Air – Harc a legendáért (Air: Courting a Legend), rendező: Ben Affleck; szereplők: Matt Damon, Jason Bateman, Ben Affleck, Chris Tucker, Matthew Maher, Chris Messina, Viola Davis, Julius Tennon, Damian Delano Young, Marlon Wayans; életrajzi sporttárgyaló dramedy, 112 perc, 2023 (16)
(f)Airplay
Ben Affleck ismét rendezésre adta a fejét, hogy igazán magával ragadóan elmeséljen egy elsőre amúgy unalmasnak, vagy a szakavatottakon kívül érdektelennek tűnő történetet arról, ahogy épp sikertelen üzletemberek tárgyalnak egy fiatal tehetség jövőbeli cipőellátmányáról. Szerencsére az Air ennél sokkal többet ad.
Vannak azok a sportfilmek, amik aligha szólnak az eseményeken történő dolgokról és sokkal inkább az üzleti hátteret akarják bemutatni. A klasszikus példa erre a Jerry Maguire, de ha az előző évtizedre nézünk, akkor a baseball és az NFL is kapott 1-1 ilyet a Pénzcsináló és az Újoncok napja képében, meg valamelyest a Ford v Ferrari is képviselte ezt az irányt. Ezekkel a kívülállóknak az lehet a legnagyobb bajuk, hogy a vállalati és üzleti részét alig értik és nehéz igazán izgalmassá tenni azokat. Tom Cruise átcsapott romantikába egy ponton, Brad Pitt legalább a statisztikai alapon működő alapvetést jól átadta (ezért nem kellett érteni érdemben a sportot, ami itthon már a közvetítések ellenére se lett még olyan átütő, mint a „tojásfoci”) és Kevin Costner játékosvadászata is lecsurgott, a draftrendszert érthetően mutatták be. Globális mivolta révén a Ford hozzáállása Le Mans-hoz volt a leguniverzálisabb a fenti csomagból, egy olyan jelenséget ábrázolva, ami a többivel ellentétben az élet más területeivel is összevethető. Mármint jobban, mint a baseball statisztikái vagy egy Draft Day.
Az NFL hazai robbanásával az arról (vagy legalább amerikai fociról, ha az kollégiumi/gimis) szóló alkotások akár utólag, akár aktuálisan egyre jobban megtalálják közönségüket, így messze nem olyan távoliak, mint eddig (netán amilyen jelenleg is az MLB). De mi sül ki abból, ha az Európában is nagyobb hagyományokkal rendelkező másik két tipikus kiemelt amcsi csapatsport – a jégkorong és a kosárlabda – egyikéről készül hasonló darab, ráadásul egy olyan korszak előzményét fókuszba állítva, aminek közvetlen hatása a rendszerváltás idején itthon is érzékeltette magát? Legyen az a Dream Team, a temérdek gyűjtőmatrica, a Zsákolj, ha tudsz! vagy a megtestesült ’90-es évek, a Space Jam. Nos, egy ilyen eleve előnyből indul, hisz tud olyan nevekkel dobálózni, akik egy generációhoz nagyobb érdeklődés nélkül is simán eljuthattak (Jordan, Magic Johnson, Bird, Barkley), a játék képe is érhetőbb, ha szóba jön, ám az Air filmes megközelítése még ezekre is jócskán rátesz megvalósításával.
Amennyire próbáltam az imént a ’90-es évek derekát átadni, Affleck annál jobban akar visszarepíteni 1984-be. A logók alatt az első Kingsman élményei ugorhatnak be a „Money for Nothing” hallatán, ami egy igen jól vágott és hangulatos montázst fed le, ismert (Hasselhoff és KITT, Mr. T a Szupercsapatból) és ismeretlenebb (korai Super Bowl reklám) részletekkel, olyan szinten megágyazva a továbbiaknak, hogy onnan már nem ereszt az életérzés. A zenei válogatás egészen elképesztően pazar, hiába van néha túlontúl az arcunkba csapva, nem egy olyan dal akad, ami az ember fejében az után is tovább szól majd, hogy valójában már nem hallja. Még ha kicsit mesterkélt is, kifejezetten segít a feeling fennmaradásában és egy hasonló összeállítású játék soundtracket (legyen akár GTA, akár Galaxis őrzői) nem szokás ezért leszólni. Az olyan easter egg-gekről nem is beszélve, mint a Chicago Bulls ikonikus bevonulója, Paul Haslinger, a Tangerine Dream életművére hajazó score-jába bekúszó „Love on a Real Train” (ami szintén score-ként debütált Tom Cruise-zal és a biznisszel), vagy a kétszer is felcsendülő „Axel F”. Szinte tényleg csak Jan Hammer hiányzott!
Bár az OST-re biztos sok ment el, szerencsére jutott másra is a büdzséből. A ’80-as évek hangulat környezetileg is ott van a szeren, bár az annyira nem akar a képünkbe mászni, mint mondjuk a Stranger Things-nél, viszont ez a visszafogottabb mód, amit az Oscarbait filmek használnak, teljesen jól illett ide. Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy Matt Damon irodai monitorán ott parkolt egy kis Shelby Cobra, de a ’39-es születésű játékos megfigyelőnek az simán lehet fiatalkorából egy ikon, akár megformálta Carroll Shelbyt, akár nem.
