Ecc, pecc, ki lehetsz? (See How They Run), rendező: Tom George; szereplők: Sam Rockwell, Saoirse Ronan, Adrien Brody, David Oyelowo, Harris Dickinson, Reece Shearsmith, Ruth Wilson, Charlie Cooper, Shirley Henderson, amerikai-brit krimivígjáték, 98 perc, 2022 (12)
Nyom-nyomozati viszony
A külcsínben csak trailere alapján Wes Anderson érzetű Ecc, pecc, ki lehetsz? valójában nem a rendező életműve előtt emel kalapot, hanem a londoni színházi életbe és 1952-be helyezi a Volt egyszer egy… Hollywoodot, miközben Agatha Christie stílusának sablonjaival játszik könnyedén és önironikusan. Ez azért jó, mert így nem akar Tőrbe ejtve lenni, de azért rossz, mert fel sem tud érni hozzá. Viszont egyértelműen a legjobb alkotás azok közül, amik kötődtek az írónőhöz az elmúlt évekből.
Hogy miből áll egy „ki tette?” krimi? Sablonokból. Megtörténik a gyilkosság, megjön a nyomozó, végigkérdez mindenkit, majd a végén egy vidéki házban összegyűlnek a szereplők a fináléra. A visszaemlékezések és az akciózás kicsit amerikai hozadékok, de mára szerves részei a műfajnak. Persze lehetőleg ne fussunk bele a spoilerekbe, hogy mégis… ki tette? Hiába egykaptafa az összes, ha a csavar működik. Az íráson ezeknél sokkal több múlik, mint bármely más filmnyelvi eszközön, így nyomtatva és előadva is legalább olyan jól tudnak szuperálni, mint forgatva. Nem könnyű bennük újítani, de néha sikerül. Hol egy jól tálalt dramaturgiai váltással (Tőrbe ejtve), hol a rettentő szerethető csomagolással és 4. falakkal.
Agatha Christie egy 1945-ös eset alapján eredetileg rádiójátékként írta meg a később hazáján kívül novellaként megjelent művét, aminek 1952-es színházba vitelénél is közreműködött, itt-ott változtatva a részleteken és a címen. Ebből lett az Egérfogó, mely azóta csak a vírusleállás ideje alatt nem volt műsoron a londoni West Endben: nagyjából pont 4 éve volt a 27500. előadása és a 8 szerepet már több, mint 400-an játszották. Az eredeti stábban a nyomozót a fiatal Richard Attenborough formálta meg 40 évvel egy bizonyos hawaii forgatás előtt, ahol gyilkossági ügy helyett az őshüllők feltámasztásának lehetőségeit vizsgálta.
Minden este szigorúan, de kedvesen megkérik a nézőket, hogy ne terjesszék el, ki a gyilkos, 2010-ben pedig komoly balhé tört ki azon, hogy a Wikipedián elolvasható lett a zárás. A könyv Christie kérésére nem jelent meg szülőföldjén, mondván rosszul festene a történetbeli változások miatt. Angol nyelvű film sose készült, hiába próbálkozott Hollywood 1959-től, de egy bengáli (a rádiójáték és a novella alapján) és egy szovjetként induló, bemutatására már csak orosz (a helyi színházi darab alapján) igen. Merthogy színpadra aztán vihető lett minden mennyiségben, nálunk 1962 óta van terítéken.
Ebbe a történelmi kontextusba helyeződik be az Ecc, pecc, ki lehetsz?, ami ilyen téren követi a „Tarantino-hullámot”, amit picit lazábban vett tavaly Edgar Wright és Paul Thomas Anderson. A Volt egyszer egy Hollywoodhoz ez áll a legközelebb, mert a korszak popkult utalásain kívül szervesebben másít meg egy valódi esetet (az Utolsó éjszaka a Sohóban ilyet nem tartalmazott, a Licorice Pizza meg saját nevükkel történelmi személyeket alig), bár kicsit korban is áthelyezi. Itt ugyanis az álomgyár már a 100. előadás idején le akar csapni a darabra – sőt, már előtte, hisz félév alatt úgyis lecseng a hype, ha kiderül a gyilkos kiléte –, melyet egy USA-ban feketelistás (lásd a témáról: Az élet Ricardóéknál), kitalált sztárrendező dirigálna, aki egy elismert, szintén kitalált brit forgatókönyvíró szrkiptjéből dolgozna, noha kreatív nézeteltérések akadnak. Ezeket egy valódi producernek kell csillapítania, noha mind neki, mind az írónak van egy titka, ami állásukba kerülhet. A rendező ekkor megmurdel, persze csak miután még összebunyózik Dickie Attenborough-val, akinek feleségét próbálta behálózni épp. Indítékok és gyanúsítottak tehát vannak, kell egy nyomozó!
