Til Schweiger szerelemprojektjeként 32 év után folytatódott a karrierjét elindító Manta, Manta, amely a maga megmosolyogtató retro érzésével nem fájdalmasabb, mint elődje, de azért nem válik a régi inkarnációját túlszárnyaló új Top Gunná. Viszont mégis, mi ez a kultusz a németeknél? Hogy szivárgott be hozzánk? Mi fán terem az Opel Manta maga és miért éreztek a témában Schweigeréken kívül mások is egy filmnyire valót? Maradt ebből mára bármi? Retrospektív popkulturális áttekintő az illegális versenyek valódi és filmes történelmétől az egyesült Németországon át a Manta mozitrió bemutatásáig.
Henry Ford egyszer azt találta mondani, miszerint „az autóversenyzés öt perccel az után született, hogy elkészült a 2. autó”, ami igaz lehetne, de még annál is korábbi az eredete. Az 1. „versenyautó” ugyanis egy átépített gőzös hintó volt még a Benz Patent-Motorwagen színrelépése előttről, ám 3 évig nem használva, már az automobil megszületése után, 1887-ben először eresztették össze a stopperrel, hogy bebizonyítsák: ez a francia szerkezet gyorsabb közlekedési eszköz (hisz papíron nem autó volt), mint a németeké. Az ezt követő 7 évben csak hasonló idő elleni próbák jelentették a versenyszellemet, mígnem 1894-ben hivatalosan is kiírták az 1. valódi autóversenyt.
A német autóipar jeles képviselőit csak úgy kapásból tudja mindenki: Mercedes-Benz, BMW, Audi, Porsche, Volkswagen és persze Opel. Ezek a nevek rendre előkerülnek gyorshajtós híradásokban világszerte, szóval messze nem csak az autobahnon üldözi őket a Cobra 11, az eszeveszett száguldozás pedig mindig divatos volt. Ám igazán nagy figyelmet csak bő 25 éve kap a törvényen kívüli szcéna…
(Akit a filmek érdekelnek, a következő 3 fejezet főképp történelmi kontextus, de sok érdekes anekdotáról lemaradhat, ha átugrik rajtuk.)
Száguldás, Porsche, szerelem – az illegális versenyzés korszakai és popkult inkarnációi
Amikor 2001-ben a Porsche-tolvajok és a Holtpont spirituális remake-jében először láttuk Dom Toretto kopasz buksiját, már virágkorát kezdte élni az illegális versenyszféra, hála az előző évezred utolsó 12-15 évében megerősödő japán behatásnak. Mivel a Ford T-modell előtt az autó, mint olyan, még egyáltalán nem volt elterjedt és később se vált instant egyik utcára készült járgány se a sebességmámor kiélésére ideálisan használható dolognak, így ha akadt is nagyobb szabályszegő közösség, az a szesztilalomig teljesen elenyésző volt. A maffia aranykorában a sofőrök első sorban még mindig nem egymással viaskodtak, hanem a kopók elől iszkoltak csomagterükben a tiltott nedűkkel, s bár kezdett formálódni valami underground közeg, a világháború keresztbetett mind emberi, mind ipari szemszögből a folyamatnak.
Oppenheimer Japánt földbeállító teremtényei után szép lassan kezdett éledezni a világ benzinzabáló fele. A motorsportrajongó Hitler alatt megszülető és a ’30-as éveket ledomináló Mercedes és Auto Union „Ezüstnyilai” nélkül Európában az olaszok és a franciák elkezdték kitolni rejtekükből a háború előttről megmaradt, túlélő versenytechnikáikat, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. 1946 végén papírra vetették az 1-es formula szabályrendszert, majd pár próbaév után ’50-re kiírták az első F1-es világbajnokságot. Amerikában is hasonló utóhatás jött: a szeszcsempészes üldözések egyenes ági leszármazottja lett a NASCAR, mint szervezet létrejötte ’48-ban, hogy egy évre rá szabályozott keretek között, pár biztonsági extrával, később motorikusan is felhúzva, de ezeken kívül csak bolti alkatrészekből álló autókkal megkezdődjön a Szelep Kupasorozat. Az illegális versenyzés első igazán átütő korszaka csak ezután jött el azokkal a fiatalokkal, akiknek erre nem futotta.
Miután Steve McQueen 1968-ban a Mustangot és a Chargert kivitte SanFran nyílt utcáira, megszületett a filmes autósüldözés. Ez kapóra jött, hisz a ’70-es/’80-as években zajlott az az ’50-es évekkel nosztalgiázó korszak, ami manapság a ’80-asok újraélése. Így aztán az akkor még főleg csak gyorsulási talikra korlátozódó outlaw versenyzést olyan klasszikusokká érett jelenetekben láthattuk megfilmesítve, mint az Amerikai Graffiti, vagy a Grease. A versenyláz az izomautók elterjedésével kapott újabb löketet (ezért is ragaszkodott McQueen a Bullitban hozzájuk), amit aztán az olajválság tett traccsra, így csendesebb időszak következett. A két, még DOS-os Street Rod játék remek emléket állít mind a hotrod, mind a muscle vonulatnak. Majd jött az Ágyúgolyó korszak, de hosszú távja miatt az egy teljesen más ágazat.
Japán a ’80-as évekre jött ki az atombombák okozta sokkból és számos autógyáruk eljutott odáig, hogy elkezdjen betörni a sportkocsi választék globális csúcsára, mert a belpiacos apró kis kei carjaik mellett bőven maradt forrás és technika nagyobban gondolkozni. Korai,’60-as/’70-es évekbeli próbáik és a driftelés ’87-es berobbanása után indult a nagyüzem. Kb. bármit megtehettek, ezt jól tudták, legikonikusabb típusaik abból a 12-15 évből valók, azok legendáiból élnek máig (a Mitsubishi jó példa: egyből beugrik a Pajero, a Lancer Evo, az Eclipse, de puskázás nélkül mondjon az átlagember egy épp aktuális modellt. Naugye!). Nem hiába. Létezett egy úriemberi megállapodás, mely miatt a lóerőkre egységesen mindenki ugyannyit írt az adatlapra, akkor is, ha az köszönőviszonyban sincs a valósággal és a tulaj a tesztpadon teljesen mást lát. Erre a korai Gran Turismo epizódok zseniálisan reagáltak.
Fontos elemük ezen utcára termett vadállatoknak, hogy apró beállításokkal és módosításokkal akár többtucat plusz pacit lehetett kisajtolni a gyárból lefojtottként kijött motorokból, így ez lett a JDM tunerkultúra melegágya, hisz nem csak az esztétika volt meg a berregőkben ahhoz, hogy versenyautóként tekintsenek rájuk. A ’90-es évek etéren a csúcs kezdete volt, a márkák pedig képviselték magukat dögivel hosszútávú pályaversenyzésben (prototípussal/GT-vel/túrakocsival egyaránt) és raliban, uralva a világot. A sajtó rájuk harapott, így ’98-ban megszületettek azon cikkek, amik a játék/filmipart a tunerséghez terelték – az anime után.
Az egyik írás egy illegálisan üzemelő és versenyeket szervező autóklubról, a Mid Night Clubról szólt, amely Tokióban és környékén legendássá vált. Több se kellett, a japán kocsikra és azok amerikanizált változataira (Acura, Lexus, Infiniti) már a hétköznapokban amúgy is egyre jobban rákapó amcsik import/export feketepiaca fellendült USÁ-ban nem kapható (sőt, nem is forgalmiztatható) aszfaltbetyárok behozatalára. Eközben a Grand Theft Auto sorozatot épp akkor átvevő Rockstar Games beállt egy, a témában készülő játék mögé (amely 2000-ben jelent meg és külön lezárták borítójához a Times Square-t), hollywood pedig zöld lámpát adott a Halálos irambannak, ami tehát már ezt az érát ábrázolta, globálisan berobbantva azt Need for Speed: Undergroundtól Pimp My Ride-on át Cool a verdáig számtalan pluszhatással.
De mi volt az épp történelmi időket élő németeknél közvetlenül a nagy illegál bumm előtt?
