Ayrton Senna március 21-én töltötte volna be a magyar nyugdíjkorhatárt, ám szülinapja immár 3 évtizede a nem hivatalos emlékszezonjának kezdete. Tavaly volt 30 éve tragikus balesetének, az év pedig több helyen is róla szólt, végül november legvégén a Netflix minisorozatával csúcsosodott ki. A platform ugyan kikéste mind a halála évfordulóját, mind a brazil futam hétvégéjét, de ennek okai világosan látszódnak a végtermék igényes megjelenésén. Csupán az a 6 részre redukált epizódszám ne lenne…
1994. május 1., Imola, Olaszország, San Marinói Nagydíj, 7. kör, 14 óra 17 perc. A rajtbaleset utáni Safety Car szakasz végeztével, a 2. éles versenykör kezdetén az élen autózó Ayrton Senna Williams-Renault-ja irányíthatatlanul kivágódik a pálya első tényleges kanyarja, a Tamburello betonfala felé. Már az előző körben se volt ideális a bevétele (lásd a szikrákat), de az a momentum csak egy bolhafing volt az egész hétvége addigi összképét nézve, ahol egy pénteki bekopogás után versenyhétvégén 12, F1-es autóban pedig 8 év után először köszönt be újra a halál szombaton. Majd másodszor is egy napra rá. Ugyan Senna a 300 fölötti tempót sikeresen redukálta kb. egy 100-assal, a becsapódási szög és az autó kiszámíthatatlanul repkedő darabjai lényegében három, egyenként is balszerencsés forgatókönyvet írtak, s ezek egyszerre csaptak le. Pár másodperc után az ikonikus sárga sisak még megbillent, ám azon két mozdulat már csak fals reményeket adott nézők millióinak világszerte.
Noha a kórházba reptetés után egyszer újjá kellett éleszteni és gépeken tartották, Ayrton öccse már intézte a papot. Ennek a papnak sajnos nem lett később úgy beszólva, mint aki Niki Laudára adta az utolsó kenetet, a klinikai halál 18:37-es beállása után 3 perccel pedig be is jelentette az eredetileg a családjával szabadnapját töltő, és a futamot TV-n néző doktornő a brazil klasszis elmenetelét, 14:17-et beírva időpontként. Az F1-es főorvos, Senna barátja, Sid Watkins a kocsiból kiemelve és a sisakját levéve, a nagy vérfoltot hagyó felület fölött pont akkor sóhajtott egy nagyot, amikor Ayrton is az utolsót. A doki nem vallásos, de ott, abban a pillanatban – miután szemhéját egyszer felnyitva látta az idol tudattalanságát – úgy érezte, a brazil akkor lehelte ki a lelkét és ott hagyta el testét a szelleme. A világ egy emberként sokkolódott le, ez a sokk pedig máig tart. Azóta hivatalos F1-es eseményen csupán egyetlen versenyzőt vesztettünk el, a 25 éves Jules Bianchit 9 hónap kóma után 2015 nyarán, de a motorsport egyéb ágai továbbra is szedtek áldozatokat szép számmal, nem is beszélve a pályaszéli sportbírókról, vagy a nézőkről… akár itthon.
Na, ki találja meg a TeleSport bejelentésben a nagy hibát Palik Lászlótól? Sajnos csak a YouTube-on nézhető.
Senna tragédiáját hamar kinézte magának Hollywood, a Warner formálódó projektjének élére pedig a Desperadóval pont befutó Antonio Banderas-t szemelték ki, azonban ez duplán elhalt, ráadásul Bernie Ecclestone is inkább egy pozitív reklámot akart ezek után, ezért jött kapóra az egyre több futamra kijáró és érdeklődő másik bérgyilkos, Sylvester Stallone és az ő fikciós elképzelése, a képek tanulsága szerint régi barátja, Andy Vajna segítségével. A sztoriból nála se hiányzott az irtó nagyot bukó brazil karakter jelképes ábrázolása, akinek viszont csak a karrierje, nem az élete veszett oda. Az egyértelmű F1-es motívumai ellenére végül Ecclestone ebből se kért, így Sly a párhuzamokat megtartva otthon forgatta le a Felpörgetvét, az akkor épp kettészakadt és két külön futó bajnokságot magáénak tudó Indy versenyzés közegében. A dokfilmesek azonban már Senna életében is nagyon érdeklődtek a sisak mögötti ember iránt, ezek után meg pláne. Itthon ’94 és 2010 között 5-6 vált ismertté, köztük pár nagy, végigvenni pedig azért muszáj ezeket, mert tagadhatatlanul meglesték a sorozat alkotói is…
A magyartól a mozifilmesig: a Senna dokuk (1994-2010)
Az F1-et rendező országok számára csak 1996-tól lett szerződésbe foglalva, hogy az év összes futamát kötelező élőben közvetíteni, ’98-tól pedig szigorúbban vették az időmérőkhöz való hozzáállást is – legalább a szombati főműsoridős kapcsán, ha épp olyan volt a lebonyolítás, ha attól eltérően még rendeztek éles, fontos kvalit. Ezért ’76 és ’95 között a Magyar Televízió többnyire csak azon futamokat tűzte műsorra, ahová kiutaztatták kommentátoraikat, csupán néhány off-tube, a fővárosi stúdióból közvetített kivétel volt ez alól. Így esett meg, hogy noha Imolába visszajáró volt a stáb, ’94-ben pont nem került a köztévén leadásra a futam, ezért csak a külföldi, parabolás angol–német–stb. adók maradtak a hazai rajongóknak. Az MTV-t nyilván ugyanúgy megrázta a tragédia és szinte azon nyomban elkezdett egy saját készítésű dokut összerakni, elutazva Brazília több helyszínére a Magyar Nagydíj mellett. Ez lett az Egy cserép virág helyett… és érdekes, hogy lesz még jelentősége a Netflix szempontjából is.
