Pókember: A Pókverzumon át (Spider-Man: Across the Spider-Verse), rendezők és (fő)látványtervezők: Joaquim Dos Santos, Kemp Powers, Justin K. Thompson, írták: Phil Lord, Chris Miller, (Kemp Powers,) David Callaham, szereplők: Pókfélék, humorbombák és vizuális stílusok; 2D/3D animációs művészfilm, szuperhősvígjáték, 140 perc, 2023 (12)
Minden szupi szuper!
Örömteli, mikor arról híreznek, hogy egy filmet a minőség érdekében csúsztatnak el kitűzött premierjéről. A plusz háromnegyedév a második Pókverzum minden kockáján meglátszik és bár az eredetileg Part 1-2 elnevezést dobták, hosszú várakozás lesz ez – remélhetőleg csak – jövő tavaszig. A Pókverzumon át a leghosszabb amerikai stúdió animáció rekordjával indult és minden idők egyik legjobb folytatásaként zárult. Zárult?
2018 végén igen sokan akarták kihasználni az épp Star Wars nélküli ünnepi év végét, amit bár többen viszonylag jól lehoztak (az Aquaman piszkos élvezetnek tök okés, az ŰrDongó bájos leágazása egy roncstelepnek, Mary Poppins visszatérése megtörtént, a Ragadozó városok elhasalt), ám a legjelentősebb utóéletet egyértelműen az Irány a Pókverzum! tudja felmutatni. Nem csoda: akkor az írást még úgy kellett kezdenem, hogy elmagyarázzam a multiverzumok mibenlétét, meg azt ecsetelni, hogy számos olyan utalás akad a pókkánonra, amihez nem árt előismeret és hogy mennyire előrehaladott sztoriszál Miles-é, hisz a nagybátyját az MCU-ban (pontosabban a Hazatérésben) még fiatalon látjuk Donald Glover bőrében.
Nos a film által mainstreammé váló multiverzumbumm először a DC sorozatainak össznépi bulijában, majd az MCU főirányának elmozdulásában kezdte éreztetni hatását (pláne Tobeyval és Andrew-val), aztán az Oscar időszakot lesöprő MMM mutatott még a műfajból egy tömény adagot. Szegény két hét múlva befutó Flash pedig hiába akart még a Pókember: Nincs hazaút előtt megjelenni, előbb a vírus, aztán Ezra balhéi, végül a DC átszervezés végett elég késve érkezik a partira. Pont, mint Miles sok helyre. Az a Miles, aki a párhuzamos dimenziók mellett szintén sokkal közismertebbé vált, hála a PlayStationnek és a legfrissebb hírek szerint pár év múlva élőszereplősen is debütál. Szóval igen, ezalatt a 4,5 év alatt még a pandémiával együtt is megérett a világ arra, amit a Stan Lee halála után kijött első Marvel mozi akkor még szinte a semmiből tárhatott a nagyközönség elé. Bár az előismeretek most se ártanak, a fentieknek és a film minőségének köszönhetően minden téren óriási elvárások előzték meg a Pókverzumon átot, melyeket örömmel jelenthetem: mind beváltott, sőt!
Ugyanakkor azok messze kerüljék el, akiknek már az előd is túl sok, vizuálisan túl intenzív vagy humorban túlpörgő volt. A folytatások alapelvét követve minden téren emeltek az alkotók, de túlzásba nem estek, a látottak logikusan következnek a korábban csak kapargatott elemekből, ezáltal erősítve az összképet, így egyszerűen nem fog tudni csalódni az a néző, akit egyszer már elvarázsoltak. Elképesztő módon tolja ki saját határait, amely – azóta sokat koppintott animációja révén – biztosan nem való mindenkinek nagyvásznon. Hiába az érzelmi élmény, a mélyebb, érettebb és szebben melankolikusabb történetelemek (a Lelki ismertek társrendezője által), ha valaki az ambiciózus látványvilágot nem tudja befogadni, az elvérzik.