Go, Manta, Go! – a német tömegautók melletti Manta mámor vs. a Golf áramlat
Volkswagen. Volks Wagen. Azaz a nép autója. A német márka 1937-es alapításába nem kevés márka származott a náci rezsimtől, azzal az ukázzal, hogy kéne egy saját, megfizethető népautó a Ford T mintájára. Ferdinand Porsche megalkotta a kortalanná váló Bogarat, ám az egységes Németország nem sokáig örülhetett neki. A kiskocsit ilyen-olyan formában egészen 2003-ig gyártották és több, mint 21,5 millió példány készült, ám a kelet-németeknek (+az egész vasfüggönynek) kellett egy saját alternatíva, így ’57-ben elindult szocieurópa hódító útjára a Trabant, ’63-ban pedig megjött a zászlóshajó 601-es, az igazi Trabi.
Poén versenypotenciált már csak a fal leomlása után találtak benne, de hamar a német humor célpontjává vált a kis pöfékelő NDK jelkép, messze legyűrve népszerűségben a Wartburgot (és a Barkas-t). Az ország ezen fele eleve a viccek egyik főtémája lett, a kétütemű 26 lovas csodákkal pedig csak még jobban lehetett specifikálni a kisemberek sztereotip mivoltát. A Trabi gegek hazánkban is népszerűek lettek, és itt még akkor se mentek ki a divatból, amikor a németek már kinézték maguknak a következő társadalmi réteget. Az, hogy a jelenségből inspirálódva egy filmmel megidézzék a tipikus családfő tulajt, kötelező és biztos siker volt, plusz egy méltó búcsú a gyártását épp a Go, Trabi, Go! évében beszüntető típustól.
A fal másik oldalán több pénz akadt és bár keleten nem törték magukat a modernizációért, a Bogár kezdett elavulni, a VW piaci helyére pedig újabbnál újabb képviselőivel betört az Opel. A ’60-as évek derekán bevezették a máig aktív ábécé alapú generáció elnevezéseiket, majd ’70-ben két új modellel rukkoltak elő: a családi szedán/kombi Asconával és az azon alapuló, de 2 hónappal előbb kigördülő sportkupéval, a fiatalokat megcélzó Mantával. Ezek később mindig egyszerre váltottak nemzedéket, bár kinézetükben eltávolodtak egymástól, sőt Manta C helyett B2 jött az Ascona C mellé. Az első szériás Manta még csak előszele volt a későbbi kultusznak, de az új filmben Bertie (Til Schweiger) napi használós kocsijaként jut neki szerep. A Manta/Ascona B ’75-ben érkezett, de addigra már lépett a valódi népautó is.
A Bogarat (és frissített formában a hippi/terroristabuszt) ugyan életben tartották, de mellettük teljes újragondolással rukkolt elő a VW, ezzel Herbie szellemi örököseként megérkeztek a Golfok – többes számban. Az alap családi verzió ’74-ben került piacra, míg kivárva az Opelt, a sportos-fiatalos Golf GTi márkajelzéssel ’76-ban találkozhattak először a vevők. Ez megágyazott egy olyan rivalizálást, amilyen az USÁ-ban régóta tartott a Ford-Chevy(-Dodge) trióval, amely épp kialakulófélben volt a Ferrari és a Lambo közt, vagy ami virágzott a svédek Volvo-Saab vonatkozásában – és persze luxusszinten már akkor egymásra próbált licitálni az Audi-BMW-Merci hármas, így a VW-Opel ugyanaz lett, csak kicsiben, a pornépnél.
Az ellentét még nem ekkor, hanem a következő dekád derekán lett igazán érzékelhető, mialatt a vasfüggöny és a hidegháború – pl. az F1 Mogyoródra jöttével – kezdte az enyhülés jeleit mutatni. Az Opel ’82-re időzítette újításait: ez az a Manta, ami a nevét hallva megjelenik előttünk. Az Asconát leváltva, hírnevét a rali krémjében megalapozó Manta B2 / 400 bár nem tartozott korszaka domináló szörnyei közé (mondjuk Audi Quattrók, Lancia 037-ek és Delták, Peugeot 205-ök, Ford RS200-ak, MG Metrók és Renault R5-ök között már az siker, hogy ezekkel egy lapon említhetjük), de nagy tuning potenciállal, valódi sportkocsiként, továbbra is megfizethető árral lett az utcai vagányok kedvence. Az Mk2-es Golf ’83-ban követte, de csak az utakon vette föl a harcot, a ralióriások mellett teljesen eltörpülve rótta a szakaszokat, ám a tehetősebb középosztály kitartott márkahűségével mellette.
4 év után, ’86-ban tragikus balesetek sorozata árnyékolta be a vad ralikorszakot, az Opel tulaj General Motors pedig az új szabályokhoz nem a 12 éves technikai gyökerű Mantát mentette át, hanem a Kadettet (ami a briteknél ekkor már Vauxhall Astraként futott, mielőtt a németek átvették volna az F gennel a nevet). Míg a Golf folyamat kapta frissítéseit, az Ascona és a Manta napjai meg lettek számlálva: ’88-ban töltötték búcsúévüket. A családi szegmensben a Vectra váltotta elődjét, sportkupé vonalon pedig az annak alapjaira épült, a ’90-es évek derekán a német központú pályaversenyzést leuraló Calibra, mely jóval modernebb lett elődjénél, de a GTi helyett az éledező japán újhullámot vette célba riválisként.
Bár ez is jó tuningalap volt (az idei film reflektál erre), drágább árcéduláját sok mantás nem tudta lekövetni. Ráadásul dominált bajnoksága ideiglenes megszűnése után a GM a típust is kaszálta, hiába volt kész a Vectra B-vel együtt tervezett Calibra B tanulmány (megmaradva közös alapokkal), a Cali a japánok ellen utcán is csúnyán alulmaradt. A 2000-ben újrainduló versenysorozatra aztán a G Astrából kifaragott kupét nevezték, mely a vérvonal végleges sírkövét jelentette. Oké, terv szerint jön az elektroManta, de attól senki sem esett hanyatt.
1989-re tehát kezdett fapadossá válni a Manta, de hogy főszereplésükkel filmek szülessenek, ahhoz közvetve David Hasselhoff is kellett…
Szőke hercegek, Manta fahrerek – élet a Trabi viccek után
Ez persze túlzás, de a rendszerváltás nyitópartiján Hoff megénekelte a szabadságot. Azévben a Trabant anyavállalatát és korábbi, Audihoz köthető gyárát privatizálták, ami a VW-hez került, így az utolsó kb. 40 000 példány már négyütemű, ex-Polo motorral vált elérhetővé, csak épp a bomló fal révén későn, így leginkább nálunk és a lengyeleknél kötöttek ki az 1.1-es Trabik. Kimentek a divatból a keletnémet viccek, ill. újak nem születtek, nem volt miért és egyfajta mementóként éltek tovább a trabipoénkodások (nem úgy mifelénk). Ám évtizedek bevésődése után nem pusztulhatott ki a nemzeti humorból a lesajnált négykerekűvel járó társadalmi réteg, így adta magát a formálódó, még nem szenzációként létező Mantawitz.
A típus kivezetésével eleve élcelődés tárgyává lettek a hülye mantások, ami abból fakadt, hogy ha nem is buktak ki a gimiből, anyagi helyzetükből kifolyólag egyetemre fixen nem futotta. A proli, kétkezi munkás focihuligán Manta sofőr agresszívan vezet, fiatal macsó gyorshajtó, aki az autóját jobban szereti fodrászként dolgozó, a modellszakmába vágyó szöszi barátnőjénél. Ők lényegében a szőkenős sablon tesztoszteronszagú alternatívái lettek az NSZK kései éveiben. S ahogy újraegyesült a nemzet és a trabis családfőket már nem illett bántani, hirtelen nem csak egy fél-, hanem két korábbi ország együttesen csúfolta ki a mantás közösséget. A karakterleírás teljesen lefedi Til Schweiger figuráját, Bertie-t.
