Nincs idő meghalni (No Time To Die), rendező: Cary Fukunaga; szereplők: Daniel Craig, Léa Seydoux, Rami Malek, Lashana Lynch, Ana de Armas, Ben Whishaw, Naomie Harris, Ralph Fiennes, Rory Kinnear, Christoph Waltz, Jeffrey Wright, David Dencik; brit akció kémthriller, 163 perc, 2021 (16)
Őszerelme szolgálatában
A neve Bond volt. James Bondként vírus nélkül is megdöntötte volna Moore szolgálati idejét Craig, így a hivatalos szériában őt láthattuk a legtovább 007-esként. Nem a legtöbbször, de a 4 leghosszabb kalandban. A várakozás is a leghosszabb lett: ekkora kihagyáshoz legutóbb a hidegháború vége, a Szovjetunió feloszlása és egy színészcsere kellett. A közel 2 év csúszást viszont érdemes lett kibekkelni: Craig méltón búcsúzik a szereptől és noha vannak a sorozattól eltérő, bátor húzások, amik biztosan megosztják majd a rajongókat, talán az egyik legfontosabb ilyet ezzel el is hagyjuk.
Amikor 2006-ban először láthatta a nagyérdemű a baltával faragott pofájú szőke Bondot, hiába lett alapvetően a Casino Royale néhány eleme piedesztálra emelve, a címszereplő általános megítélése még nagyon sugározta a „régen minden jobb volt” elvet. Nem segített ezen az írósztrájk idején elkapkodott, hektikus vágású Quantum csendje se, ráadásul a Royale érzelmes lezárása után se egy ilyen feledhető epilógust vártak azok, akik már akkor is elvoltak Craiggel. Itt aztán jött az addigi leghosszabb, nem színészcserés szünet (két 3 évest fejeltek meg), a nagy újragondolásnak pedig egy bitang siker lett az eredménye az 50 éves évfordulón. A Skyfallra ért be Craig játéka igazán, sikerült már a régi rajongókkal is elfogadtatni, Q és Moneypenny visszahozása és megannyi kis kikacsintás övezte az alkotást.
Egyszerre cáfolta meg és játszott rá a „James Bond csak egy kódnév a mindenkori 007-esnek és ugyanúgy változik, mint a többi poszt” teóriára (mert Q-nál és M-nél kétszer megvolt ez visszautalásokkal), de ismét önálló sztoriként, akár Connery 3. része, a Goldfinger. Ekkoriban zárult le egy hosszú évtizedekre visszamenő jogi vitatkozás, ami a nem hivatalos Soha ne mondd, hogy soha! megszületését eredményezte, így aztán a SPECTRE szervezet és Blofeld ismét használható lett (direkt nevesítve 1971 óta először) a franchise-ban. Mivel Craiget addigra már elfogadták a modern Connerynek, ezért adva volt, hogy pici retconnal, de hűen az 1962-71-es 7 filmes, egyre jobban összefüggő történetszálhoz hasonlóval álljanak elő. Ez erős kettősséget okozott: ismét megosztott lett a közösség, hisz a régi motorosoknak ugyanúgy átjött a szép megidézősdi, de a Craiggel beszállóknak és az átlagnézőknek kissé a semmiből jött pár leleplezés, amit a szerelmi szállal együtt jobban is csinálhattak volna.
A Spectre persze rossznak egyáltalán nem nevezhető, a Quantum mélységétől nagyon távol áll, és szépen lekerítették a végét is, ha netán Craig már nem jönne vissza. Végül persze volt az a pénz (25 milliós színészi és producerként a bevételből való fizu), ami maradásra bírta, bár mire ez letisztult, 2018 novemberéből 2019 novembere lett. Forgatókönyvi viták és Danny Boyle kirúgása okozott végül 2020 februárt, ám ekkor még nem számoltak azzal, hogy Craig lesérül, a másfél hetes leállás pedig az utómunkákig kiható dominót és +2 hónapot eredményez. Február és április között világraszóló élmény lett a Covidból. Megnyugtatok mindenkit: a fentiek nem érződnek. Craigről nem jön le, hogy csak a pénzért lenne itt (sőt!), az utómunkák során meg bármi is tartott még tovább, az inkább valami apró végső simítás volt. Elvégre a zenét is tavaly januárban vették föl, utána már nem lehetett sok mindent foltozni. Ehhez persze az is nagyban hozzájárult, hogy itt a CGI is csak kisegítő és inkább a forgatás volt hosszadalmas. A trailerekben látott üldözést a DB5-tel például 5 hétig vették föl és ez minden akción érződik. Üdítő látni, hogy azok ott fizikailag megtörténtek, most Guinness-rekorder robbanás nincs, de egy rossz szavunk nem lehet a second unitre.
A járműves csodák és a kaszkadőrjelenetek nem újdonságok, az amerikai rendező igen. A végeredményt látva most még jobban érdekel, pontosan min is kapott össze Michael G. Wilsonnal és Barbara Broccolival kirúgása előtt Danny Boyle, ugyanis mind dramaturgiailag, mind érzelmileg elég ambiciózus Cary Fukunaga munkája is. A játékidő indokolt, bár megoldható lett volna 2.5 órában (ahogy a korábbiak), de talán a prológ hosszúsága okozta a játékidő hízását.