Itt nem kis hangsúlyt fektetnek a magyar szemszögre, így a Hungaroringről több olyan jelenetet bevágnak Sennáról, amikkel a többi médium annyira nem foglalkozott. Ez érthető, a Prosttal való necces előzés elenyésző fejezete rivalizálásuknak (1:26:50), a Piquet-vel vívott csata meg hiába ikonikus a Ring 1. évéből, ott végül a riói klasszis került ki győztesen és nem a Sao paolói bálvány – amúgy a sportág egyik legemlékezetesebb előzése ez. Az Alessandro Nanninivel történt ütközése pedig egy apró fűszer lett volna a ’89-es japán bevetődés után. Bár a filmet hamarabb fejezték be, minthogy a balesetvizsgálat novemberi eredménye publikus legyen, alapvetően méltán híressé vált darab az Egy cserép virág helyett…, ami jól öregedett, két ordas hibája (Clark halálhelye és Nannini évkeverése) ellenére is.
A baleset után évekig emberöléssel vádolták a csapatot és a tervezőket, sőt az olasz törvények bizonyos részei is bekavartak. A sztármérnök, Adrian Newey előbb ’97 decemberében, majd ’99 novemberében is ártatlannak bizonyult, az ügyet pedig lezárták. Ezek után készült el egy már kevésbé jól öregedő doku, amely egy nagyobb sorozat egyik epizódja volt és azzal vált felkapottá, hogy két csatorna is műsorra tűzte két különböző szinkronnal. A NatGeón Halálközelben: Ayron Senna halálaként futott Csankó Zoltán narrálásával, a Spektrumon pedig Keresd az okát – Ayrton Senna halálaként Haás Vander Péterrel, aki az adón egy másik, Ayrton Senna: Az utolsó napok (van magyar hangsáv!) címűt is lenarrált pár évre rá.
A dupla szinkronos készítésénél arra nem számítottak, hogy 2003 januárjában ismét kinyitják az ügyet tárgyi hibákra hivatkozva – így a dokuban elhangzó infók se teljesen pontosak már – és végül 2007 áprilisában, 13 évvel az eset után lett véglegesen elkönyvelve minden, míg Newey teljes felmentése 2005-ben történt. A 2001-es CGI már akkor elavultnak nézett ki, amikor megjelent, de érdekes korleletté vált ezen 25 perc, csak kezeljük fenntartásokkal. A másik spektrumos egy francia gyártású széria egyik része, ám a Discovery se akart kimaradni, így a Riválisok c. szintén félórás blokkokban adagolt műsoruk 2004-ben a Senna-Prost párosnak szentelte egyik epizódját (funfact: a következő Arnoldról és Slyról szólt). Ezt Menszátor Magdolna narrálta, és azért említem meg, mert míg az előzőek kb. objektívek, addig ez néhol már-már inkább Prost felé húz – benne olyan esettel, amit a többi elhallgat – vagy legalábbis semmiképp sem a Senna pátoszt öregbítette. Utolsóként a cikk alanyaiból.
2004 volt ugyebár a 10 éves évforduló, melyre időzítve alapítványuk által a Senna család kiadott egy saját, kétlemezes DVD-t, amit lehetett kapni magyar feliratos korongokkal, habár eredeti angol borítóval, s szinte csak az akkor közvetítő RTL logója segít elhelyezni a lokalizációt. Az An Official Tribute to Senna nevű kiadvány valójában egy dokugyűjtemény, amely 3 nagyobb és 3 rövidből összeadódva tesz ki 175 percnyi anyagot, ebből 15-öt kap maga az alapítvány. A másik két kicsi fejezet Senna első F1-es tesztjeiről (amit oly elnagyoltan kezel a 2010-es doksi, a sorozat meg teljesen átugorja), illetve a Honda NSX fejlesztéstesztjében való részvételéről szól. Az egyik nagy szegmens a család által legjobb korábbiként elkönyvelt Racing is in My Blood, mely még ’92-ben készült, áttekintve addigi karrierjét és a 3. vb cím utóhatásainak megélését hazájában.
