A közelmúlt hazai eseményei – annak ellenére hogy igénylik az elmélyült odafigyelést -, könnyen tébolyult elmeállapotot vagy jobb esetben gyomorfekélyt okozhatnak. A mi roppant érett és produktív megoldásunk a való világ nyomasztó fenyegetéseire, hogy elkalandozunk a fikció galaxisába.
Íme egy leegyszerűsített csoportosítás a főgonosz archetípusokról, illetve arról, milyen magyarázatot kapunk sötét szándékaikra:
5. A „gonoszgonosz-hűűűű-de-gonosz“ típus
Ennek a kategóriának a klasszikusabb tagjai különösebben kifejtett ok nélkül aljaskodnak, sőt gyakran már a nevükkel az arcodba tolják, nem csak erkölcsi megkérdőjelezhetőségüket, de a specialitásukat is. Ők a legkönnyebben és leggyorsabban emészthető főgonoszok. Ide tartoznak James Bond régebbi ellenfelei (Auric Goldfinger), a nagy múltú képregényekből adaptált ősellenségek (Vörös Koponya az Amerika Kapitányból), illetve a rajzfilmekre jellemző, eltúlzott főgonoszok (Szörnyella de Frász). Mindegy hogy mi a céljuk, gazdagság, hatalom, szőrmekabát vagy csak égni látni a világot, sem kegyelmet sem karakterfejlődést nem várhatunk tőlük.
Manapság még a(z elvileg) gyerekeknek készült filmek/könyvek is több gondot fordítanak a negatív karakterek kidolgozására, illetve még ha egyértelműen gonosznak is “születtek”, akkor is komplex tálalásban kapjuk őket (Voldemort, Snow elnök Az éhezők viadalából). Az új Thor mozi (Thor: Ragnarök) számomra éppen ezen a ponton vérzett el kicsit: Helára, a főellenségre csak egy lábjegyzet jutott. Loki pont összetettsége miatt is az egyik közönségkedvenc negatív szereplő a Marvel istállóban. Az is előfordul, hogy az eredetileg “gonosz mert csak” karakterek később kapnak mélységet egy kiterjesztett univerzum képregény szériáival, könyveivel, videojátékaival, mint például Palpatine a Star Wars-ban. A valóságközelibb (szuperhősök és midikloriánok nélküli) történetek egyik kiemelkedő példája erre az archetípusra a szadista Ratched nővér (Száll a kakukk fészkére).
4. A mentális esetek
Nincs kétség, hogy ezeknek a karaktereknek súlyos pszichés problémái vannak. Lehetne kötekedni, hogy ez elmondható a lista többi tagjáról is, de ez most nem egy pszichológiai esszé hanem egy szubjektív filmes csoportosítás.
A mentális esetek legtöbbször csak az előző pont upgrade-jeként funkcionálnak, de a legikonikusabb főgonszokból sincsenek szűkén. Ide sorolhatóak a tenyérbemászóan kifinomult pszicho- és szociopaták, akik talán csak pusztán kíváncsiságból flexelgetnek a manipuláló izmaikkal és chianti szürcsölgetés közben hajtanak töréstesztre minden hatalomjáték során (Hannibal Lecter). A társadalmilag elfogadottabb pszichopaták, mint a névjegykártya design-on hiperventilláló Patrick Bateman (Amerikai pszicho), Gyllenhaal gyomorforgatóan pondró média szabadúszója (Éjjeli féreg) vagy DiCaprio “porszívó” Jordan Belfortja (A Wall Street farkasa). A “kiszámíthatatlan őrültek”, mint mindenki kedvenc lagzis merényletének áldozata, Joffrey Baratheon (Trónok harca), az “esőben éneklő” Alex DeLarge (Mechanikus narancs), az összes Joker adaptáció és az agresszív Begbie (Trainspotting). Igen, Begbie, ha a korsó hajigálós akciója nem elég gonosz valakinek, akkor annak ideje újrakalibrálni az erkölcsi iránytűjét.
Mégis különbséget tennék a Patrick Batemanek, a “Hozzám beszélsz?” Travis Bicklek (Taxisofőr) és az “igazi” főgonoszok között. Előbbiek antihősként akár egy egész filmet is elvisznek a hátukon, utóbbiak félelmetes ellenpólust állítanak a főhősnek. Erre jó példa A sötét lovag, ami nem csak Heath Ledger alakítása miatt tökéletes, hanem azért is, mert Nolan klasszikusában Joker ott a legerősebb, ahol Batman a leggyengébb, ezzel méltó ellenféllé avanzsálva az amúgy csak futóbolond bűnözőt. Míg Bruce Wayne törvényes rendet akar Gothamben teremteni, addíg a Joker célja a káosz. Függetlenül attól, melyik adaptációról beszélünk, a Joker az egyik legnagyszerűbb főgonosz a filmtörténelemben. Konfliktusa Batmannel mindig erőteljes, hiszen soha nem végződhet a denevérember győzelmével. A Jokert csak úgy tudná Batman eredményesen megállítani ha megszegné egyetlen alapszabályát, vagyis megölné.