Magyarországon az elenyésző Manta állomány révén nem terjedtek el annyira durván ezek a humorbonbonok, mint a trabisok, de filmes megközelítéseik mindkettő esetében hozzánk érkeztek először hazájuk után. A Go, Trabi, Go! ’91 januári bemutatója után júniusban debütált itthon (és lett egyből klasszikus), míg a Manta, Manta ’91 októberi megjelenése nálunk ’92-re csúszott, kb. 5 héttel azutánra, hogy Antall József az 1. szentgotthárdi Astrával gurult pár métert. VHS-en vált csak kultikussá, pláne az osztrák határ mentén beeső eredeti nyelvű szalagokkal, de erre még visszatérünk Schweigeréket követően.
Hiába éltem autómániás gyerekként az ezredforduló környékén 7,5 évig Somogyban, közel az ország nyugati sarkához, teljesen elkerült a Manta láz és bár Til arcát autóversenyzőként jegyeztem meg, egyik első DVD-nk dobozán a Felpörgetve cím díszelgett, Beau Brandenburg pedig nem Bertie. Most 0 elvárással, a képek/híre alapján amolyan olcsóbb, európai, „retro Halálos iramban, mielőtt az menő lett volna” dologra készültem, de egészen mást kaptam.
Valami olyat, ami kifejezetten kellemesen meglepett és köze sincs a benzingőzhöz…
Mantával szállni élvezet!
Manta, Manta (szinkronban és borítón: Opel Manta), rendező: Wolfgang Büld; főbb szereplők a szövegben ismertetve, továbbiak: Liz Becker, Paul Faßnacht, Norman Price, Jürgen Schornagel; német tinivígjáték, 87 perc, 1991
Első 8 percében még abszolút hozza az előzetesen kialakult képet. A Manta banda hangulatos vágóképek után az autópályán belebotlik egy GTi-be, amivel Bertie (Til Schweiger) nyomban versenyezni kezd, míg a többiek fedezik mögötte a forgalmat, ám jómódú, ellenszenves mercis ismerősük, Axel át akar törni rajtuk. Teljesen vállalható, kifejezetten jól öregedett képsorok ezek, amik hamar elültették autómániás fejemben, hogy eddig mégis hogy maradhatott ki. Bár a verseny után indokolatlanul besötétedik, törzshelyükre érve a srácok kibeszélik a nyitányt, majd Bertie kihívja a nagyszájú Axelt (Martin Armknecht) azzal az 5 ronggyal, amit barátnőjével, Uschival (Tina Ruland) spóroltak össze lakásukhoz. Megvan az ellenség, akad Lauda beszólás, másnap verseny, tényleg pre-F&F ez – gondoltam akkor.
Majd hirtelen a jelenet alatt műfajt váltunk, bár ennek ténye pár perccel később véglegesedik. Ez valójában egy tinivígjáték, ahol mindenkire rájött az ellentétes neme nemi szervének hiánya. Tényleg pre dolgot nézünk, de Torettóék helyett egy pillanat alatt az Amerikai pitével robbanó humorvilág elődjével találjuk szemben magunkat (amit a németek később is jól hoztak a Hangyák a gatáybannal, vagy a Suliból buliba című Daniel Brühl darabbal), azonban teljesen őszinte pozitív csalódásként megállja a helyét ebben mai szemmel is!
Az alkotás innentől egyetlen napot mesél el, ahogy kell, több szálon, sok karakterrel, hogy fixen történjen valami. Retrospektív jópofa látni Bertie szobaberendezését, igazi időkapszula többek közt a náluk pont akkor nagyot menő Rocky és Van Damme plakátokkal, előbbiből egy rajzolt Sly-t tartalmazó zászló is díszíti a falat a hifi, a magazinok, a VHS-ek és a súlyzók mögött. Bertie anyjához való hozzáállásáról az 1955-ös Biff és nagyija ugorhat be. A viccek fent taglalt sablonjait ekkor kötelezően felépíti a film: Bertie-nek fontosabb a kocsi, Uschit így munkába menet felveszi a Magnum Ferrari utódjával flangáló diszkótulaj, Helmut (Uwe Fellensiek), aki meghívja szépségversenyére a lányt és kipipáljuk a fodrászszálat is.
Egy jó vígjáték ismérve a működőképes comic relief karakter, ez pedig mindkét részben a Michael Kessler által játszott Klausi, aki a viccekből ismert hülye mantás megtestesítője. Schweiger túl menő, nem állt volna jól neki, így kettébontották a viccszereplőt, de Kesslernek hatalmas orrával ez abszolút testhezálló, és szerethetően is alakít. Ő, Til, és Tina Ruland első szerepeikben láthatók és ők a legfontosabbak. Klausi azért, mert épp szülinapos és kölcsönbe megkapja a másfélóra másik sztármantáját Gerdtől (Stefan Gebelhoff), akire bátyjaként tekint. A forgatókönyv Gerdet – azon túl, hogy Bertie legjobb barátja – a sztereotípia leszámolására használja, árnyalva a képet, miszerint nem minden mantás tanulatlan együgyű, vagy macsó nagylegény, hanem akadnak köztük normálisak is.
A társaság legkevésbé fontos nevesített arca a török Hakan (Ömer Simsek), akit a mai Netflix korban kötelező kvótának nézhetnénk, de érdekes szembesülni azzal, hogy már Özilék előtt is ilyen jelentős volt arrafelé a jumurdzsáki kisebbség (és hogy nem Semir az egyetlen autós képviselőjük), még ha dramaturgiailag nagyobb nála három, eddig nem bemutatott csaj. Uschi barátnője, a nőgyógyászaton asszisztens és tipikus csúnya szemüveges lány Sabine (Beatrice Manowski – csakhogy Podolski és Lewandowski előttről legyen lengyel is); Klausi kiszemeltje, a benzinkútnál kirívóan öltözködő pénztáros Angie (Nadja Naidenow); és a helyi, Ralf DJ-je (Jockel Tschiersch) által folyton Manta vicceket puffogtató slágerrádió, Citroën Kacsával járó riporterlánya, Florentine (Lena Sabine Berg), akire Gerd gerjed. Tehát van 4-4 pozitív szerep mindkét nemből… meg vannak kanos fiatal vágyak… lehet tippelgetni, mi lesz. Többek közt felálló rókafarok, bár nem úgy, ahogy ez leírva elsőre hangzik.
A bevezetéshez 25 perc kell, ez idő alatt a humorvilágot kellően megismeri a néző. 1 óra jut a 10 fontosabb karakter ide-oda mozgatására és a maradék száguldozásra, a tempó hasznunkra válik. Egy percig nem ülünk le, mindig van történés, vagy egy ideje nem látott szál, ami pörög. Mindez egy valóban kedves, ártatlan poénhasználattal erősítve, ami retrószemüveg nélkül is működőképes, mert ha át is megy debilebbe, nem sűrűn és bájosan, egyáltalán nem fárasztóan. A sokaknak legneccesebb félreértésen alapuló geg a felvezetés része, így ha azt túléli az undorra hajlamos néző, túl van a nehezén. Az összetévesztettünk valamit valamivel közel se Függöny fel!, Oscar Sly-jal, vagy A miniszter félrelép, cserébe a Dumb és Dumber kreténséget is csak alulról kaparja, egyetlen későbbi visszautalással a túlélendőre.
A 25 perc vége a második autós jelenet. A történelmi ismertetőnél a Manta-Golf viaskodás eredetéről írtam, ám az 1. generációs Opel anno a Ford Capri ellenfelének született. Homage-ként a brit kocsi is feltűnik, de nem kap érdemi szerepet, gyanúsan kivágták gyorsulásait. Furamód az alkotás csak ugródeszkaként használja a Caprikat és a GTi-ket (a főcím stáblista után alig látni) és a pár súlycsoporttal tényleg nagyobb Mercit, meg érthetetlenül a Ferkát adja ellenfélül. A Manták ezek ellen valóban esélytelenek, így adva némi sportfilmes underdog érzést, alá Rocky, hisz Bertie-nek 1 nap alatt kell feltuningolnia még jobban verdáját.