Az alkotás erényei viszont nem merülnek ki ebben a csodálatos hangulatteremtésben. Itt ugyanis a történet is sokkal filmszerűbben van előadva, mint fent említett társaiban. Olyan forgatókönyvi párbeszédek, szituk és szónoklatok hangzanak el, melyekhez még csak hasonlót se tudna felmutatni egy, a témáról készülő doku, de mivel se nem sporttörténeti, se nem életrajzi műfajban nem indulhat az Air, ezzel semmi gond. Nem akarták a szereplőket kényszeresen hasonlóra formálni külsőleg (ahogy a többi példában se), Jordan szerepel is meg nem is a filmben – akár Weinstein az Azt mondtában – és ez se különösebben zavaró, hisz ismerve mítoszát, a mindenkinek beugró arcával karakterré válik úgy is, hogy csak beszélnek róla. Maga Michael áldását adta a sztori ilyesfajta megfilmesítésének, ő csak Viola Davis-hez ragaszkodott anyjaként – na, őt és az apját azért hasonlóra próbálták fabrikálni/castingolni.
Első írói munkának ígéretes debütálás ez Alex Converytől. Energikus stílusában az Air sokkal inkább hajaz Adam McKay szatíráira, különösképp az Alelnök–Nagy dobás kombóra (s közel se a Taplógázra, ha már sport), miközben a szinkronoz egy jelenet erejéig mintha felkérték volna Mucsit káromkodási tanácsadónak, reklámozva nyelvünk sokszínűségét (a nem pontos Rocky idézetért viszont ejnye!). Egyszerűen ez a lendület annyira sodor magával, hogy simán szemet tudunk hunyni a film pár hiányossága, hibája felett, mert lehet elsőre észre se vesszük azokat. Meg inkább csak szőrszálhasogatás útján jöhetnek létre, mert a legnagyobb baj a történelmi hűtlenség lehetne, de pont ezért a bombasztikus tempó. Tény, a szakmabelieknek aranybánya lesz belekötni, ez még úgyis feltűnő, ha az ember (mint én) amúgy egyáltalán nincs otthon a kosárban. Szóval mindent így kezeljenek a rajongó olvasók, plusz vágom a terepet, de el lehet ismerni egy jó filmet a hibáival, magam is kekeckedtem már hazai pályán.
Az egész dinamikusságát nagyban segíti a vágás, a néhol kreatív operatőri munka és a sziporkázó humor. A nyitómontázsba a szebb átmenet érdekében már csempésztek filmes felvételeket és eleinte Matt Damont is kásásan látjuk. Próbálja az iroda nyújtotta lehetőségeit kihasználni a film, van néhány körbejárkálós hosszú snitt (az első ilyennél szúrtam ki a kis Cobrát), de semmi újító. Az Office után az irodai humorban is nehéz eredetit mutatni, de ez a film úgy vicces, hogy közben egy percig se akar vicceskedve az lenni (mínusz a káromkodós rész), szimplán megtalálja az egyensúlyt a beszólásai ironikusságaiban, vagy visszautal rájuk később egy előrehaladottabb ponton. A terem többször tört ki hangos nevetésben, pedig egy ilyen filmtől nem ezt várná az ember, mégse üt el a dramedyvé válás az összképtől.
Ben Affleck nem félt hülyét csinálni magából. A Nike vezetőjét elég parodisztikusan kapjuk meg. Jason Bateman ellenben tök komoly, a film egyik csúcsmonológját is ő mondja (ami talán a legmélyebb), Chris Tucker is visszafogta magát nyitójelentének nagydumás bevezetése után, Marlon Wayans épp csak beköszön, szóval a komikusi arcok se poénodnak direkt, ez pedig működévé teszi Affleck karikatúrját. Drámai alakításban Matt Damon és naná, hogy Viola Davis viszik magasan a prímet, utóbbi a film csúcspontja, hisz Damon szinte ugyanazt hozza, mint Shelbyként, csak most más világcég vezetőségének próbál ellenszegülni céljai érdekében. Chris Messina néha a Ragadozó madarak béli énjét hozta vissza utálnivaló menedzsercsomagolásban, de akiről vajmi kevés szó esett a marketingben, az Matthew Maher flúgos cipőtervezője. Ő is gegforrás, szép felvezetéssel és finom ábrázolásával annak, hogy az ember kellő motivációval mennyire bele tud feledkezni az alkotói munkába, feláldozva fontos dolgokat akár. Mondjuk ez túlságosan csak megbúvó háttér az alagsorból a kapitalizmus hangos ünneplésének fenti árnyékában. Ugyan az Air sokkal visszafogottabb, de lendületében bizony hasonlít arra, ahogyan Scorsese ábrázolta a Wall Streetet.
A stáb tehát nem egyenként, hanem összegészében járul hozzá a mozi sodrásához, több sziporkázó karaktermomentummal, mint egy ilyen jellegű sztoritól azt várni lehetne. Az összesség igaz mindenre a filmben: se a rendezés, se az írás, igazából a zenén kívül semmi nem igazán kiemelkedő (és a „slágerrádió” se egyedi), Vegas egyjelenetes ábrázolása meg túl kevés, hogy kiemelhető legyen (mert amúgy nagyon igényes), viszont a sok kicsi sokra megy alapon hamar elpattog ez a 112 perc.
Igazán kellemes meglepetés, elvégre a trailer nem éreztette velünk azt, hogy ne volna ez is hasonló többi társához. Azokhoz eleve csak félig-meddig tettem oda Az aszfalt királyait, ahol azért vannak kvázi akciójelenetek és látjuk is a sportág érdemi folyását a pályákon, de ebben a tárgyalós/irodás sportműfajban filmélményileg lehet, új bajnokot avathatunk. Történelmi hitelességben biztosan nem, túl forgatókönyvszagú ahhoz, de újranézhetőségben és stílusosságban mindenképp eséllyel indul a döntőben.