3. A trauma hatására bealjasodók
(Emlékeztető: Ez még mindig egy mezei filmes cikk és mint olyan, szabatosan használt pszichológiai fogalmakat tartalmazhat.)
Nem ritka eset, hogy a karakterek valamilyen érzelmi vagy fizikai trauma után bosszút esküdnek a világnak beleüvöltve a kamerába, ami ezalatt közeliből madártávlatra nyit. Családtag tragikus halála, félresikerült tudományos kísérlet, szerencsétlen baleset némi radioaktív anyaggal vagy labor helyszínnel megspékelve… sőt ide tartozik az agymosás is (Bucky Amerika Kapitány– A tél katonája). Az egyik legismertebb szuperkombó Darth Vader, aki az érzelmi komponens mellett jelentős testi változásokon is átesett. A DC és Marvel univerzumok hemzsegnek a rosszul elsült szérumok (Zöld Manó – Pókember, Gyík – A csodálatos Pókember) hatására elborult elméktől vagy a munkahelyi baleset plusz halott feleség bingó nyerteseitől (Mr. Freeze – Batman és Robin, Doktor Oktopusz – Pókember 2).
Míg a Psychóban vitatható, hogy ugyanazzá a pszichopata gyilkossá vált volna Norman Bates az anyjától elszenvedett érzelmi bántalmazás nélkül, vagy sem, az világos, hogy moteltulajdonosunk már eleve nem tartozott volna az épelméjűek közé, ezért inkább a 4. pont mentális eseteihez sorolandó.
2. Sérült EGO
A fizikai után egy még súlyosabb sérülést veszünk számba, amitől nyomban vendettára szomjazó főellenségekké válnak a filmes karakterek. Tipikus a főhős iránti rajongásból visszájára fordult megszállottság annak elpusztítására (Öcsi/Szilánk A Hihetetlen családból, Killian a Vasember 3-ból, Elektro A csodálatos Pókember 2-ből, stb…), vagy az irigység egy családtag valamilyen státuszára (Zordon Az oroszlánkirályból, majd minden női Disney főgonosz…).
Nyilván kell egy bizonyos alapszemélyiség ahhoz, hogy pusztán némi visszautasítás valakit aljas gonosztevővé változtasson, ezért tudja Zuko (Avatar – Az utolsó léghajlító – a rajzfilmsorozat, nem a szörnyűség Sámalámadingdongtól) egy hatalmas karakterfejlődési ív illetve két és fél évad morgás az elvesztett becsületéről után végül elnyerni az üdvösséget.
1. A nagyobb jó érdekében
Egy hajszál választja el őket a „jó“ oldaltól, mégis ez a kis különbség szinte mindig plusz-mínusz 20 millió ember halálával jár ördögi tervük befejeztével. Mind a nagyobb csoport érdekében szükséges kisebb csoport áldozatával apellál, legyen ez a nemzet- és nemzetközi biztonságért megritkított emberiség (Alexander Pierce Amerika Kapitány – A tél katonája, Ozymandias Watchmen), az emberiség planetáris jövőjéért történő irtogatás (Samuel L. Jackson beszédzavaros, tech zseni Valentine-ja a Kingsman: A titkos szolgálatból) vagy az emberiség továbbnoszogatása az evolúciós folyamatábrán (A S.H.I.E.L.D. ügynökei virágmintás ruhás hölgye, Raina). Minden jól megírt Magnetóra ebben a csoportban is jut egy-két kevésbé jól sikerült Ultron, mégis személy szerint nekem ezek a kedvenc gonosztevőim.
Thanos, a Marvel univerzum radiátorállú, lila melákja, aki a Bosszúállók: Végtelen háborúban “csak” az univerzum felétől szabadult meg, hogy többet szellőzhessen a maradék fél és megszűnjön az éhezés. Áldassék!
+1. Alkalmi Aljadék
Ez a plusz egy kategória nem igazán antagonistákat tartalmaz, ők inkább szimplán “csak” gonosztevő seggfejek. Ezek az antihősök szemrebbenés nélkül követnek el galád tetteket ha az érdekeik úgy kívánják. Általában képesek megkülönböztetni a „jót“ a „rossztól“, de ez vagy sosem hatotta meg őket, vagy idővel sikerült elkoptatni erkölcsi alapértelmezésüket. Attól függően, hogy ez a karakter milyen szórakoztatóan van tálalva elénk, akár közönség kedvenc is válhat belőle, nem hiába méltán nagy fan favorit pl. Rick Sanchez a Rick és Mortyból, Walter White/Heisenberg a Breaking Badből. Érdekesség, hogy a Totál szívás Ozymandias című rész rendelkezik a legjobb értékeléssel az IMDb-n és általánosan is az egyik legnagyszerűbb dráma epizódnak tartják a televíziózásban. A Watchmenes Ozymandias és a Totál szívásos címadás is ugyanarra a Percy Bysshe Shelley költeményre utal, ami lényegében a nagyság utáni elkerülhetetlen bukásról szól.