Bármennyire is fura, de a Pókverzumon át közelebb van az arthouse művészanimációkhoz, mint egy szuperhős blockbusterhez. Mindez egyben erény, hisz valahogy elkészülhetett ilyesmi a hollywoodi stúdiórendszerben és ez csodás, az igényesség pedig ízléstől függetlenül beteríti a vásznat. Épp ezért örömteli, hogy itt tényleg a minőségi kidolgozás miatt kellett több idő, nem mert problémák egész sora lépett a készítés útjába, avagy nem erőltették a pénzemberek a dátumot, amivel legtöbbször épp a CGI szív az élőszereplős térfélen. A vizuális kidolgozottság páratlan, soha nem látott mértékig megy el, rendesen túlnőve elődjén.
Az első rész a motion comic stílus nagyvászonra konvertálása által keltett egyedi hatást, a néhol kevesebb FPS-sel mozgó figuráival és a régi képregények nyomtatására jellemző „patronpöttyökkel” (a hangutánzók és egyéb kiegészítők azért már Adam West óta velünk vannak). Miles világában ez megmaradt, azonban ezúttal már nem csak nála játszódik a sztori: a multiverzum minden meglátogatott pontját (és Pókját) teljesen más dizájn jellemzi, ami azért tud ennyire működni, mert a dimenziókért mind-mind külön olyan művészek feleltek, akik jártasak az adott stílusirányokban. A Looney Tunes Peter Pacalja, a noir Pókember és az animés Penny Parker jó előzetese volt ennek, de most sokkal koncentráltabban kapjuk ezeket. Igazából felmerül, hogy Miles, Gwen és a középkorú Peter miért annyira egységesek…
Van egy blaxploitation beütésű, terhes afro Póknőnk motorral; egy alternatív történelemben a brit India által meghódított Amerika; egy, az utcai falon lévő punk plakátkivágások által inspirálódott londoni fekete-fehér Póki; egy, a föld felett a Holnapoliszt, alatta pedig a klasszikus cyberpunk neonvárost idéző jövő; egy Da Vinci Olaszországát faorientáltan elénk táró mellékszál; egy virtuális valóságban élő Ready Player Pók; fizikai cameók, utalás a Lord-Miller duó egyik sikerére, rengeteg régebbi sorozat/képregény/játék (pl. A Pókember legújabb kalandjai) hőse, egy apró betekintés Peter B. Parkerhez és az elején egy hosszabb Gwenhez, ahol az érzelmek alapján változnak a színek és a vízfestékek elmosódásai jeleneten belül válnak dominánssá akár sima 2D-s verzióban. Ez tényleg olyan szemkápráztató katyvasz, amire muszáj befogadónak lenni, hisz valóban mind más stílusú az összes felsorolt dolog. S azok a bizonyos művészi beállítások (pl. a fejjel lefelé lógás) és az „operatőri munka”, phú!
Akár az 1. résznek, ennek is rendezőtriója van, ám teljes cserélődés történt. A producerként megmaradó hármas két tagja többnyire storyboardos, vagy second unitos volt addig és akadt egy valaki írói vénával. A leosztás hasonló: Justin K. Thompson az előző rész egyik főanimátoraként lépett elő és lassan 30 éves szakmai tapasztalata van, Joaquim Dos Santos munkásságával meg valószínűleg találkozott már mindenki, aki az elmúlt közel 25 évben nézett a Marveltől vagy a DC-től rajzfilmeket (elég csak a legendás Igazság ligája sorozatot vagy a már fent példázott Pókember szériát említeni, de benne volt a Tron: Uprisingban is). Az író-rendezői átmenetet Kemp Powers képviseli, aki Phil Lorddal és Chris Millerrel együtt dolgozott a szkripten, bár kredit nélkül. Az Egy éj Miamiban szerzője Pete Docter társaként bizonyított a Lelki ismeretekkel, míg az LM duó a kortárs vígjáték szféra nagyágyúja, a dráma-humor összhatás pedig parádés. Az Irány a Pókverzum!-ot még csak Lord firkantotta és bár nem akarom lenézni David Callaham munkáját (ő is csapattag), nem tudom miért felelt. A film mondanivalójában mélyebb és összetettebb elődjénél, humorbombák ide vagy oda.