A személyesebb hangvételű felvételek felújítása közben a családi archívumból felkutattak még háromnegyedórát, így abban tényleg a família Becóját láthatjuk mindennapjaiban, ahogy szüleivel és testvéreivel él Brazíliában, miközben nagybácsis teendőit se felejti el, s amikor csak lehet, időt tölt a gyerkőcökkel, mint pl. Bruno unokaöccsével. A The Lifestyle of Ayrton Senna in Brazil talán a Netflix stáb legfőbb forrása volt, amikor a civil életről kellett mesélni. Az utolsó nagy blokk pedig a főműsor, a The Right to Win, mely egy klasszikus, beszélőfejes visszaemlékezés a versenyzői mivoltára, gyakorlatilag pontosan ugyanazzal a stílussal, mint amilyen a Volt egyszer egy téka. A hivatalos DVD 3 főösszetevője tehát gondosan próbálja a legenda minden oldalát bemutatni és kb. ugyanannyi időt szentel Sennára, a versenyzőre, Ayrtonra, a pályája csúcsán lévő vallásos brazil hősre és Becóra, az imádni valóan szerény családtagra. Igényes lemezek, ahol teljesen megbocsáthatóak a részlehajlásos ferdítések.
S akkor jött A doku, a 2010-es Senna, Asif Kapaida rendezése egy újszerű megközelítéssel, ami után nem hiába csappant meg jelentősen a témában rejlő potenciál. Egyrészt mert már mindent elmondtak Sennáról, másrészt pedig itt ért csúcsra a pátosz felemelése, mert ez nem véletlenül egy valódi mozifilm. Nincs narrátor, de még csak beszélőfejek se, az alanyok interjúrészletei sima voice-overként kúsznak be néha, mintha valami narratív alkotást látnánk, amire csak rásegít a kifejezetten filmes hatású vágás és hangkeverés, valamint a direkt a kész anyagra, filmszerűen szerzett eredeti zene. A stílusgyakorlat valóban mesteri, csak meglett a böjtje, hisz a felvételek használati módjával a valódi karakterekké dramatizált személyek pont olyan formában és megnyilvánulásban jelennek meg, ahogy azt Senna, a főhős szemén keresztül látni véltetik, fittyet hányva a műfaj egyik alapelvére: a pártatlan tényszerűségre.
Valóban remek élmény a mozi (mert ez inkább hívható annak), de míg a család által összeállított 175 percnél jogosan nézhető el a fókusz elhelyezése, addig egy klasszikus doku kapcsán ez nehezen érthető. Senna rossz arcát, amikor valamiben ő a hunyó, ő bunyózott, vagy bármi ilyesmi, azt diszkréten ignorálja az alkotás, a felhasznált képanyagból pedig az jön át, hogy – egy kivételével, ahol nem lehet szépíteni – minden szituban más volt a bűnbak és a brazil folyton csak a szenvedő, ártatlan fél.
Brit rendezővel a Rush is szépen elrejt egy Hunt balhét a ’76-os hazai futamáról (miközben Lauda megégése előtti házi balesetét és így a törött bordáival való győzelmét átugorja még a szezon elejéről), de egy direkt játékfilmben ez tök okés, a Ford v Ferrari is bőszen élt ezen eszközzel. Ám egy dokutól mást várna az ember, pláne amekkora elánnal be lett jelentve, s csak kis híja volt, hogy nálunk nem került be a mozikba, így végül 2011-ben az egykori F1 Csatorna weblap közbenjárásával történő limitált DVD kiadás mellett az HBO-n premierezett felirattal. A különleges látásmód leghangosabb ellenzője persze Prost lett, akiről aligha lehet azt mondani, hogy pozitívan állították volna be.
A negatív hangok miatt kiadtak egy 56 perccel hosszabb verziót, ami teljesen tönkrevágja a vágást és a zenei aláfestéseket, a lendületet ugyanis megtörik a klasszikus beszélőfejek, akiktől csak pár mondatot halhattunk eredetileg kép nélkül, ráadásul ide még forgattak pluszban is pl. Prosttal. Hiába a sajátos megközelítésből fakadó vitathatóság, okkal készült el eredetileg úgy a Senna, ahogy. A bővített vágatot kizárólag akkor érdemes megnézni, ha már végeztünk a simával, aztán utána azokat kikeresve odatekerünk az interjúkhoz, így valóban érdekes új kiegészítésekké válnak ezek, s az eredeti, szándékos filmes élményt se lövik lábon.
Ha már beszélőfejek, Bernie Ecclestone-nal 2022-ben jelent meg a Lucky! című dokusorozat, ahol, mint egy jó nosztalgiázó nagyapó sztorizik 1950-től 2017-es nyugdíjaztatásáig, kitérve Sennára és Prostra a saját markáns stílusában. És így jutottunk el a főételhez, a brazil gyártású Netflix sorozathoz, amely talán túlságosan nagyban támaszkodik Kapaida rendezésére, de ez ezúttal már két szinttel emészthetőbb… ám van, amiben nem!
