Top 5-nek indult, néhol sikerült is. Van, aki rangsorolt, egyesek pedig évösszegzőt írtak. Többnyire a hazai bemutatók dátumai voltak az irányadóak, ám néhol becsúszott néhány forgalmazáson kívüli alkotás is.
HUJBI
Ez az év főként a filmekről szólt, ezért elég nehéz helyzetben vagyok. A plázamoziról átnyergelve a művészre sikerült néhány igazán nagyszerű – főleg európai vagy európai koprodukcióban készült – filmet megnéznem, de tény, idén Hollywoodnak is voltak jó pillanatai. Sikeres évet tudhat maga mögött a skandináv szekció, de az Európán és Amerikán kívül forgatott filmek között is voltak szép számmal emlékezetes alkotások. Minden filmet másért szerettem, ezért nem könnyű a rangsorolás.
1. Csak Isten bocsáthat meg – a minimálmozi iránt érzett rajongásom sokakat megdöbbentett és ez nekem már elég. Valószínűleg nem csak a közvetlen környezetre hat sokkolóan, hogy moziban négyszer néztem meg, ebből egyszer tök egyedül, ez volt az idei legszürreálisabb moziélményem. (kritika)
2. Philomena – az év legszórakoztatóbb párosa (kritika), 3. Dermesztő mélység – olyat ad, amit kevés film (kritika), 4. Emberrablás – Hanks nélkül is lehet kalózfilmet csinálni, sőt, 5. Alabama és Monroe – ízig-vérig európai country (kritika), 6. Gravitáció – egyáltalán nem súlytalan (kritika), 7. Derült égből fasírt 2 – beteg egy film, de a készítőknek bizonyíthatóan volt gyerekszobája (kritika), 8. Szörny Egyetem – az előzményfilm zseniális ötlet, 9. Barátunk, Superman – nagyon szerethető (kritika), 10. Dom Hemingway – nem csak a farokmonológ miatt (kritika),11. Adéle élete – 1-2. fejezet (kritika), 12. A házban (kritika),13. Éjféli gyors Lisszabonba (kritika),14. Metro Manila (kritika), 15. Ezerízű szerelem (kritika)
És akkor ott tartok, hogy valahova be kéne sorolnom olyanokat, mint a Gyilkos Joe (kritika), Fogságban (kritika), Vadászat (kritika), Vasember 3 (kritika), Sötétségben – Star Trek (kritika), Francis Ha (kritika), The World’s End stb, de akkor újra kéne írnom az egészet.
Újragondolva az évet, nem volt elpocsékolt idő a Tűzgyűrű, Feledés (kritika), a Philips kapitány (kritika) az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék, a Nagy Gatsby és még sok más film megnézése sem. Nehéz munka a kritikusé.
CHEESE
A nagy szépség
Paolo Sorrentino rendező bebizonyította, hogy létezik még az igazi filmművészet, ezt pedig csupa nagybetűvel írta a vászonra. Róma himnusza tökéletesre komponálva, költői filmopera, Fellini mosolyog fent, mert 2013-ban valahogy ő is így rendezné meg Az édes életet. Tony Servillo napjaink legszuggesztívebb férfiszínészek egyike. Remélem, tananyaggá válik, máskülönben minden esztéta térden lépcsőzzön fel a Moszkva téren.
A vadászat
Thomas Vinterberg rendező a Dogma irányzat egyik elindítója visszatért. A Születésnappal anno vastagon odaszignózta névjegyét a vászonra, de 17 évnek kellett eltelnie, hogy ezt megint megerősítse. Egy buktatókat jócskán felkínáló kényes kérdésből vezényelt le egy olyan erős szocio thrillert, ami nélkülöz mindenféle direkt vagy harsány megoldást (amibe Lars von Trier kollégája könnyedén beleszalad), ugyancsak igaz ez az okos befejezésre. Precíz aprólékossággal mutatja be, milyen hamar válik fékezhetetlen, bosszúéhes gépezetté a tömeg (kritika).
Senki többet
Giuseppe Tornatore egy másik olyan olasz szerzői filmes, aki mindig izgalmas és úgy szentimentális, hogy nem érezzük mesterkéltnek. Műfaji labirintusában (sokáig nem lehet tudni romantikus-dráma-krimi) megint orrunknál fogva vezet. Geoffre Rush ritkán fog ki gyenge napot, ezért külön öröm, mikor a vállára tesznek egy egész mozit. Ahogyan a nőket csodálva üldögél magánképtárában, majd a háttérben Morricone kórusa megszólal… bizony a játékidő alatt többször felvillan a mozikatarzis lámpája, szipogunk, a végén meg sepregetjük az állunk.
Hogyan nevezzelek?
Még egy európai alkotás befért, méghozzá egy szellemes francia-belga koprodukció. Bátran kijelenthető, hogy a az egzotikus helyszínekkel és rengeteg szállal egyszerre operáló mozik tengerében manapság is működhet az egyszobás lineáris kamaradarab. Ezt nemrég Polanski ujjgyakorlata Az öldöklés istene szintén bebizonyította. Ehhez „csupán” briliáns színészgárda, sebészi pontossággal megírt forgatókönyv, s az azt hibátlanul levezénylő direktor szükségeltetik. A felsorolásból kiderült, mennyire megbecsülendő darab a Hogyan nevezzelek?. Egy intelligens humorral megajándékozó komédia, mely kifejezetten széles közönséget ölel magához, mégsem látták elegen (kritika).