A főszponzor jó feltűnően a Kissling Motorsport volt: ők feleltek a sztárautókért, noha Bertie benzinfalóján a szélesítés a Mattigtól való, de Gerdé és Hakané full Kissling, ahogy a kiállítva lévő, utolsó versenyspecifikus Manta is a srácok melóhelyén – a Kissling udvarán. A ’77-ben alapított csapat sok alkatrészt kínált utcai átalakításokra, és az említett versenygép után még kettőt fejlesztettek egy adott korszak csúcskategóriájába. A DTM Calibrák előtt futó Omegát és a K Astra TCR változatát, mielőtt Michelisz Norbiék világbajnoksága világkupára alakulva váltott TCR autókra. De közük volt a DTM Kadetthez, kupás Calibrákat és Astrákat (nem az itthon futókat) is készítettek, plusz segítettek az Irmscher csapatnak és az OPC-nek (az Opel saját teljesítményrészlegének) a Calibrát követő Astra Coupé, majd az azt váltó DTM Vectra fejlesztésében. 2019-ben szűntek meg, mert a francia kézbe került gyár nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy beleférjen bármilyen versenyprogram, a TCR projekt hamar befuccsolt, a Kissling pedig annyira függött az Opeltől, hogy ez lett a vesztük. De a film révén, ahol autósportos mivoltukra is utalnak egy mondattal, emlékük örök marad.
A focirajongók BMW-jét igyekeztek olcsón megúszni, nem csúcsmodell; az oldtimer koronát a Porsche 356 replika kapja a bömös mögött, a riporterlány Kacsája meg jelképes a franciák válaszaként a Bogárra. A Golfokat, a Caprikat, a BMW-t, egy Escort kabriót és egy Kadett D-t hasonló módon castingolhattak, mint a korai Halálos irambanokhoz (remek csatornát visz az akkori autófelelős, érdemes csekkolni). A Ferrari nyilván bérelt volt, vigyáztak rá, a Merciből pedig többet használhattak, annak szántak mutatványokat. A diszkó parkolójában látni Lambo Countach-t, 928-as Porschét és Camarót is, a filmvégi autóstalin pedig ajánlom figyelmetekbe a rózsaszín, levágott tetejű, kicserélt hűtőrácsú, de csak alig észrevehető Barbie Trabit. Fura, hogy Audi random az utcán dekkolva van csak.
Erős kordokumentum a soundtrack. Érdemi score híján 4 dal említi a Mantát magát: 3 eredeti betét, a 4. meg a „One Way or Another” alapjaira épül. A slágereken részben spóroltak: a „Theese Boots Are Made of Walking”-ot pl. nem Nancy Sinatra énekli és a zárófutamon se a „The Race” szól a Yello-tól, hanem a „Jungle Bill” azon mixe, ami hangzásában nagyon megidézi azt. Ott a Black Sabbath-tól a „Paranoid” (ez a Gran Turismóban is felcsendül, mókás volt a két filmet fél nap különbséggel látnom), a Sweettől a „Ballroom Blitz” (nemzetközi), a Scorpions-tól a „Wind of Change” (német), a Deep Purple-től a „Smoke on the Water” (nemz.), a The Kinks-től a „You Really Got Me” (egységes), a Golden Earringtől a „Radar Love” (nemz.), a Jefferson Starshiptől a „Jane” (nemz. záró a Scorpions helyett), vagy Sealtől a „Crazy” (ném.). Az ezeknél kisebb utóéletű számok és az eredeti dalok is mind telitalálatok, akár rock, pop, vagy az elektronikus műfajokból bármi. A német és a nemzetközi (így a szinkronos) hangsáv a dialóguskeverés miatt két eltérő felhozatallal rendelkezik: előbbi a pop/elektromosabb, utóbbi a rockos + ott Nancy Sinatrát hallani. A magyar szöveg általános megítélése, hogy nem autentikusan ad át mindent, de ha nem ragaszkodunk az eredeti nyelvhez, a szinkronjáték kárpótol, és saját példám mutatja, így is kacagtató a film.
A mozi stílusos, van egy olyan megragadó atmoszférája, ami könnyen beránt. Technikailag nem kell sokat várni, a tinivígjáték műfaj se igényli, bár érezni, hogy sok helyen vágtak a 87 perc tartására. Az autós részek klafák, persze 1-2 stuntot ismétlődve láttunk, de ahol kellett, odatette magát a 2nd unit. Az akcióknál se Halálos irambanra kell számítani, ez inkább egy post–Ágyúgolyó futam (Miami Vice kerékplánokkal és Axel pasztelljeivel), mint pre-F&F. Az autófogócska az utcasarkokkal a Scooby-Doo folyosósnittjét idézi. A gázadós sebváltások sem túlzóak, nem irreálisan sok vagy kapkodó. A színészi játék senkitől se kiemelkedő, de a gárda együtt remek, a kémia megvan és ez bőven elég, mivel kényelmetlenül kellemetlenbe se megy át senki. Jóval rosszabbul öregedő végeredményre számítottam, tipikusan olyanra, ami a VHS időkben lett felkapva, ám ma látva friss élményként már égő. De egyáltalán nem, sőt! Oké, egy feltűnő óriásbaki maradt benne a tónál, de az megmosolyogtatóbb, mintsem zavaró.
Megértem miért kultfilm, őszintén kellemes meglepi volt, amiben nyilván benne van a kort átadó érzés és a 0 elvárás, de annak, ami, szinte tökéletes. A Go, Trabi, Go! dramedybe hajló mondanivalója miatt így is jobb (meg emlékezetesebb a főcímdala), ám mint korletet, nagy kihívója a Manta, Manta. Persze más a kettő – családi road movie vs. batyniakarós tinifilm –, de kevés hasonlóan visszafogott és mértéktartó cucc készül manapság, mint ezek.
Nagy kérdés volt hát, hogy 2023-as sztenderdek közepette milyen létjogosultsága van a recept újrafőzésének immár középkorú főhőssel egy sokkal idétlenebb német humor korában?
Mire megy ma(nta)?
Manta, Manta: Padlógáz! (Zwoter Teil | The Legacy); producer, társvágó, társíró, rendező és főhős: Til Schweiger; főbb szereplők a szövegben, továbbiak: Alev Irmak, Philippa Jarke, Sami Nasser; német családi vígjáték, 127 perc (16)
Hosszú út vezetett a folytatásig. Schweigert a Becstelen brigantyk sajtókörútján már kérdezték egy állítólagos 2010-es premierről. Először nem akadt igazán jó szkript, pedig ő a kezdetektől benne lett volna, mert Shop Stop szerűen, más életszakaszban látva a figurákat, életképesnek tartotta a filmet. Mire összeállt egy valamirevaló forgatókönyv, a karakterjogok és Schweiger Warner-szerződése gátolta a forgatást. Eleinte a 20 éves évfordulót, majd a 25-öt lőtték be, akkor még a Kissling Motorsporttal a fedélzeten, az Amerikai pite osztálytalija pedig csak megerősítette a fejeseket, hogy menne a Manta repeta, aztán jöttek sorban az olyan példák, mint a Mad Max és társaik. Mire a jogi hercehurcák elrendeződtek, Til a rendezést magára vállalta, de kellett némi finomítás, amiben már íróként is részt vett. 2019 végére kezdett minden összeállni, de beütött a Covid és Schweiger egyéb feltorlódott elfoglaltságai révén a 30 éves jubileumot is kikésték. Végül a bejelentés tavaly tavasszal jött a Top Gun: Maverick világraszóló sikere közben, ami bizonyos értelemben jó hatással bírt a projektre.
Hisz így elkerülték az olyan olcsó nosztalgiára játszó megoldásokat, amikkel Cruise-ék éltek. A Padlógáz!-t nem üti agyon a rengeteg remake snitt és easter egg, ami van, az mind finom. Egy Mantára rakós rókafarkat fúj a szél western módra a nyitóképen, mialatt a német verzió azzal a számmal kezd, aminél az első végén utoljára láttuk Bertie-t (a „Wind of Change”, bár a változás szelét a nálunk futó nemzetközi változat nem hozta át, nincs mire visszautalni, hisz ott a „Jane” szólt mifelénk anno). A háttérben áll egy Golf alapú piros pickup, ami ’91-ben is díszkellék volt, Bertie megemlíti régi törzshelyüket és a Jägert, lánca azóta is a nyakában, lóg egy focisál a falán, körbeér Klausi és Axel közt a „csizmaszál”, van benzinköpő snitt, és értelmet adnak a Bertie régi szobájában lógó Rockyknak – egy Arnold geggel felvezetve.