Száguldó Cirkusz, száguldó sorozat: Senna (2024)
Senna, showrunner: Vicente Amorim, társrendező: Júlia Rezende; címszereplő: Gabriel Leone, húzónév: Kaya Scodelario (többiekről a 2. részben); életrajzi sportdráma brazil romantikával, brazil-argentin(-brit) Netflix minisorozat, 6 rész, epizódonként 53-71, dramaturgiailag tisztán 308 perc, 2024 (16)
Természetesen sok egyéb doku is készült az elmúlt 30 évben, én most csak a legismertebb, magyar vonatkozást is kapókat gyorstalpalóztam le, amik együttesen kellemes kiegészítései és árnyalói az összképnek, amit a 2010-es és a minisorozat se mutat be igazán. A cikk 1. része innentől általános, spoilermentes kulissza bemutatóval egybekötött sima kritika lesz, aztán a 2. részben egyenként az epizódokon végigmenve rámutatok részleteiben is a furcsaságokra (már alant jelezni fogom párnál, mikre) és a feltűnő hiányosságokra, de csak azokra, amik tényleg érdekesek lehetnek filmes szempontból, legyen az akár árnyaló, akár Sennát felemelő extra. Ha olvastad az Enzo Ferrari megjelenítéseiről, vagy a Gran Turismóról szóló írásokat, tudod, mire számíthatsz, s noha csak picit lesz spoileres a 2. rész, onnantól a teljes megértéshez már nem árt látni a Netflix sorit, hasonlóképp a két Hajsza az igazságért vagy Verdavalóság cikknél a saját alanyaikat. Zárásképp pedig lesz egy bónusz, de az még odébb.
A picit több, mint 170 millió dolláros költségvetésével Brazília legdrágább TV sorozata lett a Senna, amit persze két szappanopera között könnyű elérni, de legalább látszik rajta rendesen az elköltött pénz. A Critics Choice összefoglalónál bár reménykedtem, hogy előkerülhet a címe a győztesek között, végül a Netflix dél-koreai ága vitte a nemzetközi kategóriát. Hosszú pálya állt az elkészítés mögött, 2020 szeptemberében ’22 végi premiert belőve jelentették be, a Senna családnak is engedve beleszólást. A covid miatt aztán kivártak, hagytak időt a dolgok kiforrására, hisz fölös lett volna sok pénzt elemésztve belekezdeni bármibe. Showrunnerként egy Senna rajongót szerződtettek, akinek azon mondása, miszerint Ayrton előtt folyton csak az európai hősökről szólt a sport és Senna révén – aki amúgy nem mellesleg a 3. brazil világbajnok lett… – nyíltak ki a globális lehetőségek, „kissé” sántít, s már ott tudhattuk, hogy ez ízig-vérig egy brazil habitusú felemelkedés eposz lesz.
Statisztikus énemet zavarta a kijelentés, így összeszámoltam: Senna előtt (1950-83) 17 európai és 17 egyéb földrészről jövő bajnokot avatott az F1, Senna alatt (1984-93) 6 európai – ebből 4 Prost – és 4 nem európai (mind brazil, ebből 3 Senna) az arány, végül Senna után (1994-) 30(!) európai győztes mellé egyedül a kanadai Jaques Villeneuve iratkozott fel a kupára. Azaz Senna utolsó címe után, ’92-től össz. 1 nem őskontinensi győztes született, ’97-ben. De persze, Ayrton virágoztatta föl az interkontinentalitást, ugye. „Az egyik helyi stábtag mondta nekünk, külföldieknek, hogy 35 év felett Brazíliában mindenki pontosan tudja, hogy hol volt és mit csinált Senna halálakor, pont úgy, ahogy 9/11-nél a világ. Na, ez megadta a kellő perspektívát ahhoz, hogy milyen jelentőségű történetet forgatunk pontosan!” – nyilatkozta a Prostot megformáló Matt Mella.
A stáb gondos körbekérdezési lehetőséget kapott a családtól, hogy megismerjék Sennát, a magánembert, sőt, az íróknak, a rendezőknek és a főszereplőnek korlátlan betekintést engedtek a személyes archívumba, legyenek azok felvett telefonhívások, vagy kézzel írott, óceánokat átutazó levelek. Ezek beépítése egyébként remekül sikerült, főleg a junioridőszakot segíti meg, de az F1-es évek alatt sem veszik el a történetelem. A hosszú felkészülés után ’23 márciusában lement a casting első köre és a showrunner egy korábbi, már máshol is bejáratott arca, Gabriel Leone kapta a megtisztelő feladatot, hogy eljátszhassa a címszerepet. Fél évvel azelőtt végzett Michael Mann Ferrarijának forgatásával, ahol Alfonso de Portagót alakította, aki kulcsszereplője lett az ottani sztori végének, azonban a fesztiválos premierek után nem tudta folytatni promóciós kötelességeit, ugyanis akkor kezdtek a Senna kamerái forogni.