Az arányok miatt teljes az összhang a Powers-LM-akciók vonalon, érezni, hogy ki mit dobott a közösbe és szívmelengetően koherens marad a poénkodás a bunyó közben és a lelkizés a lassabb részeken, még ha itt-ott ismétli is önmagát utóbbival, de hát a Halálos iramban 10-ben 25/28x durrogtatják el a családot és még többet utalnak rá. Ahhoz képest ez kismiska és csak a kötelező Póki sablonok 21 éves túlhasználtsága miatt kaphat csak el a „jajj ne, már megint?”, ám a sztorit jól illeszkedik. Egyeseknek másban idegesítőbb lehet a hasonlóság Domékhoz. Persze aki tudja, hogy az egyszerre készülő 2-3. részeket menet közben nevezték csak át, biztosan nem éri majd váratlanul, hogy ez aláhúzottan egy trilógia közepe. Egy Vissza a jövőbe 2. Egy Végtelen háború. És igen: egy Halálos iramban 10. Tekintve, hogy már erősen az utómunkájában jár, az írósztrájk erre talán nem lesz hatással (nehéz lenne ennyire a végén belenyúlni) és márciusról csak az animáció igényesség miatt csúszhat, de reméljük nem fog. A lezárást látva a nem egész egy évet kivárni az epikus fináléra így se lesz könnyű…
Eközben a Gwen spin-off körüli hangok eléggé elcsitultak és a Pókverzumon át felütése már megteszi főhősnek, ami egyrészt picit olyan, hogy nem feltétlen kell a trilógia után még ráfókuszálni, másrészt Daniel Pemberton amilyen hangzásvilágot varázsolt a földjére (és csak oda, nem feltétlen Gwen témája az), abból ennyi szimplán nem elég és néznénk tovább. Elsőre is csodáltam, hogy Emma Stone után egy ennyire szerethető verziót adtak nekünk a karakterből, itt se szeretünk ki belőle, sőt! A közel 140 perc is megszűrheti a közönséget, a trailerek által sugárzott dramaturgia viszont teljesen más arányokkal operál és az alkotás nagyjából fele még nem is válik nagy Póktalivá. Ez csalódást keltő lehet azoknak, akik a többi világot várták (jogosan), amivel a túlnyújtottság jelei is jelentkezhetnek, ám cserébe elég időt töltünk főhőseinkkel és Miles szüleivel (különösen az anyja kapott nagyobb teret) még viszonylag nyugiban. Kvázi két filmet kapunk egy áráért. Na meg tud épülni az egyik ellenlábas, akit a ’94-es Pókember nézői már láthattak mozgásban a Fox Kids/Jetix időkben.
Pemberton zenéje a régi témák továbbgondolásaival és az új hangszerelésekkel is frenetikus (fáj, hogy még nem arra írhattam a kritikát), az Oscar-jelölés minimum kijárna, de a „What’s Up Danger”-t hiányolnunk kell. A vágócsere gyakorlatilag nem érzékelhető és az, hogy 2018 két legjobb komédiája szerintem a Hihetetlen család 2 és a Pókverzum 1 voltak… hát erre a címre idén is esélyesen pályázik a franchise. Több idő és nézés kéne, hogy igazán tudjak dönteni: jobb, vagy rosszabb-e elődjénél az alkotás (közel vannak, akad amiben ez jobb, akad amiben az), de megkockáztatom, hogy a valaha készült egyik legjobb folytatás. Animációs fronton nemhogy az Így neveld a sárkányod 2-ig, a Toy Story 3-ig kell visszamenni hasonlóért. Meg a műfaj miatt nyilván az említett Parr család is beugorhat az embernek.
A Pókember: A Pókverzumon át minden téren egy méltó örökös, ami intenzitása, hossza és művészfilmbe hajló mivolta miatt nem való mindenkinek és készülni kell az elvágottságra, de aki szerette az elsőt, ezt a dózist is kár kihagynia. A dráma és a humor mesterien kiegyenlített, néhol ugyan sablonos és sok az insider easter egg (cserébe helyzetkomikum is dögivel), ezek eddig is jellemzők voltak. Aki túllendült akkor, rosszul most se jár, pláne mert érettebb és mélyebb a sztori, ami azért igényli a 140 percet, hogy kellően fékezze fordulatszámát ha kell.
Egy ilyen multiverzumos fellépés után a Flash annál inkább járhat rosszul. Nyakunkon az Elemi is a Pixartól, amiben szintén óriási az előzetes potenciál. Szép idők ezek, a díjszezon várhatóan gyilkos lesz, ahogy az az érzés is, hogy most hiába várnánk a stáblista alatt bármit – nem kapunk. Csak egy pazar moziélmény levezetését.