A Padlógáz! függetlenül is működni akar, nem játszik nagyon rá a régmúltra, pláne nem vág be archívokat a kultelődből (khm, Taxi 5), sok olyanra épít, ami a részek között, nem látva történt. Az egyszeri néző nem lesz lemaradva, mert hiába több a szereplő a multigenerációság miatt, visszatérő csak 4 akad és Axel jelentéktelen, bár pont nála baj az előismeret hiánya. A Maverick is kirakható elődje nélkül, de szorosabbak szálai és jóval szentimentálisabban célozza a retrót. A Manta, Manta 2 ízig-vérig mai stílusú német vígjáték, amivel sokat veszít régi bájából, de súlycsoportjából még így is kiemelkedő… vagy legalábbis nem fájdalmas. Ezt ne az előzetes alapján ítéljük meg, az minden idők egyik legrosszabbja.
A Top Gun szenzációsan csinálta, amit csinált, megvolt a helye a fanservice-nek intrótól motorozásig, és fantasztikusak az akciói. A Manta ezt a magasságot nem üti meg, esélye se volt és utánozni se akarta, hogy elhordjuk kopinak, teljesen máshogy áll elődjéhez. Csak ez visszaüt, mert amit annak összegzésénél írtam: már ritkán készülnek hasonló cuccok. Most se készült. Noha sokkalta fárasztóbb és kreténebb (ahogy azt manapság megszokhattuk) személyes tapasztalat, hogy még olyan nézőnek is kellemes kikapcsolódást nyújthat, akitől távol áll ez a humor és a könyökén jön ki korunk LMBTQ (túl)reprezentálása. Ez komoly megerősítése annak, hogy bár a mozi nem mutatja magáról, minden visszafejlődése ellenére így is van benne annyi kraft, ami az őszinte kikapcsolódáshoz kell.
A trailer végre nem süt el minden jó poént, de a hangulatot se adja át, ráadásul igen zavaros, és a történet alaphelyzetét sem vázolja. Pedig sztoriszál és karakter több van, mint IQ mantás agyban! 40 perccel hosszabb, de a felvezetés itt is kb. félóra, csupán addig nem ismerkedünk meg minden, valahova keverhető figurával. A 2 órás vígjáték elsőre rémisztő, ám a kelleténél túlnyújtottabb lezáráson kívül épp elfér, mert a fináléhoz úgy 100 perc körül eljutunk, onnan pedig behúzza a kéziféket nevettetésben és igyekszik pár szálat elrendezni, így kényelmesen kibírható hossz ez. Egyedül a 4, egymástól teljesen elkülöníthető epilógus forma a sok.
Az 1. rész után Bertie profi versenyzővé válik (a Kissling protezsálhatta be a német túraautó bajnokságba), országszerte ismert karriert fut be a Calibrákat hajtva, de egy baleset után nem tér vissza. Érettségi nélkül, ex-sportolóként sok lehetősége nincs, nyit egy gyerekgokart pályával egybekötött műhelyt, ahol javításokkal és saját felújításaik eladásával foglalkoznak. A régi bandából csak Klausi maradt meg, de két fiatal is velük dolgozik, a török Salem (Tamer Trasoglu) és a feka Tyrese (Ronis Goliath). Uschival még versenyzőkorában mentek szét, azonban miután lánya, Mücke (akit valódi lánya, Luna alakít imádnivalóan + cameózik Emma Schweiger is) betölti a 18-at, visszaköltözik hozzá. Fiával, Daniellel (Tom Oliver Schultz) nincs jó viszonyban, ő nagyban bulizik mostohaapja, Gunnar (Moritz Bleibtreu) millióin, pont azzá a pojácává válva, amilyen Axel vagy Helmut voltak – a jobb érzékeltetés segítésére előbbit közvetlenül a srác bevezetése után látjuk, most épp Teslával érkezve.
Gunnarnál betelik a pohár és kiteszi Danielt, aki az ő Jaguarjával fitogtat barátnője, Tessa (Charlotte Krause) és a suli másik kőgazdag alfahímje, Tom (Timur Bartels) előtt. Bertie mantás múltja aktívan él, így mivel épp jogsija se érvényes, kellő támadófelületet jelent a mai golfosoknak, köztük Ricónak (Justus Johanssen). Engedélyét visszakapva egyből visszapattan a volán mögé, és bár régi B Mantája a múlté, most egy szépen gondozott korábbi Manta A-val furikázik. A környék túlbuzgó járőre, Hauke (Alex Stein) ott bünteti, ahol éri, de van ennél nagyobb gondja. Többhavi hátraléka gyűlt össze, így hiába hűséges és tisztességes ügyfele 30 éve a banknak (= az 1. rész után befektette megtakarítását): vagy fizet, vagy oda munkahelye és azzal együtt lakhatása. Mivel a tartozás kevesebb, mint amennyit ér a következő történelmi túraautóknak kiírt verseny fődíja, adott a dolog: visszatér, hogy rendbe hozza életét. Uschi ekkor állít be hozzá, mert nem ártana fiát is megnevelni és rendezni vele kapcsolatát.
Bár van kéznél ex-versenygépének alapja, egy utcai Cali, elkerülhetetlen egy motorcsere (mint anno a Mantában), szerencsére Salem temperamentumos bácsikájánál, Aslannál (Kailas Mahadevan), akinek csak elbűvölő lánya, Siri (Nilam Farooq) a fontosabb, épp akad megfelelő moci. Ha már lányok: a suli visszahúzódó, Bogárral járó strébere, Leonie (Emma Drogunova), titkon bele van zúgva Danielbe. Phú, mennyi szereplőt lehet itt mozgatni!
A fentiek a nagybácsiék előkerülésén kívül kb. félóra alatt lezajlanak, ergo csak 5-6 perccel hosszabb ez a felvezetés. A zárófutam a 100. minutonnál kúszik be a pályára való kiéréssel, így 70 perc koncentrál vígjátékoskodni, igaz a bevezető 6-7, végig nevettető párbeszédet, vagy egyéb egysorost már tartalmaz. A Padlógáz! a német humort értő és értékelő bagázzsal (mint a premier előtti közönsége) teljesen jól vizsgázik, ha rekeszizmaink edzéséről van szó. Ne gondoljunk kiemelkedő alakításokra vagy forgatókönyvi spanyolviaszra, a kémia ezt is elviszi, noha a figurák 30 év múlva kevésbé maradnak majd meg, mint a ’91-es osztály.
Mivel a humor sokkal szélsőségesebb, ők sokkal rajzfilmesebbek, lessünk csak rá pár random grimaszra. Az infantilisebb poénok viszont nem az alpári fajtából valók, vagyis nincs belőlük több, mint régen, a pisis félreértés helyett ezúttal kakis viccet adaptálnak – szóval azt se direkt a filmhez találták ki, így aki ismeri (spoiler egy jobb klikkes megnyitás után!), előre röhöghet. Elegáns, nem viszi túlzásba, de debilebb az összkép, mint anno. Schweiger rutinos direktor, ám nem ez alapján kell megítélni 25 éves pályafutását, mert itt TV filmesen stabil. Nem úgy a vágás (amiért szintén felelt és jóval kisebb tapasztalata van benne), mert abban számos hiba maradt, több hirtelen képugrás van, ami nagyon kizökkentő. Nyilván sok volt az impró és az újrafelvétel, kapunk is kivágottakat meg bakikat a stáblista alatt, de az amatőr hatástól ez nem mentesít.
Hasonlóan zavaró és érthetetlen az indokolatlan hangeffekthasználat. Bunyó előtti suhintások, befeszítő izmozás alatti nyikorgó faajtó és hasonlók, amik a rajzfilmes miliőhöz passzolnak, de azért a Hanna-Barbera / Looney Tunes / Tom & Jerry effektkönyvtárat nem kellett volna kinyitni. Ez remek volt az első Pókverzumban, oda illett. Ha már hangsáv, a nemzetközi zenei felhozatal elég sivár: Haddaway „What is Love”-jának újrafeltalálása a Diszkópatkányok után ugyan megvan, de más klasszikus alig. A nálunk nem hallható easter egg-gen túl szintén csak a német verzióban csendül föl Galától a „Freed From Desire”, az Alice Deejay-től a „Better Off Alone” és a Safri Duo „Played-A-Live”-ja. Minden más sima mai átlaghangzás (kivéve a stáblistakezdőt), így nem lesz időtálló lista. Betétdalt 3 szereplő is előad. Van viszont score, leghangsúlyosabban a végeverseny alatt, ami a motorhangok mellett kifejezetten működik.