Ezt a szerelmi bánattól iszákos detektívet hozza el nekünk Sam Rockwell, aki mellé betársul a háborúban sokat vesztő, de még mindig fiatal, a vicceket és a kombinálásokat nagyon szerető, túlbuzgóan koncentráló és akadémiai vizsgája előtt álló lány, akinek ez az első éles ügye. Őt játssza imádnivalóan Saoirse Ronan. Párosuk remek, egyben picit újító is, hisz bár lényegében szárnysegéd, amiből Poirot-nak is jutott ugyan, itt mindkét fél egyenértékű karaktert kap, szóval csak egymáshoz viszonyulnak alá-felérendeltségben, nem a nézőhöz. Viszont mégsem teljes újítás ez, mert Daniel Craig és Ana De Armas kémiája is tökéletes volt (mindkétszer). Ugyanakkor az, hogy itt a társ is rendőr és jogosan szól bele a folyamatba megjegyzéseivel, mégis friss, hisz egyfajta haverfilmes ízt ad az egésznek, ami igen, szintén amerikai hozomány, de működik. Rockwell természetesen most is szuper, talán meríthetett a Három óriásplakátból és a Jojo nyusziból, de egyik főszereplő se lesz majd ott a díjszezonban.
Dickie-t a feltörekvő Harris Dickinson kelti életre, akinek a tavaly végre bemutatott Kingsman előzménye után idén komoly futása van (Ahol a folyami rákok énekelnek, A szomorúság háromszöge), de egyelőre nem egy Taron Egerton. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tudjam, mennyire hitelesen hozta karakterét, de felőlem aztán hívhatták volna akárhogy, annyira simán a „fiatal, befutás kapujában álló jóképű srác”-ot hozta, hogy túl önazonos volt. Meg eleve inkább kicsit paródia akart lenni. Hát még a kitalált rendező bőrében Adrien Brody! Hiába ő az áldozat és keveset látjuk, általa is meghúz ilyen rövid idő alatt a film egy jópofa ötletet már az első percében, amit nem lövök le, de nem a műfajra jellemző. És igen, a flashbackek onnan jöttek, mint ő, de hiába sérül velük a rejtély (ezzel játszadozott ugye Rian Johnson is), ha közben kárpótol az az alakítás, amit így valamivel többet nézhetünk.
David Oyelowo kezd beleesni abba a „hm, láttam már valahol!” skatulyába, de ez sok remek karakterszínész védjegye lett, szóval nem kell bánkódjon, ha cserébe ilyen játékkal tud előállni. Ő a forgatókönyvíró, aki páraknak már lehet picit sok lesz, mert van benne egyfajta modoros ripacsság. Mivel titka és bőrszíne elég trendi, nyilván ráhúzhatjuk a kvótapipát, de mivel pont nem túl pozitívan ábrázolja ezen jellemzőket a mozi, így igazából csak a korszakba rakása lehet zavaró, de túlélhető. Reece Shearsmith már más tészta, kifogytunk az ismertebben csengő nevekből. Ő játssza a producert, akinek a valóságban egy Christie adaptációhoz se volt érdemi köze, színésznő nejével így ők a másik pár (Dickie-éken kívül), akik miatt némileg Volt egyszer egy Hollywood hatást érezhetünk. Ez a szál nem volt kiemelve annyira az előzetesben, így egy kellemes csalódássá vált.
Nem az asszonypajtik viszont a legfontosabb női mellékszereplők, hanem Ruth Wilson, a színpadi producer…igazgató…rendező…jogtulaj, aki a vártnál meg pont kevesebb teret kap. Kis játékidős még a színház jegyszedője és alkalmi pincére, a rendező szállodai inasa, egy újabb híres házaspár (miattuk nem javaslom a stáblistát meglesni), egy másik spoiler és persze a rendőrkapitány, aki szintén szórakoztató. A gárdában egyszerűen nincs gyenge pont!