Bondot így-úgy 1954 óta adaptálják mozgóképre, most először kapunk direkt, évekkel ezelőtt játszódó visszaemlékezést. Aztán melankolikusan elidőzünk hősünk gyászában és házasság nélkül is nászútjának érezhető idején, hogy ebből a nyugalomból törjön ránk a nyitóakció és csak ezután kapjuk meg Billie Elish igen jól működő betétdalával a főcímet. Abból kijőve hirtelen időt ugrunk, szintén először a 67 év alatt, „5 évvel később” érkezünk meg a jelenbe, vagyis hát 2020-ba. Idegenek ezek a húzások a sorozattól, ám pont ebbe az összefüggős érába beleférnek, de ennél sokkal bátrabb húzásokat is tartogat még. A rendezőn kívül a Világ nem elég óta bevett páros és beugróként Phoebe Waller-Bridge írták, ennek ellenére nem lett katyvasz, a finom humor meg párszor jön elő, de akkor be is talál.
A veteránoknak a fentiek kapcsán bevillanhat egy konkrét cím az 1962-71-es időkből, amire a zene is rátesz. Azon előd hangulatát idézi, Craiget pedig a legromantikusabb Bonddá emeli. A 007-es úgy 60 nővel folytatott affért, szerelmes csak négyszer volt, ebből csupán 3 jelentős, de 2 Craighez kapcsolódik. A Nincs idő meghalniban ő maga minden idők legdrámaibb alakítását hozza a címszerepben: eddig is érzelmileg a legsebezhetőbb, ezáltal mondhatni a legemberibb változatot hozta el Daniel Craig nekünk, itt viszont színészileg is beléptünk egy olyan tárházba, ahol nem jártunk még 25 (28) film alatt. Félő, hogy a használt tematikát mémelik majd (megtörtént már más alkotással), meg az egész megosztó lehet, de ha csak kifejezetten 2006-tól nézzük a történetet, logikus ív ez.
Ehhez kellett egy partner is, Léa Seydoux pedig be is lép a legemlékezetesebb Bond lányok közé. És nem, nem azért, mert dupla lehetősége volt rá, hisz a Spectrében pont, hogy írásilag ő tényleg bajos, most azonban a szkript is felért a színésznőhöz, ráadásul a kémia is helyén van. Bár nem kiemelkedő, Eva Greennel jobb volt, de itt a sodrás visz minket előre annyira, hogy túllendüljünk ezen.
És ha már sodrás meg kémia, akkor itt ki kell emeljem a showt mindenki elől lenyúló Ana De Armas-t. Nyilván a Tőrbe ejtve után kérdésként se merülhetett föl, hogy jó páros lesznek-e Craiggel, de rövidke játékidejét teljesen uralja. Annyira imádnivalóan magával ragadó a Bondért rajongó, de még épp pályakezdő és idegeskedő, temperamentumos ügynöklányként, hogy öröm nézni. Sajnos csupán 8-10 perc alatt lezajlik a „mellékküldetés”, de így az egyik legjobb rövid segítőtársként maradhat meg nekünk. Egy Bond sablont is aranyosan reagálnak le, mindenképpen kéne még közös mozi kettejüknek, persze nehezen tudtam kikapcsolni a gondolatot, hogy Paloma nagy idegességében csak el ne hányja magát…
Ennyit szánni egy mellékszereplőre úgy, hogy még ki se tértem a főgonoszra, nagy gazság, tudom. Rami Malek viszont jobban megírt genyát is kaphatott volna. Motivációi átlagosak, viszont kihozza azt, amit ebből tud, de Mads Mikkelsen és Javier Bardem mellé ő se ér föl. Jó ideig legalábbis egyedül játékával (és sminkjével) sikerül ez neki, míg végül vele is van egy komoly húzás. Összességében késő, hogy ez mentse a karakter egészét, de maradandó tud lenni ezáltal. Fixen megosztó lesz és ha nem lenne ez a kicsengés, akkor Christoph Waltz mellé mehetne a jól eljátszott, felemásan megírt gonoszok közé. Ha már Waltz: Seydoux-hoz hasonlóan ő is jobban működik ezúttal, bár ezt egy érdemi, fizikális jelenettel nem nehéz. Blofeld többszöri, teljes pompájában látható eljátszásával történelmet írt, a karakter előtte lévő 6(/7) megjelenésénél ilyen még nem volt. Bár itt csak egy arccal és egy igen erős személyes találkával több, meg egy macskával kevesebb, mint ahogy eredetileg indult.