Brazília mellett Argentínában és Uruguayban forgattak, Angliát Észak-Írország testesítette meg, a motorhangokat pedig Chicago mellett rögzítették. A többi országot díszletek, LED stúdiók és CGI adták. A nemzetközi casting hosszan tartott, mindenkire ügyeltek, hogy fizimiskára és származásra is stimmeljen, ez végül vegyesen jött össze, de a legfőbb figyelmet kapó személyeknél többnyire helyén van, hiába nem gondolnánk állóképek alapján. Amikor kijött a szereplőlista csak ámulhattunk, hogy mégis miként fog mindenki beleférni? A 10 részre írt szkriptből már akkor is csak 8-ra lőtték be a végleges epizódszámot, aztán ahogy haladtak a munkálatok, már látták, hogy 6 fog beleférni. Ezzel pedig el is értünk a széria legnagyobb bajához: ahelyett, hogy kompaktabbá tették volna az összehúzásokat, valójában inkább kihúztak sokszor éveket a cselekményből. Így bár, amit megmutatnak nekünk valóban kifejezetten részletes, a brazil látószögen kívül pedig alig találni valóságmásítást (egy nagy kivétellel), mi több, történetek összemosása sincs sok a média ábrázolását leszámítva, szóval tényleg a lehető legigényesebb, amit el lehet képzelni… de másfél rész után kapkodni kezd.
Az első másfél rész simán mellé tehető a műfaj legnagyobb klasszikusaihoz, számomra egy döbbent, Rush szerű élmény volt, amire egyáltalán nem számítottam és már akkor sajnáltam, hogy ezt nem moziban nézhetem. Rendkívül szép az operatőri munka, a színek, a vágás, a korhű ábrázolása mondhatni mindennek és a nem félvállról vett versenyjelenetek mind-mind egy valóban magas minőségű látványt adnak. Oké, a CGI bénácska és vicces, hogy a juniorlét összes futama ugyanazon a pályán forgott (de mást mondanak a dialógusokban), ám ezeket pont, hogy a Rush-nak is elnéztük, amiben messze a CGI a legrosszabb összetevő, az egyszer megépített célegyenes díszlet meg vagy 6-7 aszfaltcsíkot játszott (az egyiket duplán) a világ minden tájáról, köztük Senna hazai létesítményét. Állóképen nem mindig fest rosszul, ez a Suzuka is teljesen digitális például:
Tényleg érezni, hogy nem spóroltak semmin, a zenéken – ahogy a kit mennyire sikerült sminkelni / castingolni – majd a 2. részben végigmegyünk, de a soundtrack maga is abszolút a remek hangulatteremtés része. Minden dollár látszik tehát a végeredményen, a Netflix hozta a tőkét és hasonló munkát végzett, mint a Stranger Things esetében, ez pedig óriási szó egy, a brazil szappanoperákkal is rokonságot mutató cím esetén. Oly erőteljesen kitart mind a 6 részen át ebben, hogy könnyen világossá válik, miként lett előbb a 10-ből 8, majd a 8-ból 6 epizód: csakis minőség fenntartási okokból.
Másfél rész után azonban elérünk a juniorévek végéig, amit sokkal részletesebben nem igazán lehetett volna bemutatni, hiába volt itt is évugrás és egy kihagyott, nagy futam. A játékidőre nézve gyanúsan felmerült bennem, miként fogunk beférni a 6 részbe, ha ilyen nagyszerűen részleteznek mindent, de sajnos az előzetes félelmem ezen a ponton beigazolódott: „hát sehogy!” Az, amit a sorozat mutat tényleg csodás, nem találom a szavakat, könnyedén az élbolyba repíti műfajtársai listáján, de egyszerűen túl keveset mutat. Az óriási hézagok és a kihagyott szezonok az egyszeri nézőt nagy fejvakarásokra késztethetik, hisz jelentős, kifejtésre szoruló érdekes sztorikra utalgatnak később úgy vissza, hogy azokat nem láttuk. Na ezen vakfoltok betömítésére fog szolgálni a cikk 2. része, szeretnék arra törekedni, hogy más is megkaphassa azt a remek élményt, amit egy szakértőnek adnak a kikacsintások.
Érezni, mely történéseket húzhatták ki a 6 epizódra csökkentéskor, s alig módosíthattak emiatt párbeszédeket, ugyanis arra figyeltek, hogy ne nagyon legyen összemosás/másítás (a ’88-as „pontrendszert” kivéve), minél hitelesebb maradjon a brazil szemű dramaturgia. Nem foglalkoztak azzal, hogy mondjuk a leforgatott, nehézkes ’91-es futamba belecsempésszenek ’92-3-ból olyan elemeket, amiket a nagy ugrások közepette kihagyunk, s csak beszélnek róla később. A minisorozat az F1-es jeleneteket tekintve szinte szolgahűen másolja a 2010-es dokut, s bár van olyan esemény (’90 Spanyol GP), amit érezhetően kihagytak – pedig a dokfilm fontos része, s itt vezethették volna be Watkins dokit is – pár apróbb mellett (pl. ’91-ből 2 hétvége + a vb döntő pillanata), ugyanakkor meg van, amiben pont, hogy részletesebb. Ám hiába mutatja be jobban a ’89-es imolai balhét, mindkét Senna csúnyán lekicsinyíti a ’92-es világbajnok Nigel Mansell szerepét. Simán lehetett volna a másodlagos „gonosz”, de nem, még csak nem is castingoltak rá senkit… pedig vele is voltak ám csörték meg filmbe illő momentumok. Néha a zenehasználat is egyező a dokuval, bár a Senna főtémával ez elfér, sőt!