A színészeknek persze kell egy jó rendezés és egy méltó szövegkönyv is. Ezen a ponton támadhatnak kétségeink, hisz egyik poszton se bejáratott nevekbe botlunk. Tom George a BBC házirendezője elsőfilmesként pattant be a székbe (korábban sorozatokban, realitykben és showműsorokban volt jelen), míg az író Mark Chappel több évtizedes múltra tekint vissza, mégis kevesebb a kreditje George-nál. D kettejüknek köszönhető az a hangulat, azok az önironikus előreutalások és műfajkezelések, a kreatív narráció és a „vége” felirat utáni epilógus, amelyben a 4. falazás mesterien rímel a filmre és a színdarabra egyaránt (akár Amazon ügyvédnő esetén). A humor végig megmosolyogtató, nem sírva röhögős félreértések vígjátéka, mint az Oscar, a Függöny fel!, vagy a Miniszter félrelép, mert messze nem olyan tempót diktál, annál jobban tiszteli eredeti közegét, de olyan finom, hogy a jókedv folyamatosan garantált. Sőt, tippre még a pusztító szóviccek se fogják kiüldözni a világból az arra érzékenyeket, mert azok is nagyszerűen lettek csomagolva és előadva. Minden a helyén!
Aztán ott van még technikai fronton a korábrázolás: a díszletek, a kellékek és a jelmezek (na meg Rockwell rozoga kiskocsija!) pazarul segítik a hangulatot. A Ronan által puffogtatott popkult utalások időben még távolibbak, mint a három fent példázott moziban, de ha nem vagyunk a korszak szakértői, akkor se veszünk el (meg legalább nem annyira underground, mint a Licorice Pizzáé), mivel Tarantinóval ellentétben nem egy fontos, de előismeretet igénylő történelmi esemény megváltoztatására épül az ügy, így világos marad a mondanivaló. Az érződik, hogy az író vagy a rendező szerelmese a korszaknak, de tisztában vannak vele, hogy nem mindenki keni-vágja az érát.
A Wes Anderson stílus a színészi játékokon kívül a színvilágban köszön vissza, de nincs az a kimért szimmetrikusság és a sztori se lesz annyira káoszos abszurditás végül. A szép felvételeket a District 9 operatőre varázsolta elénk, meglepőbb viszont, hogy a zene ezúttal nem hangsúlyos, így Daniel Pemberton dallamai többnyire észrevételnek maradnak.
Az Ecc pecc, ki lehetsz? lehetne korunk Tőrbe ejtvéje, ha a Tőrbe ejtve nem létezne. Máshogy és másban próbál újítani, mégis direkt sablonos lenni a rejtélykrimik között, amit viszont minden igyekezete ellenére már kevésbé tudunk akkora elánnal megélni, mintha mondjuk 5 évvel ezelőtt készült volna. Ettől függetlenül minőségben csak alig marad el a folytatását idén megkapó Daniel Craigtől, akinek nyomába eredve ez a páros is megérdemelne legalább még egy ügyet. Bár egyikük se olyan karakteres, mint Benoit Blanc, de el lett ejtve egy félmondat egy később látványosan nem előkerülő párhuzamos szálról (98 percbe nem fért el, sebaj). A játékidő is teljesen ideális, bár néhol elfért volna több is egy adott valami/valakiből.
A frissesség által adott pofon erőssége tehát gyengébb, de még ez is képes földhöz vágni a „belfasti bajszos” mindkét igényesen, de teljesen iparian tálalt nyomozását, mindezt úgy, hogy Agatha Christie-t adaptál is meg nem is. Elvégre a darab gyilkosát nem tudjuk meg, sőt, konkrétan annak ihletésének eredettörténetébe nyúl bele az írónő saját eszközeivel. Bár a tettes kiléte talán kicsit spontán, az Ecc, pecc, ki lehetsz? pár negatívuma ellenére is egy kellemes meglepetés lett, az a fajta, ami az év eleji várólistákon nem szerepel, de év végén előkerülhet. Az a fajta, amiről a trailerig szinte a létezéséről se tudni, nem lesz utána se körbecikkezve balhékkal, szimplán csak úgy van… és még milyen jó, hogy van!