Ha már történelmi tettek: Jeffrey Wright előtt se volt olyan színész, aki 3 filmen át játszhatta Felix Leitert (pedig 6 elődje volt, egyetlen visszatérővel, az se egymásutáni felbukkanásnál), vele – és általa – megidézzünk a Magányos ügynökből több elemet is és bár nem egyjelenetes a visszatérése, nem sok vizet zavart. Dramaturgiailag viszont ő is fontosabb, mint szokott. Az MI6 visszatérő tagjait már régi ismerősként köszönthetjük. Ralph Fiennes M-je és Bond között megy a megszokott se veled, se nélküled adok-kapok (szép ív a Skyfall óta), Q és Moneypenny viszont itt se jelentősebb, mint a Spectrében, de ez nem gond. Ben Whishaw és Naomie Harris remekül passzol Craig mellé, kérdés, ha ők nem kapnak recastot, hogy szuperálnak majd a következő Bond mellett, a várható fiatalítás miatt ez Q-nál érdekes igazán. Rory Kinnear meg Dolmány Attila hangjával ezúttal is Coulson ügynök utánérzés.
A két tipikus henchmanen kívül van egy szintén sokat látott, de még épp nem idegesítő orosz tudós (David Dencik megformálásban), aki említésre méltó, no meg az oly sok clickbaitet szült Lashana Lynch, akiből a szalagcímek a fekete, női James Bondot alkották, holott csak annyiról van szó, hogy James visszavonulása után ő kapta a 007-es rangot, ami „csak egy szám”, nem több. Sajnos se a színésznő, se a karakter tényleg nem több ennél. Az élcelődés jópofa Bonddal, de ahhoz kell Craig is, önerősen a főszereplők közül egyértelműen a legsemmilyenebb. Nem mondom, hogy fölösleges, de az összképet határozottan nem ő segíti. Szerencsére túl se tolják, de nincs vele olyan mentődolog, mint Malekkel.
Az akciók, a hangulat, a humor és a rendezés tehát abszolút rendben, a stábhoz is inkább állhatunk pozitívan, az írás már néhol döcög, a vágásban semmi extra (a pisztolycső intrós és a főcím eleji-végi áttűnések ötletesek) és csak ha szigorúak vagyunk, akkor lehetett volna úgy 10 perctől megválni.
Érintőlegesen már említettem a zenét, amit ki kell emeljek: ez most nem az utóbbi 10-13 év tipikus dörömbölős Hans Zimmere, hanem aki a dallamokban megidézett konkrét részen kívül végig John Barry előtt tiszteleg. Régi vágású, nem tolakodó Bond muzsika ez, ami még mindig nem átütő teljesen, de a Craig ötösből talán a legjobb. Oké, a végső nagyjelenet során azért érezni a jellemző lüktetést is, de csak akkor, egyszer, pár percig. Ne várjuk se a Tenet ritmusát, se a Wonder Woman játékosságot, se a Brosnan éra modern hangzását. Még Linus Sandgren pár operatőri ötletét kell dicsérnem, mondjuk Roger Deakins művészi képeihez képest a Skyfallból messze vagyunk és Hoyte van Hoytemának is akadtak ötletei, de ide több nem kell. Techfronton más semmi különös (ez a hangnál lehet szokatlan), persze a De Armas-ra adott ruhakölteménnyel egész biztosan elégedett lesz mindkét nem.
Méltó fináléval zárult az EON mozik leghosszabbra (és még annál is hosszabbra) nyúlt időszaka, ami beillik abba a sormintába, ami a 19. rész óta itt van: a páratlan jobban sikerül az előző párosnál. Legalábbis általánosan ez a megítélés, de pont ez az általánosdi tuti vitaforrást ad majd a nézőknek. Nyilván a Bond kisebb franchise, mint az MCU vagy a Star Wars és érettebb a rajongótábor, szóval óriáshiszti talán nem lesz belőle, de minden bátor húzására csak azt tudom mondani: 25 epizód után belefér egy ilyen. Ha jó a fogadtatás és jól is csinálják, akkor akár több is, de ahhoz megint kéne legalább 5-6 film vagy 15 év, hogy üssön.
Meg az a fajta összefüggés, ami most megvolt: a Casino Royale epilógusa egy teljes film, az utána jövők meg igazából kiadnak egy trilógiát, amiből a Skyfall nyitóként önmagában is megállja a helyét. Az év elején meginduló tárgyalások az új Bondhoz most valószínűleg fognak inkább az önállóság és a humorosabb oldal felé menni (ahogy Conneryt követte Moore és Dalton szikárságát Brosnan lazasága), aztán persze kiderül, de biztosan nem egy Craig utánzat jön. Legyen az akár újabb reboot, soft-reboot magyarázósan vagy ismét az első 20 film láncolata, a logika a mai trendekbe átrakott másik vonalat diktálja. A Lazenby-féle megközelítés pedig egy ilyen finálé után bemutatkozó darabnak túl korai lenne. A stáblista után persze ott a kötelező „James Bond will return” kiírás.
A neve Bond volt. James Bond volt. A neve Blanc lesz. Benoit Blanc lesz. Legnagyobb szerencsénkre még legalább kétszer. Csak ott már Ana nélkül. Köszi mindent, Daniel! 