Szóval míg ugyanazon elvek alapján tök jól kiegészíti egymást a 2010-es és a Netflix féle ábrázolás a pályán (még a brazil és brit kommentátorokból is ugyanazok kaptak kiemelést!), addig a szériának a magánszférával is foglalkoznia kellett. Nem paródiaszerű, de kiszagolható a szappanoperás kultúra, így fontos szerepet kapnak a nők, azonban ezen szálak arányai is hasonlóak az F1-esekhez. Jelentős személyek maradnak ki (mert valaki nem píszí és rombolná a mítoszt), az utolsó élettárs szerepe elvékonyodik (érezni a család behatását, sose néztek rá jó szemmel), míg egy másiké talán túl nagy figyelmet kap. Tehát e vonal is épp addig marad a tökéleteshez közeli, amíg az első másfél rész tart, noha annak egyik sokkoló végkimenetele így is kimarad.
Ezeket nem tudom hibának felróni, sőt, ezúttal a brazil szívű kihegyezést sem. Egy dramatizált sorozatról beszélünk, amit brazilok készítettek saját hősükről, mondhatni egy ottani olyasmi kurzusfilmként, mint amilyenekkel manapság meg vagyunk áldva itthon. Oké, itt egy világi jelenséget mutatnak be, mindjárt máshogy hat bárkire, de mind jól tudjuk, hogy mi a produkció eredete, ezért nem lógnak ki az ilyesmik. Sokkal jobban áll neki ez a pátoszosság, mint az elvileg objektív műfajban létező 2010-esnek, amely technikailag szintén egy bravúros mestermű, akár a sorozat. De ebben a tálalásban muszáj a szerelmi szál.
A sztori leghitelesebb részei így az otthoni dolgok, amit már említettem a duplalemezes DVD családi archívjainál, a jelmezesek konkrét ruhákat alkottak újra úgy, mintha azokat tényleg a nyaralós, lazítós felvételekből látnánk. Mármint azon konkrét darabokat, amiket ott látunk Sennán, nem holmi másolatokat. A másik viszonylag hiteles oldal a médiával való ábrázolás, noha pont ebben használtak egyedül nagy, könnyítő összegyúró eszközt, amikor megalkották Laura Harrison karakterét, akit a színészileg húzónévnek szánt Kaya Scodelarióra bíztak. Benne testesül meg az összes, Sennához közelálló külföldi riporter, vagy bárki, aki hivatalos körülmények közt interjút készített vele, akár a 3x-os világbajnok Jackie Stewart. Sokszor a 2010-es dokuban látott interjúk sorai köszönnek vissza, akár Prosttal is.
Szakmán belül sokakat megosztott és inkább a negatívumok közé sorolták Laurát, de itt most levedlem a 30. szezonjában lévő F1-es szaki énem, s előrántom a filmes újságírót, neki pedig határozottan tetszik a megoldás. Megértem, miért hozták be a fiktív lányt, pont ezen a vonalon lehetett tényleg relatívan kezelni a valóságot. Jópofa, hogy Stirling Moss TV-sként többször cameózik a Rush-ban, ahogy az is, hogy James Hunt és Murray Walker legendás kommentátorpárosa megelevenedik a Sennában, de minden híresebb riportert behozni a már így is 70+ valós személyt felsorakoztató sztoriba, sok lett volna. Legalább nem castingolták félre Stewartot.
A színészi játékok ingadoznak, pont, ahogy a fizimiskák, de szerencsére a legfőbb helyeken itt is hoz egy stabil elégségest mindenki (majd a 2. részben kitérek, akikre kell), no meg ki várt egy újabb Daniel Brülh-t ide? Igaz, én a Laudaként való visszatérését, naná, hogy éltem volna (mondjuk Hemsworth nem feltétlen lett volna olyan ütős a középkorú, kommentátor Huntként, de üsse kő!), bár végső soron utódja se okozott csalódást. Akik szinkronnal szokták meg az összeégett osztrákot, jó hír, hogy Magyar Bálint visszatért, de ha már autósportos hangok, muszáj megemlíteni a Senna apjaként hallató Tóth Rolandot, aki nem más, mint Villám McQueen! A szinkronhoz nem kell ellenszenvvel állni, nincs(!) igazi eredeti nyelvű hang.
Az angolnál a színészek saját portugál részeiket is felmondják, a portugálnál pedig az angolt, Scodelariónak brazil anyja révén ment mindkettő. Ahol mégis van keveredés, ott a két angol (tehát a gyárilag rögzített és a portugálnál szinkronizált) se pakkra ugyanaz. A magyar bakikról majd a 2. részben, akad pár, de a legfurcsább, amikor az angolul még nem jól tudó Sennának fordít versenyzőbarátja első angliai tesztje előtt – de mi ezt egységesen halljuk, akkor is, ha az angol sávot választjuk. És noha az angol és a portugál esetén is angolul beszél a barát a jelenetben, néha eltér, mit mond. Az 5. rész végén is akad zavar. Fura…
A sorozat 22, nagyon igényesen elkészített replikaautót (és jó 200 ruhát) használt, sőt, némely nyugis részekhez igyekeztek eredetieket szerezni, ezek adták a motorhangokat. A replikák az Európában alig ismert argentin Crespi gyártmányai, akik 1962 óta űzik az ipart, s kifejezetten európai, legfőképp olasz és francia stílusú kis példányszámú sport- és túrautókat, valamint kabriókat gyártottak közútra, komoly versenyautós múltjuk mellett. Az 1938-ban született alapító, Tulio maga is versenyző volt fiatalon, szóval a cég kis túlzással tekinthető az ország Shelbyének, bár sokkal limitáltabb kapacitással, megmaradva családi vállalkozásnak. 2012 óta a japánban őshonos mini/kei truck szegmensbe is beszálltak, amely hasonló, mint amit Wim Wenders Tökéletes napokjában használ a főhős, csak míg az egy dobozos egyterű furgon, addig ezek platós pick-up formájúak.
