal jobban passzolna pár osztállyal feljebb a lurkóknak, egy szintén spoilermentesség miatt az írás ezen részéig kikerült plusz társadalomkritika pl. érdekes beszélgetésekhez vezethet. Az Állatfarm éppúgy bevillanhat, mint a választások előtti aktuálpolitikánk, persze jóval-jóval szolidabban, mint tette azt 8 éve pár héttel a szavazás után a Kutyák szigete.
Meglepően jól kidolgozottak a fajok közötti viszonyrendszerek, az elveik, a tavi szabályaik és beletörődő naivitásuk, s ahogy ezt látjuk előbb megbolygatódni, majd felborulni, phú… jelenleg kissé nehéz elvonatkoztatni világunk és országunk történéseitől. Persze ezek során szintén kiröhögjük a belünket, a sajtóvetítésen több korosztály jóízűen, hangosan kacagott – pedig az átlagosnál kevesebben ültünk a teremben – csak épp pont 12 alattiak nem voltak viszonyításképp. És igen, a film iráni alacsonyabb érdeklődés jelei már a sajtó részéről is éreztetik érdemtelen hatásukat.
Az Agyugrász tehát nincs könnyű helyzetben, pedig talán a Pixar eddigi legjobb klasszikusan vett vígjátéka, folyamatosan egyre elborultabbá váló szitukkal, amiket szerencsére nem lepleztek le az alultáplált promóció során. A stúdió korábbi állatmeséi közül az Egy bogár életénél és a Szenilla nyomábanbannál egyértelműen jobb, a Némót jelenleg még nem kockáztatom meg, ahhoz az idő próbáját is ki kell állnia, de közel van a szint. Vagy 5-6 komolyabb témába belefog, s noha egyiket sem olyan katartikus mélységekben járja körül, mint az Agymanók, a Coco, vagy a Lelki ismeretek, az egyáltalán nem rossz, hogy jobban nyit a fiatalok felé mondanivalói ábrázolásaiban, s bitang erős természetvédelmi figyelemfelhívásával a végén, mert az manapság végképp aktuálissá vált.
Kifejezetten biztató előjelek ezek a Toy Story 5. előtt, ami a világ legjobb legfölöslegesebb mozijának folytatásaként már mindegy mit csinál, de a jelek szerint jót fog. Csupán féltem az Agyugrászt, hogy egy messze alulértékelt cím lesz, ami szintén csak a streaminget böngészve találja majd meg nagyközönségét. Vígjátéki mivolta ráadásul nem azért parádés, mert percenként szórja ránk tucatszám a poénokat, aztán valamelyik csak betalál. Nem. Ez egy régi vágásúbb, lassabb, jobban felépített, de akkor aztán nagyot durranó humorra játszik (pl. mindKÉT stáblistás jelenete), ami üdítő már ebben az évtizedben. Vagy csak én öregszem…