A nagy Gatsby
Az örök romantikus énem ezt választotta az álomgyári termésből, mert ez visszakacsint a filmkészítés hőskorába: Baz Luhrmann szokásos giccsbehajló, ám utánozhatatlan vizuálorgiája, erős kampány a letöltögetés ellen, megszolgált indok a moziba járásra. Bitang erős soundtrack, Leo és Joel Edgerton kiváló alakítást nyújt, no és persze hiszünk abban az átkozott zöld fényben.
Az idei fontos mozik között (más hangulatomban talán a kiemeltek közé kerültek volna): Fogságban, Alabama és Monroe, Adéle élete 1-2. fejezet, Gravitáció, Phillips kapitány, A messzi dél vadjai (kritika), Kényszerleszállás (kritika),Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza (kritika), A házban, Túl a fenyvesen, Philomena, A Wall Street farkasa.
ZSÓFI
Gyilkos Joe
William Friedkin filmjét a szélsőségek finom ábrázolása, kifordult világa és az azonosulásra minden szempontból alkalmatlan szereplői ellenére is rendkívül élvezi a néző a már-már beteges fekete humora miatt. Matthew McConaughey játéka elképesztő, hol totálisan kimért, pedáns, tisztelettudó és precíz, hol pedig velejéig romlott, őrült és gyomorforgató. Nem is pusztán a trágárság, vagy a meztelenkedés, az erőszak és perverzitás naturális ábrázolása, hanem ezek össztánca egy texasi, mocsokban tocsogó lakókocsi-telepen az, ami miatt 18-as karikát kaphatott a film, és ami a nézőben is valóban zsigerig ható élményt okoz, és sokáig maradandó is lesz, kiváltképp a zárójelenet dinamikussága miatt. (kritika)
ParaNorman
A ParaNorman rendkívül szórakoztató és izgalmas film (különösen a csúcsjelenetben), nem csak gyerekeknek. A felnőtteknek szóló poénok, a nosztalgiázás a sokadszorra elsütött horror klasszikusok megidézésén (a végefőcímért külön dicséret), a híres dalbetétek (Season of the Witch), a kikacsintó társadalomkritika (mikor a zombik szembesülnek a XXI. század fogyasztási szokásaival), mind erősítik a felnőtt közönségnek is szóló animációk sorát. A rendhagyó ellenség, a különösen szerethető különc főszereplő, a kedves zombi-imádata és frappáns válaszai pedig csak ráerősítenek erre a groteszk horrorparódiára. (kritika)
Vadászat
Mads Mikkelsen a kisközösség/család válságáról szóló filmjeiben mindig erős alakítást nyújt, de a Vadászatban különösen intenzív a játéka. A nehéz és kényes téma miatt a legapróbb részleten elcsúszhatott volna a film, de végig feszes tempót diktált az érzelmek terén mind a szereplőkben, mind a nézőben. A film legnagyobb csavarja, társadalom felé intézett pofonja az, hogy az ártatlanul vádolt főhőssel való azonosulást többek közt a sztereotípiáktól és önzőségtől megvakult barátok és ismerősök reakciói segítik, akiktől legtöbbször elhatárolja magát a néző, miközben szembesül azzal, hogy nem sokban különbözne tőlük hasonló helyzetben.
Isteni műszak
Az Isteni műszak ugyan közel sem tökéletes alkotás, a kritikák is vegyesek voltak, mégis csírájában jelentek meg benne olyan mozzanatok, amiktől később érdekessé válhat. Tarantino ide, Guy Ritchie oda, a posztmodern művészetbe miért ne férhetne ez bele, gondoljunk csak vissza, anno a Ponyvaregényt is lehúzták a kritikák, miszerint Tarantino nem csinált benne mást, mint a filmtudásával kérkedett. Nem könnyű stílus, amihez Bodzsár hozzányúlt, a melodráma szál éppen ezért tűnt súlytalannak, csak a hős motivációjához kellett, de miliőteremtése, karakterábrázolása és dialógusai kapargatták a figyelemfelkeltés felszínét, még akkor is, ha sokakban a Kontrollt idézi.
Gravitáció
Sosem gondoltuk volna, hogy egy Sandra Bullock-filmet fogunk legtöbbször emlegetni filmes toplistákban. Ráadásul egy szinte egyszereplős alkotást, amiben avatari mennyiségű CGI van, aminek különösen való a 3D, és amit nem szúrtak el magyar szinkronnal. A végeredmény vizuálisan és akusztikailag is lenyűgöző, félelmetes és megnyugtató, hihető és egyben hihetetlen. A pontosan beütemezett izgalmi részek és a zárójelenet túláradó hollywoodiassága sem billentette meg azt az érzelmi és látványbéli egyensúlyt, amit Alfonzo és Jonás Cuarón megálmodott.
Itthon bemutatott további kedvencek: Hogyan nevezzelek? (kritika), Eleven testek, Démonok között, Insidious 2: A gonosz háza, Django elszabadul (kritika), Gyilkos vágyak (kritika), The Master (videokritika), Don Jon, Frances Ha (kritika), Napos oldal (kritika), Szörny Egyetem, Rontó Ralph (kritika)