A Crespinek korábban is volt F1-es kötődése, a csőd széléről egyszer az argentinok 5x-ös világbajnoka, Juan Manuel Fangio húzta ki őket. Pár kocsihoz így is kellett CGI külső (egy csupasz vázra illesztve, hogy a fizika stimmeljen), a színészek viszont a nem rázós részeken valósan vezették a nyilván nem F1-es tudású gépeket, ehhez heti több gokart edzésen vettek részt egy akadémián. Leone hasonlót a hitelességre mindig szerfelett ügyelő Michael Mann kezei alatt már megélt. A márciusi casting után nem véletlenül kezdődött csak ősszel a forgatás, s nem hiába a versenyzőket keresték ki először…
A dokus inspiráció egy másik tagadhatatlan jele a számtalan valódi felvétel felhasználása, amik szintén a hitelességet akarják segíteni és ahelyett, hogy bénán kinézően próbálnának meg leutánozni ikonikus szitukat, inkább bevágják azokat úgy, hogy a karakterek is azt nézik. Igen, olcsó trükk, de hatásos és még mindig inkább ez, mint egy rossz / teljesen fiktív rekreáció. Alig van olyan kitalált leforgatott rész a replikákkal, melyek hiteltelenek, vagy full beazonosíthatatlan történések, amiknek közük sincs a valósághoz. Ott pótolták ki fantáziával ezeket, ahol nincs igazi tiszta felvétel, mert vagy nem volt jól működő a fedélzeti kamera, vagy lecsúszott róla az operatőr, netán nem váltott át az adásrendező. A halálos balesetekkel prűdül bántak és direktben nem láthatóak, hiába jól ismertek. A braziloknak lehet felkavaróak a képek, s ezért, ám a 2010-es doku (meg a többi) nem köntörfalazhatott, holott vannak sokkal ijesztőbb látványú esések is, amik aztán max végtagokat követeltek, életeket nem.
A sorozat mind a motorsportos közegben, mind a filmes szakmában megosztó értékeléseket kapott, de átlagát némi review bombing is lehúzza – mindjárt kifejtem. Azt sejthetitek, hogy a benzingőzös környezet mit kifogásolt, amik érthetőek, mégis filmes szemmel a legtöbbet nem tudom szidni, ilyenkor mindig meghasonulok, hisz sokszor akad sportszakmailag nem népszerű véleményem, melyek mellett kitartok és tudok érvelni, ugyanakkor látom helyén kezelve objektíven a mérleget. Tény, a sportos és a mozgóképes negativitás kiindulópontja (a sietés miatt) összefügg: a karakterek ugyanis Sennán kívül egyáltalán nem mélyek, sokszor kétdimenziósak vagy a valósághoz képest hiányosak, s itt most nem is azt nézem, hogy Senna a hős, Prost és a francia szövetségi elnök, Balestre meg a megtestesült gonoszok. Ezt tisztáztuk miért van, utóbbi lényétől még csak nem is áll oly távol (17:00), ám a legtöbbekre alig jut idő. Nem tudom belőni, mennyi a tényleges főszereplő, mert akad, aki átívelő és van, aki csak kvázi epizodista, de ahhoz túl nagy figyelmet kap. A két jobban bemutatott szerelem pl. egyenrangú, de nyilván a karakterek csak akkor és addig főszereplők, amúgy nem.
Ez a tegyünk be 70+ valós embert és dobjunk még be párat utalással, szimplán magában hordozza, hogy nem tudunk igazán Sennán kívül senkiben elmélyülni, de Senna is ugyanúgy megsínyli az éves átugrásokat és a karakterfejlődés kihagyott lépcsőfokait. Szerencsére maga Leone tök jól passzol a szerepre (érdekes lesz újrázni a Ferrarit ezek után), sokszor lehozza a mimikát és minden ilyesmi velejárót, szóval filmes szemmel egyáltalán nincs vele baj. De aki régi rajongó, vagy sokat látott Senna felvételeket, esetleg családjában népszerű még mindig a brazil és ez kihatással van rá úgy is, hogy személyes emlékeket alig idézhet föl, abszolút elfogadható, hogy ők miért néznek itt-ott kételyekkel a színészre, hiába a műorr és fül.