De azok a motorhangok elég ritkásak. A Padlógáz! annyira se illegális versenyzős film, mint a Halálos iramban 10. Oké, van egy gyorsulás, a Forza Horizon 4 bányájára kísértetéjesen hasonlító helyszínen, de az inkább az Osztály, vigyázz! bátorságpróbája, mintsem Domék végtelenhosszú negyed mérföldjei. Igaz, indokolt, Bertie bármi ilyen tevékenységgel végleg elvesztheti jogsiját. A hivatalos verseny az időközben GT-re váltó német túrakocsi bajnokság 2021-es kezdeményezésén, a DTM Classic-on alapszik. A megérkezés vágóképei a tavalyi, Lausitzringen rendezett futamról valók (a pálya lehetne majd még filmben, Alessandro Zanardi élete üvölt egy Rush szerű élményért), de aztán hirtelen váltunk egy eleddig számomra is ismeretlen, 10 éve épült pályára, a Blisten Bergre. A mezőnyben szimbolikusak a Mercik (pl. Ricóé), de Axel épp Golfot hajt és a Capri kötődés is jelen, ahogy a Kisslingre emlékezve Kadett és Omega szintén rajtol. Az orsót egy 944-es Porsche mutatja be, az eredeti képeken ott egy szedán F Astra (meg végül a stáb által is használt BMW-k), de a ’03-as 996-os Porsche és főleg a ’01-es Subaru eléggé idegenek innen. Vagy csak én öregszek…
A sok büdzsébajt a jelenet baleseteivel kompenzálja, ami még a korábban látott olcsóságot – pl. feltűnően kevés a helyszín – is indokoltabbá teszi. Persze irreális minden (kiutazás, rajt/cél procedúra, kocsikból átbeszélés, a balesetmegelőzés, a kilátogatók helye, stb.), ez az egyszeri nézőnek is kibukik, de nem kezdek szakmázni Gran Turismo módra. Nem várhattunk ennél többet, nem bántó, ez csak egy rajzfilm… ha már a figurák és a hangok onnan valók. Bár mikor Axel azzal alázza Bertie-t, hogy utolsó helyről indul, majd a rajtnál az élmezőnyben látjuk, az menthetetlen. Szép kitekintések híján se vagyunk: a verseny fődíjáról (Porsche 964) később, aztán ott a sok retro popkult utalás közepette a Mad Max-et idéző autókinézet, a Kissling/Mattig matricák kiemelt bevágása – ennyire direkt a régiben se volt – és utóbbinak említése Bertie egyik üzleti sztorijában a Manta testvérmodell, Ascona főszereplésével. Ezek remek, tisztelettudó apróságok, ahogy a halálmentes DTM kiemelése is.
A Manta, Manta: Padlógáz! nem egy nagy was ist das, 30 év múlva semmi kultusza nem lesz, közel se annyira időtálló és földhözragadt, mint elődje. De ismét kiemelem, hogy a bűn rossz trailer és az IMDb pont becsapós, egyáltalán nem katasztrofális a helyzet. Erről ténylegesen az győzött meg, hogy egy, az ilyes humort máskor simán fárasztónak tituláló ember is elvolt vele. Nem vesztett volna a világ semmit, ha nem készül el, de nem is baj, hogy elkészült, csak figyelembe kell venni, hogy alig van teljesen közös eleme 32 esztendő után azzal, ahonnét indult. Bájosan megmosolyogtató hangulatával és retróérzésével nem fájdalmasabb, mint mai szemmel az 1. rész. És hiába akart okosabban csinálni ezt-azt a Top Gunnál, labdába se rúg mellette. De szemellenzőzni se kell! (Apró plusz adalék, hogy már nemcsak díszaudi látható.)
Hazája után ez is nálunk mutatkozott be először, de mi a jelentése pontosan a nyereménynek és miért nem csak Schweigerék készítettek anno Manta mozit? Sőt: nem is ők voltak az elsők!
Eredendő Manta
Manta – A film (Manta – Der Film); rendező: Peter Trimm; főbb szereplők a szövegben, továbbiak: Dieter Thomas Heck, Michael Benthin, Alexander Hauff, Ralf Richter; német ifjúsági coming of age romkom, 89 perc
Hogy miért létezik két régi Manta film, az egy fogadás eredménye. A Senator és a Constantin stúdiók versenyre hívták egymást: amelyikük hamarabb leszállít egy alkotást a témáról a mozikba, az kap egy ajándék Porschét a másiktól. A Constantinnak így aztán le kellett parkolnia a Senator irodája elé, kvázi +1 964-essel megemelve a Manta, Manta költségeit. Zseniális kikacsintás, hogy mi is a Padlógáz!-ban a fődíj…
1991-ben a Manta – Der Film többeket érdekelt hazájában, mint riválisa. Szept. 19-én indult, ellenfelét okt. 3-tól kezdték vetíteni. A nézők nyilván összezavarodhattak, könnyen hihette bárki, hogy látta „A” Manta filmet, nem gondolván, hogy csak az egyiket. Akik pedig beültek az elsőre, nem érezhették szükségét a másiknak, ezért az elején sokkal többet bukott szimplán a fogadásnál a Manta, Manta. Az évtized végéről emlékezhetünk amerikai, hasonló témát (de nem teljesen ugyanazt) feldolgozó párosokra, de ’98-ban a Z, a hangya és az Egy bogár élete, a Deep Impact és az Armageddon, vagy ’97-ben A dante pokla és a Tűzhányó közt legalább hónapok teltek el, nem hetek, ezért nem nyírták ki egymást. Meg ezen eseteket csak a véletlen szülte, nem egy kompetitív fogadás. Aztán ’92-re fordulva, jó szájhagyománnyal a Manta, Manta csak több jegyeladást produkált futásának végére, noha ez a karácsonykor évértékelő fejeseknek már mindegy volt: bemutatásuk évét a Senator zárta az élen.
Érthető, miért váltak hosszabb életűvé Tilék: több pénzből több autós jelenetet szállítottak, valamint a tinivígjátékos karakterek is emlékezetesebbek lettek, vagy legalábbis több szálon több félreértésbe és poénba futhatott a néző, mint a más megközelítésű Der Film során. Mai szemmel pont az az előnyük, hogy nem ugyanolyanok. A Der Film ugyanis sokkal inkább egy ifjúsági történet, ízig-vérig romantikus coming of age, még úgy is, hogy a románc maga némiképp esetlen és kezdetleges. Ez amolyan eredetfilm, kvázi egy Manta – Kezdődik!, ahol azt látjuk, miként lesz valakiből akarata ellenére mantás, friss jogsival és nagykorúsággal miként esik szerelembe, diákmunkája mellett pedig hogyan tud beilleszkedni különböző közösségekbe, kiszabadulva szobájából és szüleitől. Bertie egy kész Mantafahrer volt, itt viszont végignézhetjük a folyamatot, hogy miből lesz a cserebogármanta?
Ehhez nem készült szinkron és az országba sima és hangalámondásos VHS-ként érkezett (később elvileg feliratos szalagok is terjedtek), ráadásul sokszor 1 LP-s kazira került a 2 mozi, ebből kifolyólag visszatérő az a tévhit a net idevágó szekcióiban, ahol azt bizonygatja valaki, hogy a Der Film 1., a Manta, Manta pedig valójában egy 2. rész. Elfogatható, miért gondolják így páran: szépen kiegészíti egymást a két történet, az eredetsztorizáson kívül abban is, hogy míg a Der Film végig a Manta vs GTi viszonyt vizsgálja, addig a Manta, Manta már csak érintőlegesen az intrójában, majd továbblép Mercire és Ferrarira. Persze a Der Filmben is megvannak a sablontoposzok (pl. a szöszi fodrász), de lényegesen egyszerűbb dramaturgiával opelál, mint „utódja”. Nemcsak az elnagyoltabb Manta közösség révén (ahová viszonylag későn kerül be főszereplőnk, sokkal hosszabb itt a felvezetés), hanem a „gonoszok” is csak főgonosz: a versenyzőellenfél és a fodrászcsajra ráhajtó macsó itt ugyanaz a fickó.
