
Nyom-nyomozati viszony
A külcsínben csak trailere alapján Wes Anderson érzetű Ecc, pecc, ki lehetsz? valójában nem a rendező életműve előtt emel kalapot, hanem a londoni színházi életbe és 1952-be helyezi a Volt egyszer egy… Hollywoodot, miközben Agatha Christie stílusának sablonjaival játszik könnyedén és önironikusan. Ez azért jó, mert így nem akar Tőrbe ejtve lenni, de azért rossz, mert fel sem tud érni hozzá. Viszont egyértelműen a legjobb alkotás azok közül, amik kötődtek az írónőhöz az elmúlt évekből.
Hogy miből áll egy „ki tette?” krimi? Sablonokból. Megtörténik a gyilkosság, megjön a nyomozó, végigkérdez mindenkit, majd a végén egy vidéki házban összegyűlnek a szereplők a fináléra. A visszaemlékezések és az akciózás kicsit amerikai hozadékok, de mára szerves részei a műfajnak. Persze lehetőleg ne fussunk bele a spoilerekbe, hogy mégis… ki tette? Hiába egykaptafa az összes, ha a csavar működik. Az íráson ezeknél sokkal több múlik, mint bármely más filmnyelvi eszközön, így nyomtatva és előadva is legalább olyan jól tudnak szuperálni, mint forgatva. Nem könnyű bennük újítani, de néha sikerül. Hol egy jól tálalt dramaturgiai váltással (Tőrbe ejtve), hol a rettentő szerethető csomagolással és 4. falakkal.
Minden este szigorúan, de kedvesen megkérik a nézőket, hogy ne terjesszék el, ki a gyilkos, 2010-ben pedig komoly balhé tört ki azon, hogy a Wikipedián elolvasható lett a zárás. A könyv Christie kérésére nem jelent meg szülőföldjén, mondván rosszul festene a történetbeli változások miatt. Angol nyelvű film sose készült, hiába próbálkozott Hollywood 1959-től, de egy bengáli (a rádiójáték és a novella alapján) és egy szovjetként induló, bemutatására már csak orosz (a helyi színházi darab alapján) igen. Merthogy színpadra aztán vihető lett minden mennyiségben, nálunk 1962 óta van terítéken.



Nem az asszonypajtik viszont a legfontosabb női mellékszereplők, hanem Ruth Wilson, a színpadi producer…igazgató…rendező…jogtulaj, aki a vártnál meg pont kevesebb teret kap. Kis játékidős még a színház jegyszedője és alkalmi pincére, a rendező szállodai inasa, egy újabb híres házaspár (miattuk nem javaslom a stáblistát meglesni), egy másik spoiler és persze a rendőrkapitány, aki szintén szórakoztató. A gárdában egyszerűen nincs gyenge pont!

A Wes Anderson stílus a színészi játékokon kívül a színvilágban köszön vissza, de nincs az a kimért szimmetrikusság és a sztori se lesz annyira káoszos abszurditás végül. A szép felvételeket a District 9 operatőre varázsolta elénk, meglepőbb viszont, hogy a zene ezúttal nem hangsúlyos, így Daniel Pemberton dallamai többnyire észrevételnek maradnak.
Az Ecc pecc, ki lehetsz? lehetne korunk Tőrbe ejtvéje, ha a Tőrbe ejtve nem létezne. Máshogy és másban próbál újítani, mégis direkt sablonos lenni a rejtélykrimik között, amit viszont minden igyekezete ellenére már kevésbé tudunk akkora elánnal megélni, mintha mondjuk 5 évvel ezelőtt készült volna. Ettől függetlenül minőségben csak alig marad el a folytatását idén megkapó Daniel Craigtől, akinek nyomába eredve ez a páros is megérdemelne legalább még egy ügyet. Bár egyikük se olyan karakteres, mint Benoit Blanc, de el lett ejtve egy félmondat egy később látványosan nem előkerülő párhuzamos szálról (98 percbe nem fért el, sebaj). A játékidő is teljesen ideális, bár néhol elfért volna több is egy adott valami/valakiből.
A frissesség által adott pofon erőssége tehát gyengébb, de még ez is képes földhöz vágni a „belfasti bajszos” mindkét igényesen, de teljesen iparian tálalt nyomozását, mindezt úgy, hogy Agatha Christie-t adaptál is meg nem is. Elvégre a darab gyilkosát nem tudjuk meg, sőt, konkrétan annak ihletésének eredettörténetébe nyúl bele az írónő saját eszközeivel. Bár a tettes kiléte talán kicsit spontán, az Ecc, pecc, ki lehetsz? pár negatívuma ellenére is egy kellemes meglepetés lett, az a fajta, ami az év eleji várólistákon nem szerepel, de év végén előkerülhet. Az a fajta, amiről a trailerig szinte a létezéséről se tudni, nem lesz utána se körbecikkezve balhékkal, szimplán csak úgy van… és még milyen jó, hogy van!