De a vizualitást és a korhűséget mindenki joggal élteti. Azul Serra operatőr négy fényképezési formát használt: a meleg színű Brazíliát, a szürkésen hideg Angliát, az egyértelműen Rush ihlette szaturációval megelevenedő F1-es pompát és a baljós imolai zord kopottságot. Az igényes díszletek, jelmezek és parókák mellett a sminkek és maszkok emberfüggőek, így az egyedüli „mehh” pont a filmzene, ami csak közepesen emlékezetes. A kellékesek szintén kitettek magukért, egyetlen háttérdísz ’96-os posztert kivéve tökéletes munkát végeztek, legyen az VIP jegy ’91-ből, vagy BBC kamera ’84-ből, esszenciálisan akkurátus az egész. Mi több, szerintem ez műfajcsúcs, se a Rush, se a Ford v Ferrari, se Mann Ferrarija, se semmi nem rendelkezett ennyire hiteles és ilyen kevés bakival operáló korábrázolással.
Talán az összes általánosan elmondható kulisszát és perspektívát leírtam. Hibái ellenére kifejezetten tudom ajánlani a Sennát, mert valóban egy remekül összerakott, csak „kicsit” hadaró és csapongó 5 óra 8 perc vár mindenkire, aki átpörgeti a részek végi 11-12(!) perces stáblistát. Prost ismét elmondta azokat, mint 14 éve, szerinte Senna se csípné a végeredményt, szóval a 2011-es saját sztorizós válasz portréfilmje után az egyik francia nemzeti TV-vel karöltve egy doku minisorozatot készítettek az ő szemszögéből, balanszként. A 6 részből 3-ban téma Senna, az őt pártoló főképp franciák pedig minden erejükkel támadják a Netflix alkotását, köztük hivatásosokkal. Prost azt is sérelmezi, hogy az utóbbi 15-20 évben az általános megítélése kimerült a Sennával való rivalizálásában, holott karrierje nagyobb részét tette ki az, amikor Ayrton még csak 1-1 futamon volt rá veszélyes. De szült még egy balhét a megjelenés, méghozzá a már említett utolsó barátnő, Adriane Galisteu miatt.
Itt már a brazil média kezdte ki a szériát, jól látszik, milyen érzékeny talaj Senna életéhez nyúlni, mennyire szívügye sokaknak máig és mekkora hatású emberről beszélhetünk. Ezen terepen kreatív nézeteltérésekre ütközött a család és a stáb: az 1. és 4. részt meghatározta a szerelem, ám Adriane alig kap 3 percet, azt is elnagyoltan, benne az imolai TV nézéses reakcióival, híres mocizásaikat pedig Xuxával ábrázolták. A producerek több időt terveztek szánni a lányra, de a család hallani se akart szerepeltetéséről, így ez a limitált idő lett a köztes, a nővel érdemben elbánó megoldás, cserébe a 6 epizódra szűkítés egyik könnyen kieső szála. 1993 eleve többet érdemelt volna és azon mehetett volna végig a románc. Amúgy Galisteu magyar származású (anyja leánykori neve Kelemen), megszemélyesítője pedig szintén: Julia Foti valójában Fóti Júlia. Ez is jól mutatja, mennyire próbáltak hűek maradni a castingnál. Bár a temetésre sikerült előkotorni még az eredeti koporsószállító Scaniát, a szertartás kimaradt.
Szóval bár tényleg nem tökély az összkép, néha fókuszvesztetten akar egyszerre sok dologról szólni (hisz nem ily röpke játékidőre írták), ha valaki pusztán a Rotten-Meta pontszámok alapján ítélné meg, vigyázzon, mert keverednek benne a francia sajtó és a brazil influenszerek érzelmei. Az IMDb ugyanakkor egész jól tükrözi az általános, globális egyszeri nézői élményt (a cikk írásának pillanatában 8,2). A Netflix csak forgalmazó és a büdzsé nagyját biztosító partner, így nem kell félni mémelt sztereotípiáiktól (sőt!), a brazil gyártóstúdió pedig olyan jó munkát végzett, hogy felkérték őket egy egész estés Senna dokura, ami a korai éveket dolgozza föl, pont, amit kihagy a 2010-es és oly szuperül átad a sorozat első másfél része. Sőt, felmerült, hogy a Senninha képregény kapjon egy teljes értékű, rendes animációs évadot!
Viszont ha már teljes érték, legközelebb egyenként végigmegyünk minden jeleneten, amin kell ahhoz, hogy más is megkapja azt az élményt, amit magában rejt a sorozat. Amennyire csak lehet, spoilermentesen, a Netflixről kimaradó sztorik eleve kiegészítések. Ha még nem láttad, de szeretnéd (esetleg épp a fentiek hatására), hajrá, ha viszont az első nézés előtt állsz és nem zavarnak itt-ott a részletek, akkor biztos másfajta élményt kaphatsz a cikk 2. része által. Akik pedig már nézés után vannak, de laikusként sok minden volt szürke, vagy meglepődnének pár kihagyott történésen, azoknak tudok majd javasolni egy újrázást utána.
Igyekszem mihamarabb jelentkezni vele, egyelőre maradjunk egy hamarosanban! Amint kész, ez a mondat megsemmisíti önmagát és betesszük ide. Legkésőbb halála évfordulóján…
Addig is:
Will Buxton: Grand Prix – A Forma-1 képes történelme – könyvkritika