Magyarként jópofa a Grabowski név, de az itt látható család nem tűnik rágcsálónak, szóval sanszosan távoli rokonságban sincsenek a Macskafogó ügynökével. Manfred (Fred/Manni) (Sebastian Rudolph) mopedes futárként keresi pénzét hőn áhított Golfjára, miközben titkon osztálytársáról, a fodrász Tináról (Nadeshda Brennicke) ábrándozik (az álomjelenet picit a Kontroll elejét juttatta eszembe). Apjával (Dieter Pfaff) és anyjával (Brigitte Janner) nem jön ki jól. A szülők már az új Vectrára váltottak és Fred megkaphatná a régi Opel Rekordot, de az nem elég jó neki. A fater opelesként is lenézi a mantásokat és szeret poénkodni a Trabikkal. Bár Frednek van mantás ismerőse az orosz szerelő, Sacha (Gennadi Vengerov) személyében – aki Hakan megfelelője a túloldalról és gyanúsan ki van vágva kezdőjelenete –, alapvető baráti köre a golfos brigád, közülük is leginkább Sven (Christoph Zapatka). Tina barátnőjével, Kerstinnel (Edda Fischer) jár fallabdázni, amit a suliból többen nyálcsorgatva figyelnek, amikor Sven hívására és bíztatására befut Fred. A Golftulajok vezéregyénisége Phil (Jophi Ries) fotós fizujából egy szélesített piros GTi-t hajt és szintén szemet vet Tinára.
Mikor kezdenek összemelegedni hősifjaink, a légyottot megzavarják a mantások, akikhez nevükön kívül kb. csak egy jellemzőt és az autójukat lehet kötni. Itt van a lila offroad platósat építő főmantás Olli (Paul Faßnacht), aki korábban már kisegítette Fredet és vele is árnyalják a sztereotípiát; a titkárlány Gabi (Jennifer Steffens) és raszta pasija, Hotte (Mario Irrek) egy hátul inkább már pattogó lowriderként üzemelő csapotthátú B Mantával (még a ’78-assal és nem a jellegzetes tuningalapú B2-vel/400-zal). Velük történik valami hasonló, mint ami Klausiékkel amott, de jóval elrugaszkodottabb kicsengéssel. A szerteágazó Manta felhozatal komikusabb és elborultabb, és ekkor még nem is láttuk a 6 kerekű csodát, de akad pl. kabrió is. A mantásokról több tényleg nem igazán mondható el, jó példa a később előkerülő izmos sofőr, aki bár kapott neve (Willy) mellé 1-2 sort és dramaturgiai jelentőséget a romkomhoz, a stáblistában nincs különvéve, csak a többi mantás statiszta közé beszórva.
A versengés után Fred és Tina kettesben maradnak és persze a lány is kezd belehabarodni. Az utolsó vezetési órát egy A Mantával tartják (amilyennel Bertie furikázik a Padlógáz!-ban), ekkor a nézőnek leeshet, hogy az oktató, Theo (Jochen Nickel) is a Klub tagja, már ha ez bajszos, rókafarkat viselő kinézetével nem lett volna egyértelmű. Fred aztán hirtelen hozzájut egy különleges Mantához, amit természetesen a háta közepére se kíván, ám spórolt pénzét apja ellehetetlenítette, ráadásul ezzel Tina szemében is nagyot zuhan, így arra az elhatározásra jut, hogy megszabadul a kocsitól. Kivitelezni viszont nem olyan egyszerű, a filmből meg már úgy a fele lement, jóval több, mint amennyi a Manta, Manta bevezetése volt.
Ez önmagában nem von le a cuki love story kibontakozásából, csupán némiképp lassabb, érezhetően olcsóbb produktumot nézünk. Az alakítások egyenként kevésbé emlékezetesek, mint a kultikusabb darabban, de mindenki a helyén van, Rudolph és Brennicke között pedig a kémia még talán imádnivalóbb, mint Schweigerék bármely párosánál, de tény, annyira se kidolgozott a szkript, mint ott. Igaz, ezúttal az elmantázódás mellett egy bimbózó kapcsolat elejét látjuk, míg Bertie-ék már az összeköltözést tervezték, nyilvánvalóan komplikáltabb és érettebb volt az. Habár az érettség relatív, a squashpályán (és öltözőjében) zajló részen kívül ugyanis a Der Film egyáltalán nem az a kanos pre-Pite, hanem csak egy kedves kis John Hughes próbálkozáska, mind humorában, mind műfaji jellegzetességeiben. Megvan az a klisé is, amikor a srác és a lány éjjel legjobb barátaikat meglátogatva panaszolják el szerelmi válságukat, persze párhuzamosra vágva, miközben a jószívűség meg árad felénk.
A filmre jellemző egyfajta meseiség, pár elrugaszkodott, már-már művészies csomagolásban kapott szekvenciával, mint a thrillerbe illő álomnyitány, Gabi és Hotte ZAZ mozikból szabadult vizes kalandja, magának a Mantának a népmesés megkapása, a háromtengelyes arthouse-os felbukkanása, a Herbie-t idéző záróverseny vagy Fred és Tina szerelme úgy en bloc. Sőt, utóbbinak pont az ad értelmet, hogy ennyi ilyen finoman elvont pillanat mellett egyáltalán nem lóg ki az elnagyolt ábrázolásuk, mert az is csak amolyan mesebeli. És ezek adják a Der Film egyediségét, ami mai szemmel csak emel nézhetőségén, hisz bár a Manta, Manta kellemes meglepetése után már nagyobb érdeklődéssel vetettem bele magam, tisztában voltam vele, hogy ez lesajnáltabb darab, de a fenti apróságok sokat mentettek. A hangulat az a kiemelt példákon túl is végig megmarad, így nem ejtenek ki az említett dolgok.
Motorsportkötődés szinte nuku (a sztárkocsiért a Kissling melletti másik nagy, az Irmscher felelt, a filmvégi egyik Manta a Marlboro festés sematikáját idézi, míg a VW szélesítése a Wochneré), de ezt kárpótolja a már említett sokszínűség. Itt aztán nincs két, közel egyforma kiemelt járgány. A Manta sort még egy rendőr egészíti ki, de látunk kétszer Trabit, a magyar szemnek kedves UAZ/GAZ-t (Sacha révén), van egy easter egg Bogár szervizben, a vizsga alatt egy robosztus Caddilac-ből szólnak ki, a szalonban pedig akad klasszikus Jaguar E-Type és az akkor friss Toyota Celica (mely az egyik oka a Manta ki-, és az itt egyszer utalt Calibra bevezetésének). Tele vagyunk statiszta Audikkal és még egy régi kedves kis Fiat Ritmót is felfedezhetünk Phil műterménél. Az ő tuning GTi-jén kívül viszont nincs más, nem gyárias, náluk nem kapunk mantai változatosságot. A felhozatalon érezni, hogy jóval kevesebből kellett gazdálkodni, hiába épített érdekes dolgokat a stáb (Golf, pickup, 6 kerekű). (Utóbbi építéséről az előző két hivatkozás jobb klikkel, új lapon nyílik meg.)
Két autós akció van, és igazán csak az egyik verseny, ez még kevésbé F&F, mint társa. Az említett lassabb építkezés mellett csak ennyi fért bele, viszont mindkettő minőségi (legalábbis nem rosszabb, mint amott), sőt, a Der Film utolsó kaszkadőrmutatványa simán a filmtrió legjobbja, mert azt a bizonyos Herbie hatást a Kicsi Kocsinál hitelesebben, tényleg leforgatva oldották meg egy, a Halálbiztost túlszárnyaló balesetábrázolás (-horrorelemek) után. Csak ezért megbocsátható minden olyan technikai jellegű spórolás, ami néhol szemet/fületszúr, mint a fájóan látványos playback a diszkóban. Dicséret illeti még az operatőrt, aki az éjszakai és sötét jelenetekben szép fényeléssel játszik, pláne az egyik szürreálisabb résznél, vagy az Austin Powers árnyjátékát eszünkbe juttatatható pillanatban és a kezdő álmodozásnál. Ezek kiszintezik a Manta, Manta szexibb autós felvételeit és vágásait.
Amit nem lehetett onnan szinten tartani, azok a zenék. Így se rossz, van közös pont (az itt fontosabb „Radar Love”) és kötelező Mantáról éneklés is, meg egy sláger alternatívként való használata (az „I’m Too Sexy”, de hogy hol?). Ide készült betétből többet hallani, az egyik a raszta Irreké, ott a stábkórus (Nickel írta), és Nadja Brennicke is dalolt (fotós jelenete alatt, amit a világért se leltem a neten). Többszöri bekúszóból sincs hiány a „Radar Love” mellett a Europe „The Final Countdown”-ja még ilyen. Belefutni Mobyba is a „Go” Woodtick mix-ével (valahol…), de a többi felhasznált szám, akár német, akár nem, elég ingázó. Viszont kiadtak egy 25 dalos bővített soundtrack CD-t, ahol találni olyan, a filmben nem elhangzó korszakos szerzeményeket, mint Samantha Fox „Touch Me”-je, vagy a Snap! „The Power”-je, de Scorpions is került a diszkre. Sajnos a mantások első felbukkanása alatti és a végső versenyen használt zene kiadatlan, a Golf GTi-ről szóló dal pedig csak instrumentalis.
A Manta – Der Film tehát közel mindenben rosszabb pár héttel fiatalabb párjánál, de nem hiszem, hogy akinek a Manta, Manta tetszett, annak ez ne tetsszen. Mivel csak néhol mutat igazi hasonlóságot a kettő (a Manta viccvilághoz tartozókat vegyük ki, az egy adaptációs alap), teljesen jól megférnek, sőt kiegészítik egymást. Ez egy olcsóbb, egyszerűbb és más alműfajú darab, de nem kell lenézni. Akik anno egy kazettán tartották, nem nézték, ám mára jobban a feledés homályába veszett, viszont a tévhit ellenére is hozzátartozik a teljes Manta élményhez. A romantika a maga módján aranyos, a mesei elemek pedig jól működnek.
Érthető, miért nem lett akkora kultusza, miért Schweiger futott be, de az is, hogy naptárilag ’91-ben, miért ez lett a nézettebb: aki beült rá, érezhette annyira kereknek, hogy ne kelljen más a témában. Ha valaki a cikk után kapna kedvet és felmerül, hogy melyiket nézze előbb… őszintén nem tudom. Végül még 3 kötődés: 1); a stúdiónév, a Senator, megegyezik egy akkori Opel nevével. 2); a szülői szál sokkal erősebb a Der Filmben, mint a Manta, Mantában, Paul Faßnacht pedig mindkettőben játszik: az itteni főmantás Olli amott nem más, mint Bertie apja. 3); a Der Film rendezőjének (Peter Trimm) előző filmje a Go, Trabi Go! volt, míg a Manta, Mantáénak (Wolfgang Büld) következő címe a Go, Trabi, Go! 2 lett (társdirektorként).
Mivel Magyarországon hivatalosan soha nem került forgalmazásba a film, a VHS feelinget megidézve itt egy rajongói feliratos kalózváltozat belőle. Katt a logóra, majd nyomjátok be a CC-t a lejátszón. Az utolsó 20 percre sajnos elcsúszik a felirat, de túlélhető, hisz ott a verseny is.
Oké, a Manta mámor ’91-ben a csúcson volt, de napjainkba maradt utóélete?
A kitartó, a szörny, a replikák, a hazaiak… és a többi – Manták manapság
Hát még milyen! Előtte néhány cím, ahol szintén feltűntek Manták így-úgy. Még a poénkodás előtt el lehetett csípni a Kojakben (S2E5) és a Kojak Budapestenben, a Bukós szakasz alapjául szolgáló CHiPs sorozatban (S3E7), és Moore Bondja is találkozott eggyel a Polipkában (az autópályát használó, akkor még meglévő legendás AVUS versenypálya egyik visszafordítója közelében). Ha már emlegettem John Hughes-t, akkor a Repülők, vonatok, automobilok motelparkolóját is érdemes szemügyre venni (a mustár az). Már az új évezredben láthattunk felborulni egyet a Torrente 2-ben, animációsként az Archerben (S11E2), és bár Az ember, akit Ovénak hívnak a Saab-Volvo ellentét kifigurázása miatt maradandó autós szempontból, annak flashbackjében szintén lelni Mantát. A popkult szekció klipekkel válik teljessé, Enya ’87-ben, a Scooter ’11-ben használta, ők a 2010-es holland New Kids franchise által, ahol (egyedüliként a cikk tartalmán kívül) kiemelt szerephez jut az Opel, apokalipszisre építetten (ezek hivatkozva). A ’90-es évek végén mantawitz-es sitcom benzinkútreklámok is futottak. Itt a teljes lista.
A Manta, mint versenyzésre alkalmas eszköz napjainkban leginkább a Forza Horizon sorozat révén tartja magát köztudatban. A B csoportos raliszabályokba készült 400-as az FH3-ban debütált és többéves tapasztalatom alapján (a 4-5-ben) jó tuninggal meglehetősen kompetitív és hasznos kategóriájában, a raliszörnyek között. A ralimanták népszerűek a modell piacon, a miniatűrök visszatérő tárgyak magyar adok-veszek közösségekben is. És bármily meglepő, fut még Manta nem(!) történelmi mezőnyben. Bár utolsó érvényes szabályrendszere 2004-ig élt, így már nem homológ (ezért sehol nem indulhat azóta historic-on kívül), külön engedéllyel közönségkedvencként vág neki minden évben a Nürburgringi 24 órásnak a rókafarkat viselő ikon, miközben próbál nem útban lenni a nagyhalaknak és óriási ujjongások közepette túlélni a távon, nem elszállva Lauda balesetének kanyarjában és nem leutánozva a Flugplatz-ban Jann Mardenborough elrepülését. A Flying Fox becenevű példány ’94 óta indul, és naná, hogy a Kissling Motorsport építette. Hátsószárnyát egy Porschétől örökölte, 60-70+-os urak viszik, a csapat megszűnése óta pedig az ex-Opel Motorsport főnök tulajdonába került és kezei között nem csak elautókáznak vele, hanem rendesen odalépve meghajtják a technikát.
Nagy néphagyománya maradt a prolik sportkocsijának, avagy a paraszt Porschénak. Máig divatos Mantákat (és Trabikat) tuningolni, csak már nem lenézés tárgyaként, hanem egy letűnt kor mementójaként és a német modern történelem egy megkerülhetetlen darabjaként. Lehet átlagosan, meg annyira elvetemülten, ahogy Manta Dany, aki sportot űz a replikagyártásból és olyan hitelesen csinálja, hogy a Padlógáz! ősbemutatóját ő látta el kocsikkal, nem a stáb. Az egyik eredeti már múzeumi tárgy. És hogy a VHS korszak nem nyomtalan itthon se, jól mutatta a Lurdynál lévő tali a film premiernapján temérdek Mantával, amikből több így-úgy utalt a filmekre, hol idézetmatricával, hol rókafarokkal, hol makettel. Alant zárásként pár saját kép.
Fent Manta Dany a kertjében Manni cosplayben pihen 1991 legfőbb sztármantái, azazhogy saját replikái körül (és van még bőven neki a mellékautókból, a pickupon és a New Kids-eseken kívül lényegében mindent, még a ’90-es évekbeli reklámokban látottat is megcsinálta, sőt a Der Film “úszójárgányát” is…)
A Manta mánia tehát köszöni, megvan, a két klasszikust követő idei alkotás pedig minden idegesítő modernitása ellenére is beleillik a sorba, de tény, hogy nem lesz soha olyan korlelet, mint a filmtrió többi tagja. 2023 pedig a Fekete Manták éve, decemberben jön a következő…
(A komplett galéria pár naplementével és a végén egy nehézkesen megszülető Bertone logóval itt.)
